Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-17 / 14. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 17, szerda Az MTI-Panoráma kérdéseire Borisz Ivanovics Sztukalin, a Szovjetunió budapesti nagykö­vete válaszol. — Nagykövet úr! Ön több mint négy éve áll a budapesti szovjet nagykövetség élén. Ho­gyan változott meg az Ön mun­kája a jókora fordulatot vett ma­gyarországi belpolitikai fejlemé­nyek nyomán? — Annyiban nem változott, hogy most is, mint korábban, kapcsolatot tartunk a kormány­nyal, a külügyminisztériummal, a különböző állami és társadalmi szervekkel. Új elem viszont, hogy rendszeres párbeszédet folytatunk azokkal az új pártok­kal, szervezetekkel, amelyek fel­ismerték: szükséges az együtt­működés a Szovjetunióval. A gyorsan változó belpolitikai helyzet, természetesen megkö­veteli, hogy mi is alkalmazkod­junk ehhez az ütemhez. Egyéb­ként azt tapasztaltuk, hogy Ma­gyarországon igencsak megnőtt az érdeklődés a szovjetunióbeli fejlemények, különösen az egyes köztársaságokban zajló átalaku­lás iránt. Engem és kollégáimat gyakran hívtak meg különböző szervezetek, hogy ismertessük az otthoni fejlemények mögötti hátteret. A politikai munka mellett, természetesen, gazdasági téren is volt tennivalónk. A sikerek mel­lett ugyanis van egy-két aggasztó jel is. Egyre több fejtörést okoz: hogyan tudjuk közösen megol­dani a fizetési mérleg felbillenése és a szerződések be nem tartása miatt keletkező problémákat. A közös erőfeszítések nyomán ma világosabban látjuk, miként fej­leszthetjük a gazdasági együtt­működési mechanizmust. Itt el­sősorban a konvertibilis elszá­molásra és a vállalatok közötti közvetlen együttműködésre gondolok. — Nagykövet úr! Visszatérve a politikai munkára, Önök most kivel tartanak fenn hivatalos kapcsolatot? Hiszen az 1988-as májusi pártértekezlet, s főleg a ta­valy októberben megtartott rend­kívüli kongresszust követően ma már nem ugyanaz a politikai képlet, mint korábban... — Valószínűleg Ön is jól tud­ja, hogy az új párt, az MSZP, megalakulása után Mihail Gor­bacsov táviratban kívánt sok si­kert Nyers Rezsőnek, a párt el­nökének. Ebben egyebek között az állt, hogy az SZKP a jövőben is szeretné az együttműködést az MSZP-vel — hasznosítva azokat a tapasztalatokat, amelyeket még az előddel, az MSZMP-vel folytatott kapcsolatokban hal­moztunk fel. Az újjáalakuló MSZMP-ről annyit, hogy akár­csak a többi, velünk együttmű­ködni szándékozó párttal, velük is jó kapcsolatot szeretnénk ki­építeni. — A politikai palettán, persze, nemcsak a kormányzópárt és utódja létezik, hanem az Ön által már említett új politikai pártok, szervezetek is. Ön augusztusban találkozott az Ellenzéki Kerék­asztal pártjaival. Nyár óta több hónap telt el, méghozzá igencsak viharos négy hónap. Változott-e az Önök véleménye az ellenzéki csoportosulásokról? — Az EKA, ha jól tudom, megszűnt. A benne részt vevő pártok többségével azonban to­Alekszej Ribin nyugalmazott őrnagy a harmincas években az NKVD kötelékében szolgált, többek között a szovjet kormány tagjainak védelmét biztosító alegységben. Amint a Megyi- cinszkaja Gazeta beszámol róla, Ribin összegyűjtötte a Sztálin halálával kapcsolatos visszaem­lékezéseket, melyek a segítségé­vel dokumentumszerű hűséggel rekonstruálhatók a népek atyjá­nak utolsó napjai és órái. 1953. február 28-án, szomba­ton este a Kremlben tartott szo­kásos filmvetítés után Sztálin Be­ája, Malenkov, Hruscsov és Bul- ganyin társaságában a kuncevói dácsára hajtatott. Amikor a ven­dégek hajnali négykor eltávoz­tak, Sztálin nyugovóra tért. Március elsején dél felé az őr­ség arra lett figyelmes, hogy Sztálin dolgozószobájában és a két ebédlőben nincs semmiféle mozgás. Pedig Sztálin vasárnap sem szokta megváltoztatni kiala­kult napirendjét. Este fél hét tájt a dolgozószobában és a tálaló­ban fényt láttak kigyulladni, de Sztálin senkit sem szólított. A testőrség tagjai nyugtalankodni kezdtek. Rosszat sejtettek, de hí­vatlanul nem mertek belépni Sztálinhoz. Este tizenegykor megjött a napi posta. Ezt az al­kalmat kihasználva P. Lozga- csov, a dácsa parancsnokának se­gédtisztje fogta a leveleket, és je­lentéstételre indult a Gazdához. A kis ebédlőben talált rá: Sztálin furán a kezére könyökölve az asztal mellett feküdt, a szőnye­gen. Eszméletét még nem vesz­tette el, de beszélni már nem tu­dott. Ahogy meghallotta a lépé­seket, mintha magához intette volna a belépőt. Lozgacsov oda­ugrott: „Mi történt, Sztálin elv­társ?” De csak egy érthetetlen, szisszenésszerű hang volt a vá­lasz. Az őrség tagjai átvitték Sztá­lint a hálószobába, lefektették a díványra, és pléddel betakarták. Látszott rajta, hogy teljesen ki­hűlt. Telefonáltak Malenkovnak, jelentették neki, mi történt. Fél óra múlva Malenkov visszahívta a dácsát: "Nem találom Beáját. Keressék meg maguk”. További fél óra elteltével végre jelentke­zett Berija. Meghagyta, hogy ne szóljanak senkinek Sztálin be­tegségéről. Március 2-ára virradóra, haj­nali háromkor gépkocsi fékezett a dácsa előtt. Az őrség tagjai azt hitték, végre megjöttek az orvo­sok, de csak Berija és Malenkov érkezett. Berija gőgösen feltar­tott fejjel bedübörgött a terembe. Malenkovnak nyikorgott a cipő­je, ezért levetette, és a hóna alá dugva, zokniban lépett a helyi­ségbe. A betegtől tisztes távol­ságban lecövekelve, némaságba burkolóztak. Sztálin ekkor erő­sen horkolni kezdett. Berija ké­sőbb Lozgacsovhoz fordult: ”Miért keltesz pánikot? Látha­vábbra is tartjuk a kapcsolatot. Elmentem, például az MDF kongresszusára, amely után, ter­mészetesen, még tisztább kép alakult ki bennem erről a pártról, az MDF taktikájáról és stratégiá­járól. Később találkoztam a Ma­gyar Néppárt, az MSZDP, a Ke­reszténydemokrata Néppárt és a Független Kisgazdapárt vezetői­vel. Megbeszéléseinken a ma­gyarországi helyzetről, a szovjet­unióbeli változásokról, és a nagykövetség valamint a fenti pártok és a különböző szovjet szervezetek közötti együttműkö­dés további lehetőségeiről volt szó. Januárban Moszkvába utazik az MDF gazdasági szakértőcso­portja, hogy véleményt cseréljen a szovjet kollégákkal a gazdasági reform aktuális kérdéseiről. Más pártok is jelezték, hogy „vágy­nak" Moszkvába, most ezeknek az utaknak az előkészítése zajlik. Szerintem ez a törekvésük telje­sen érthető, hiszen Magyaror­szágon már törvénybe iktatták a többpártrendszert, és reméljük, új partnereink realitásérzésükről és felelősségükről is tanúbizony­ságot tesznek. — Ez azt is jelenti, hogy a nép­szavazáson győztes pártokkal, így az SZDSZ-szel és a Fidesz- szel is hasonlóan „jó” kapcsola­tuk van? — Mi a népszavazás eredmé­nyétől függetlenül alakítjuk kap­csolatainkat a pártokkal. Min­denkivel készek vagyunk felven­ni a kontaktust, aki megérti a szovjet-magyar együttműködés jelentőségét. Az SZDSZ és a Fi­desz képviselőivel kétszer talál­koztam: először a Parlamentben és a Külügyminisztériumban, a kerékasztal-tárgyalások idején. Hivatalos kétoldalú megbeszé­lésre azonban nem kerüjt sor. — Nagykövet úr! Az Ön utód­ja már egy „koalíciós" Magyar- országon kezdi meg tevékenysé­gét. Eddigi tapasztalatai alapján mit tanácsolna neki? — Egyelőre nem tudjük, hogy valóban „koalíciós” lesz-e , de feltételezhetően így lesz. Min­denesetre alaposan tanulmá­nyoznia kell ezt az országot, tör­ténelmét, kultúráját, közelebb kell kerülnie a magyar néphez, s természetesen szeretnie is kell ezt a népet. Enélkül aligha telje­sítheti feladatát. Annál is in­kább, mert ma Magyarországon, a Szovjetunióban, de a többi szo­cialista országban is, a tömegek közvetlenül részt vesznek a nagypolitika alakításában. Ebből kiindulva minden dip­lomatának csak azt tanácsolha­tom, hogy találkozzon az ország vezető személyiségeivel, legyen az állami tisztségviselő, vagy va­lamelyik párt, társadalmi szerve­zet képviselője. Nyilvánvalóan, ez munkaidejének nagy részét felemészti majd, de szerintem ez mindenképpen szükséges ahhoz, hogy ismerje az itteni helyzetet. Befejezésül hangsúlyozni sze­retném: bár országainkban az élet dinamikája új kérdéseket vet fel és állandó tökéletesítésre sar­kall minket, alapvető célunk vál­tozatlanul az, hogy erősítsük és fejlesszük a szovjet-magyar együttműködést, a két nép kö­zötti jószomszédi és baráti vi­szonyt. Mester Nándor Ledőlt a bálvány tód, Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne okozz vaklármát, ne izgass fel minket, Sztálin elvtársat pedig hagyd pihenni!” Lozgacsov hiá­ba bizonygatta, hogy Sztálin sú­lyos beteg és sürgős orvosi segít­ségre van szüksége, a vezér „har­costársai” nem hallgatták végig, és eltávoztak. Reggel 7 óra 30-kor a dácsába érkező Hruscsov tudatta az őr­séggel, hogy hamarosan megjön­nek a Kreml-kórház orvosai is. A medikusok kilenc előtt futottak be: így Sztálin kb. 13 — 14 óra hosszat nélkülözte az orvosi se­gítséget. Nagyon idegesek vol­tak, annyira reszketett a kezük, hogy az inget sem tudták lehúzni a betegről, úgy kellett ollóval szétszabdalni. A vizsgálat után felállították a diagnózist: agyvér­zés. Kámforinjekciókat adtak a betegnek, piócát tettek rá, oxi­gént lélegeztettek be vele. Sebé­szi beavatkozásra nem is gondol­tak. Ugyan melyik sebész merte volna vállalni a felelősséget? Rá­adásul Berija alaposan ráijesztett az orvosokra: "Garantálják, hogy Sztálin elvtárs életben ma­rad?" „Sztálin betegségéről tudomást szerzett az egész ország — idézi Ri­bin Sztálin egyik — különleges ügyekkel megbízott — munkatár­sának visszaemlékezéseit. — Egy­re gyakrabban csörögtek a dácsán a telefonok: önkéntes orvosok ajánlkoztak, hogy meggyógyítják Sztálint. Még külföldről is telefo­náltak. Az egyik telefonáló külö­nösen makacsnak bizonyult. Vé­gül Berija ment a készülékhez, s minden különösebb bevezető nél­kül megkérdezte az orvost: "Ki vagy te? Provokátor, vagy bandi­ta?” A jó szándékú telefonáló nyil­ván rájött, kivel hozta össze bal­sorsa, és letette a kagylót. (Folytatjuk) Zahemszky László Díszőrség Sztálin ravatalánál. Balról jobbra: Molotov, Vorosilov, Berija, Malenkov, Bulganyin, Hrucsov, Kaganovics, Mikojan Guruló szabadegyetem Avagy: Hatvan és Vásárhely ismét kiállítást cserél Hagyománya van immár a Hatvani Galéria és a hódmező­vásárhelyi Tornyai János Múze­um országos kiállításai kétéven­kénti cserebemutatójának. En­nek szellemében január 20-án, szombaton, délelőtt fél 12 óra­kor a galéria emeleti termében Lehmann István, a Csongrád Megyei Tanács elnöke megnyitja a vásárhelyiek őszi tárlatából vá­logatott festészeti, szobrászati kiállítást, száznál több jeles mű­vész alkotásaiból. A nyitóün­nepséget Szálai Arpűí/citeramu- zsikája gazdagítja majd. Másnap, január 21-én, a hód­mezővásárhelyi múzeum ad ott­hont a Hatvani Galéria most zá­rult, nagy sikerű VII. országos portrébiennáléjának, amelynek díjazottjai között szerepel példá­ul Kádár János Miklós Mun- kácsy-dijas festőművész és Kiss Nagy András Kossuth-dijas szobrászművész is. E cseretárla­tot az alföldi nagyvárosban Szo- kodi Ferenc, a Heves Megyei Ta­nács elnökhelyettese nyitja meg, s az ünnepségen Nagy Sándor Endre klarinétművész, a Hatvani Állami Zeneiskola tanára közre­működik majd. A portrébiennálé megnyitásá­nak napján — ugyancsak hagyo­mányosan — galériabusz indul reggel fél 7-kor a hatvani tanács­házától Hódmezővásárhelyre, ahol az utasok többek között megtekintik az Alföldi Galériát, a Németh László Emlékmúzeu­mot, a városháza festményekben gazdag dísztermét, s ellátogatnak Bodrogi Lajos rézműves emlék­múzeumába, valamint az egyik fazekas népművész műhelyébe. Ennek az útnak egyébként az is különlegessége lesz, hogy a Hat­vani Galéria térítésmentesen biz­tosít részvételt a három helyi kö­zépiskola — Damjanich, Bajza, Széchenyi — azon diákjainak, akik rendszeres, példás előmene­teld hallgatói az intézményben folyó hároméves képzőművészeti szabadegyetemnek. Hogy érzi magát, nagykövet úr ? ilfás pántok; is jelezték, l>o«ry „vágynalr” Moszkvába Szellemi frissítő Petőfi-szindróma Persze, még eddig sem jutot­tak volna el, ha Morvái Ferenc személyében nem akad egy olyan mecénás, aki finanszírozza a kutatásokat, aki milliókat ál­doz arra, hogy fény derüljön az igazságra. Őket ez egyáltalán nem zavar­ja, számukra csak egy a fontos, hogy az a föld az istennek se mo­zogjon. Azzal mit sem törődnek, hogy épp az általuk szentnek ti­tulált tudományt csapják arcul, hiszen a világ csak meglepő hi­potézisek révén, azok mérlegelé­sével jutott előbbre. Sajnos, akadnak olyan rádió­sok is, akik a maradiak táborá­hoz vetődtek. Ezért fordulhatott elő az, hogy már a legújabb expe­díció január 5-i kiutazása előtt elhangzott az a feltételezés, hogy abból a barguzini sírból egy nő csontvázát hántolták ki a neves antropológusok. S mit tesz a sors, ezt a közlést meg is duplázták azzal, hogy va­lamelyik hétvégi híradásban — némileg átfogalmazva — ekként tolmácsolták az Akadémia cso­portjának nyilatkozatát is. Nem véletlen ez, s egyáltalán nem félrehallás. Mert már ko­rábban is — írtam róla — előfor­dult ilyesmi. Erre szokták megjegyezni: uraim, kilóg a lóláb. De hogy ennyire..! Azt mondják, hirdetik, szaj­kózzák, hogy közéletünk egyre örvendetesebben tisztul, hogy mind kevesebb a sokakat irritáló összefonódás, az elvtelen lobby­zás, a valós tények sanda-banda, célzatos megközelítése. Szeren­csére azok, akik ebben az ország­ban élték végig az elmült 40 esz­tendőt, nem ámíthatok el az effé­lefrázisokkal. Ők saját bőrükön tanulták meg, hogy kizárólag a cselekedetek, a félreérthetetlen tettek számítanak. így van ez a hovatovább már botrányossá váló Petőfi-ügyben is. A hajlíthatatlanul konzerva­tívok nemcsak bebiflázott isme­reteiket hangoztatják — ez len­ne a kisebb gond —, hanem jól kiépített kapcsolatrendszerük révén odáig vetemednek, hogy gátlástalanul elárulják taktikai és stratégiai koncepciójukat is. Egészen pontosan azt, hogy ezt a témakört mindenáron meg kell kérdőjelezni, méghozzá ügy, hogy addig húzzák az időt, ameddig csak lehet. Próbára té­ve ezzel azok kitartását, türel­mét, idegrendszerét, akik ön­zetlenül, mindenféle anyagi el­lenszolgáltatás nélkül vállal­koztak arra, hogy nyomába eredjenek egy rejtélynek, vagyis választ keressenek arra, hogy Szibériában halt-e meg neves költőnk. A sebek behegedtek, de a sa nyargattatás nehezen feledtethe tő. Akkor is, ha azokat a kultúr és egyéb diktátorkákat szeren cséré elfújta a szél. Reméljük: igen messzire... Pór János történész könyvé mutatta be, amely a XVIII. szá zadi felvilágosult abszolutizmu európai helyzetét elemzi. Ebbő a blokkból különösképp a: egyértelmű utalások tetszettek azok, amelyek a felülről jött re formok jövőjét latolgatták. Még hozzá úgy, hogy múltbéli alakú lásukat taglalták. Hitelesítették: mostansáj kedvezőbb a helyzet, mert a leg több kelet-európai országbai alulról is megmozdultak törne gek. Nemcsak kérve, hanem köve telve, áldozatokat hozva. S a: sem vitatható, hogy ez a tisztító tűz jellegű folyamat semmifél« parancsszóra már nem állíthat« meg. Sehol sem. Pécsi István Napjaink nem éppen fair csa­tározásaiban bizony riadtan hall­gatnak a múzsák, holott életün­ket ők formálják elviselhetőbbé, komfortosabbá, szebbé. Emiatt öröm hallgatni a Gon­dolat-Jel némelyik programját. Mint a múlt vasárnapit. Az ügyesen megválogatott és összeállított riportok sokszínű­ségükkel leptek meg minket. Megszólaltatták — többek kö­zött — azt a Garai Lászlót, aki egyike volt azoknak, akik 1979- ben írásban is tiltakoztak Vaclav Havel — a jelenlegi csehszlovák köztársasági elnök — letartózta­tása ellen, eljuttatva levelüket az MSZMP akkori első titkárához. Aztán megindult a parfümö- zött, a durvaságnál is undorítóbb retorzió. Minden személyt más­ként értékeltek, úgy vélve, hogy ezzel is megtörik az összhangot. Akadt, akinek — a fű alatti kon­szenzus jegyében — mindössze ejnye-ejnye dukált. És kiválasz­tották azokat is, akiket kizártak a pártból. Az utolsó órák (11/1.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom