Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-17 / 14. szám

_______ NÉP ÚJSÁG, 1990. január 17., szerda FIATALOKRÓL. — FIATALOKNAK Litvánia: A kötélhúzás folytatódik Egy jelen idejű, határozott NEM, és több lehetséges, jövő idejű IGEN. így lehet egy mon­datban összefoglalni Mihail Gorbacsov litvániai látogatásá­nak eredményét. Amint az várható volt, Gorba­csov visszautasította a renitens balti köztársaság elszakadási tö­rekvéseit, de nyitva hagyta egy esetleges későbbi kiválás lehető­ségét, és nem zárta ki az eddig ta­buként kezelt többpártrendszer esetleges későbbi létrejöttét sem. A legnagyobb és nemzeti ösz- szetételét illetően leginkább egy­nemű balti köztársaság — a la­kosság több mint nyolcvan szá­zaléka litván — korántsem elége­dett meg Gorbacsov ígéreteivel. A több mint hatszáz éves önálló államisággal rendelkező Litvá­nia nem kér a Szovjetunióban és a köztársaságban évtizedek óta szajkózott ígéretekből. így vagy úgy, de mindenképpen ki akar­nak lépni a szövetségből. A láto­gatás három napja alatt minden lehetséges eszközzel megpróbál­ták erről meggyőzni az SZKP el­ső emberét, akit megérkezésekor többen máris „a szomszédos ba­ráti állam vezetőjeként” üdvö­zöltek. Az LKP KB székháza előtti téren a korábbi, monolit baráti egységet hirdető jelszót át­festették; a sárga-piros-zöld nemzeti trikolóron litvánul és oroszul ez állt: „Szuverenitás nélkül nincs Litvániának jövő­je”. Gorbacsovnak minden bi­zonnyal feltűnt ez a felirat csak­úgy, mint egy másik szellemes plakát: „Lenin szabadságot adott Litvániának, Sztálin elvet­te azt, és Ön, Gorbacsov, most mit tesz?”. Ez a várakozás nyomta rá a bélyegét a látogatásra, amelynek előzménye az LKP XX. kongresz- szusán bekövetkezett pártszaka­dás. Ennek eredményeként a Szovjetunió hét évtizedes törté­netében példa nélkül állóan nyil­vánította ki egy addig moszkvai irányítás alatt álló párt: nem kér többé az SZKP vezető szerepé­ből, és a népakaratot megteste­sítve, a köztársaságnak a Szovjetunióból való kiválása mellett foglalt állást. Ezek után hívták össze tavaly decemberben az SZKP KB rendkívüli plénu­mát, amely végül döntés helyett Gorbacsov vezetésével bizottsá­got küldött a helyszínre. A láto­gatás időpontját sokáig halogat­ták, s ez egyértelműen arra mu­tat: Gorbacsovnak idő kellett ahhoz, hogy felmérje, milyen döntés veszélyezteti legkevésbé a peresztrojka sorsát. A KB-plé- numon elhangzott reagálásokból ítélve ugyanis nyilvánvaló volt, hogy sokan a gorbacsovi irány­vonalat teszik felelőssé a Litváni­ában történtekért. így a pártfőtitkár-államfő mozgástere eleve meglehetősen szűk volt. Az egyetlen megoldás a jelenlegi status quo fenntartása lehetett — nem zárva ki a köztár­saság későbbi elszakadásának le­hetőségét sem. Ily módon érthe­tő, hogy nem voltak túl meggyő­zőek az elszakadás ellen elhang­zott főtitkári érvek. Gorbacsov egyebek között azzal érvelt, hogy „Litvánia kiválása komoly gaz­dasági károkat okozna és emberi sorsokat tenne tönkre”. Braza- uskas, a független Litván KP első titkára ezt azzal utasította vissza, hogy egyelőre eleve lehetetlen a gazdasági kapcsolatok megsza­kítása, mivel a köztársaság ezer szállal kötődik a Szovjetunióhoz. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Litvánia független ál­lamként ne kereskedhetne a Szovjetunióval. A köztársaság máris lépéseket tett az önállóság gazdasági feltételeinek megte­remtésére a köztársasági önel­számolás alapjainak megterem­tésével. Idén júniusban újra be­vezetik az egykori fizetőeszközt, a Utast. Ehhez persze szükség van az egykori független litván állam aranykészleteire, amely; nek egy része mindeddig külföldi bankokban van letétben, másik része pedig az 1940. július 15-i bevonulás után a Szovjetunió birtokába került. Nehezen állja meg a helyét Gorbacsov másik érve is. Litvá­niában van ugyan hétköznapi nacionalizmus és oroszeUenes- ség, azonban ez korántsem jelen­ti azt, hogy bárki is ki akarná to- loncolni az idegeneket. A köz­társaságban az oroszokon kívül jelentős lengyel kisebbség él, de lakói között vannak beloruszok, zsidók és tatárok is. Gorbacsov mindazonáltal a végsőkig kitartott álláspontja mellett. Nem győzte meg az sem, hogy litvánok százezrei álltak ki Brazauskas által vázolt elszaka­dáspárti reformprogram mellett, amelynek lényege a párt és a fö­deráció olyan átalakítása, amelyben a központtól teljesen független pártok és köztársasá­gok lépnek szövetségre egymás­sal. Lényegében ezt mondja Gorbacsov is, amikor azt hang­súlyozza: ennek törvény szabá­lyozta alapjait kell előbb megte­remteni, de oly módon, hogy a jelenlegi status quo ne változzon. A litvánok tapasztalatai viszont azt mutatják: aligha fog ez menni mindaddig, amíg Moszkvából irányítják az országot. Erre utalt Minkjavicus filozofusprofesszor a látogatást záró pártaktíván el­hangzott szellemes hozzászólá­sában: „amíg a szovjet himnusz is úgy kezdődik, hogy a nagy Oroszország egyesítette népek szövetsége a Szovjetunió, aligha van reális lehetőség a többi nép igazi függetlenségére”. Tény, hogy a litván törvény- hozás tavalyi határozatai máris sokat tettek azért, hogy a szovjet himnuszban foglaltak betűje és szelleme is elveszítse érvényét a köztársaságban. Ebben orosz­lánszerepet játszott a peresztroj­ka támogatására és előrevitelére két éve alakult népfrontmozga­lom, a Sajudis, amely a korábbi kommunista párt kemény ellen­zékeként arra kényszerítette Brazauskas csapatát, hogy meg­keresse a bizalmi válságból kive­zető utat. A decemberi döntéssel a jelek szerint sikerült megtalálni a tömegek támogatását élvező irányvonalat. Erre utal, hogy je­lenleg Brazauskas a legnépsze­rűbb ember a köztársaságban, miközben az SZKP-platform jó­részt volt pártbürokratákból álló tagjainak egyáltalán nincs tö­megbefolyása. A Sajudis azonban korántsem elégedett. Vitautas Landsbergis professzor, a mozgalom elnöke e sorok írójának nyilatkozva le­szögezte: a reformkommunis­táknak tovább kell menni a meg­kezdett úton. Az elszakadás csak az első lépés volt, azt gyakorlati intézkedések egész sorának kell követnie. Brazauskas, úgy tűnik, tartja magát. Erre utalt a pártak­tíván Gorbacsov beszédére rea­gáló felszólalása, amelyben nyíl­tan kimondta, kész ugyan a pár­beszédre, de majd az idő eldönti, hogy az SZKP es az LKP vitájá­ban kinek volt igaza. Nagy nyo­más nehezedik rá, amit az is bi­zonyít, hogy a litván televízióban a 'látogatás után nyilatkozva mentegetőzött: kevés ideje volt felkészülni felszólalására, és ezért lehet, hogj nem sikerült igazán meggyőzőre. A litván függetlenségi folya­mat feltartóztathatatlan. Egye­lőre Gorbacsov még nemet mon­dott, és várhatóan hasonlóan foglal majd állást a KB februári ülésén is. Megfigyelők szerint ez azonban nem változtat a litvánok egységesnek tűnő elhatározásán: így vagy úgy hivatalos formában is kilépnek a Szovjetunióból, ha­csak nem következik be a „ke­mény kéz politikáját” valló kon­zervatív erők előretörése, amely­re Gorbacsov is figyelmeztetett beszédében. Kérdés: felismeri-e a moszkvai vezetés, hogy a litvá­nok megadták a maguk válaszát a helyi körülmények kihívására. A sor Moszkván van. Mindenes­etre a készülő válasz nyilvánva­lóan nem elégíti ki a független­ségre vágyókat. így hát a kötél­húzás folytatódik. De mi lesz, ha a litván fél — felismerve az erőfe­szítés hiábavalóságát — elengedi a kötelet? Köti Lóránt Változások Dél-Afrikában A kezdet vége vagy a vég kezdete? A fekete kontinens déli részé­ről évek óta véres tüntetésekről, összecsapásokról, halottakról, az apartheid-rendszer tragédiái­ról érkeztek hírek. Az utóbbi né­hány hónapban azonban — talán nem alaptalan optimizmus egy­fajta mérleget megvonni Frede- rik Willem de Klerk államfővé választása óta — valamelyest módosult a tudósítósok alap­hangja: megszaporodtak az óva­tos, ám következetesnek tűnő változások. Még a politikai erjedés állapo­tában lévő Kelet-Európábán is megújult figyelem kíséri a preto­riai helyzetet. Alig néhány napja például, hogy világszerte nagy visszhangot keltett az a hír, mi­szerint a sok területen munkae­rőhiánnyal szembenézni kény­szerülő dél-afrikai gazdaság kontinensünk keleti régiójából is szívesen látna betelepülőket. (Hírek szerint máris megkezdő­dött a sorban állás a Dél-afrikai Köztársaság bonni és müncheni képviselete előtt, ahol elsősor­ban lengyel és keletnémet kiván­dorlójelöltek várnak vízumra.) Szintén nemzetközi érdeklődést keltett Roelof (Pik) Botha kül­ügyminiszter budapesti vizitje, amely az első ilyen utazás volt. Az események értékelése — s ez persze nem csupán e diplomá­ciai fejleményekre is vonatkozik — persze szélsőségesen eltérő. Azok a reálisabb helyzetfelmé­résre képes politikai erők, ame­lyek jól látják a fajüldöző rend­szer reformjának halaszthatat­lanságát, általában rokonszenv- vel kísérik de Klerk kezdeti in­tézkedéseit. Mindenekelőtt a kü­lönböző demonstrációk, felvo­nulások ősz táján történt enge­délyezése, féltucatnyi neves né­ger politikus szabadon bocsátá­sa, s több, milliókat irritáló szeg­regációs törvény megszüntetése szól az államfő javára — vallják. Ezek között megalázó rendsza­bályok voltak; például bizonyos strandok, tengerparti üdülőkör­zetek használatának tilalma a fe­kete bőrű lakosság részére, vagy bizonyos közlekedési eszközök, intézmények, könyvtárak, uszo­dák megkülönböztetés nélküli használata. Az igazi harc természetesen nem e viszonylag másodlagos ügyekben zajlik, de a körülmé­nyek ismeretében ezek jelentő­ségét, s de Klerk sűrűn hangozta­tott, töretlen reformszándékát sem lehet lekicsinyelni. "Dél-Af­rika és A frika déli része új kor­szakának küszöbén állunk. Úgy hiszem, hogy a történelem egye­dülálló alkalmat kínál a békés megoldásra” — jelentette ki be­iktatásakor az elnök, aki a jelek szerint megértette, hogy az apartheid-rendszer korábbi for­mája valóban fenntarthatatlanná vált, s ha a robbanást el akarják kerülni, akkor — épp a kisebb­ségben lévő fehér lakosság érde­kében — jobb megkeresni a fo­kozatos, evolúció s nem revolú- ció révén elérhető változások út­ját. Akadnak persze ennek elle­nére olyan politikai körök, ame­lyek nemcsak túl gyorsnak, ha­nem egyenesen végzetesnek tart­ják de Klerk eddigi, mégoly vis­szafogott lépéseit is. Számukra a kissé határozottabb intézkedé­sek (bár valódi hatalmi módosu­láshoz korántsem vezettek) in­kább a vég kezdetét, vagyis a csorbítatlan fehér uralom ve­szélybe kerülését jelentik, sem­mint a békés átmenet kezdeté­nek a végét, amely után felgyor­sulna az átrendeződés. E jobbol­dali, esetenként ultrareakciós el­lenzék pillanatnyilag defenzívá­ba szorult ugyan, de aligha re­mélhető, hogy mindvégig tétle­nül akarják szemlélni a vélemé­nyük szerint vereséghez vezető fejleményeket. A liberális szárny viszont az intézkedések felemás voltát, s a túlságosan lassú tempót kifogá­solja. Addig nem lehet várni po­litikai áttörésre — bizonygat) ák —, míg nem kezdődik el valódi párbeszéd a néger polgárjogi mozgalmak képviselőivel, amíg nem engedélyezik hivatalosan is a nagy tekintélyű Afrikai Nem­zeti Kongresszus (ANC) tevé­kenységét, s nem engedik szaba­don annak csaknem három évti­zede bebörtönzött legendás ve­zérét, Nelson Mandelát. Ez a gesztus egyben minimális felté­tele lenne a külföldi szankciók enyhítésének is, amelyet a hata­lommegosztás mikéntjéről foly­tatandó tárgyalásoknak kellene kiegészíteni. Maga de Klerk a jelek szerint tisztában van helyzete bizonyta­lanságával, azzal, hogy — a régi politikai zsargonnal élve — „kétfrontos harcot” kell folytat­nia. Hozzálátott az apartheid­törvénykezés felszámolásához, de az események irányítását nemigen szándékozik kiengedni kezéből. Valóságos kötéltáncot kell járnia odahaza is, s nem kevés­bé bonyolult az a diplomáciai fel­adat sem, amelyet a nemzetközi színtéren kell folytatnia az ország viszonylagos elszigeteltségének feloldására. Állandó, kettős zsonglőrmutatvány ez, amelynek sikerét százszázalékos biztonság­gal aligha jósolhatná meg egyetlen szakértő is. Ám alapvető irányvo­nalán nemigen változtathat ő sem. Ahogy a tekintélyes Financial Ti­mes fogalmazott: ’’Dél-Afrikában manapság már elkerülhetetlen mindaz, ami nem is oly rég még el­képzelhetetlennek tűnt." Szegő Gábor Franciák i és magyarok 1 _____________________________________________________I A párizsi tudósító — akinek munkájához hozzátartozik, hogy szá­mon tartsa, milyen a kapcsolat hazája s az őt ideiglenesen befogadó ország között — naptárában visszalapozva most azt látja, hogy e te­kintetben az elmúlt fél év eseménydúsabb volt, mint korábban akár egy teljes év. Valószínű, hogy ez más országokban is így van, de Fran­ciaország esetében mégis megkülönböztetett figyelmet érdemel. Hi­szen jól ismert, hogy Budapestről mindig is sokan vetették „vigyázó szemüket” Párizsra, de az érdeklődés, a szerelem bizony sokszor na­gyon is egyoldalúnak tűnt. Most viszont kézzelfogható a változás. — Tapasztalataink szerint is alighanem soha nem tapasztalt az ér­deklődés, de ezen túlmenően az együttműködési készség is — mondja dr. Nagy Gábor, a Magyar Köztársaság párizsi nagykövete. — Két­ségtelen, hogy ennek alapvető oka a Magyarországon végbemenő vál­tozás. Franciaország vezetői nagyra értékelik a magyar átalakulás út­törő jellegét, s egyúttal elismerik a jelenlegi magyar politikát, az or­szág vezetésének tevékenységét. Ennek az elismerésnek jele az is, hogy a Francia Köztársaság elnöke, Francois Mitterrand ismét ellátogat ha­zánkba. A látogatás előtt érdemes áttekinteni az elmúlt hónapok mérlegét. Az első és rendkívül szembeötlő tétel: a politikai kapcsolatok meg­élénkülése, mégpedig nem csupán kormányzati szinten. Tény, hogy a magyar kormányzat felelős vezetői közül mostanság szinte hetenként tárgyal valaki Párizsban, főként gazdasági természetű ügyekben, hi­szen a nyitottabbá váló magyar gazdaság igényli a francia közremű­ködést, a tapasztalatot — de francia miniszterek is jártak az elmúlt hó­napokban Budapesten: Pierre Joxe belügyminiszter, Jean-Marie Ra­usch külkereskedelmi és Michel Delebarre felszerelési és lakásügyi miniszter. Megélénkültek a törvényhozói kapcsolatok is: Laurent Fabius, a nemzetgyűlés elnökének tavaly kora nyári látogatása óta már járt Bu­dapesten mind a nemzetgyűlés, mind a szenátus egy-egy küldöttsége, több francia képviselő és szenátor, s mind a kormányon levő Szocia­lista Párt, mind a legnagyobb ellenzéki párt, az RPR delegációja. (Az ellenzék másik nagy pártcsoportja, az UDF parlamenti csoportja ugyancsak bejelentette már, hogy rövidesen küldöttséget indít Ma- gyaroszágra). A magyar pártok képviselői közül is sokan találkoztak Párizsban azoknak a francia pártoknak képviselőivel, amelyekkel most ki akarják építeni az együttműködést, s amelyektől támogatást, segítséget is várnak tevékenységük megalapozásához. Látványos változást hoztak az elmúlt hónapok a gazdasági kapcso­latokban is. Bár a francia tőke óvatos, nehezen mozdul, mára már — az egy évvel ezelőttihez képest — mintegy háromszor több, együtte­sen 22 francia — magyar vegyes vállalat működik, s a folyamatban le­vő tárgyalások új, komoly lehetőségeket kínálnak a magyar ipar szá­mára. Az pedig közismert, hogy Franciaország az elsők között adta meg Magyarországnak a támogatást a különböző nemzetközi szerve­zetekben: az Európai Közösségekben, az Európa Tanácsban, a nem­zetközi pénzügyi intézményekben kezdeményezője volt azoknak a nemzetközi intézkedéseknek, amelyek célja a demokratikus átalaku­lás útjára lépett országok, s ezek között is elsősorban Lengyelország és Magyarország megsegítése. A magyar — francia kulturális kapcsolatok korántsem új keletűek, de ezen a téren is van számos érdekes és kedvező fejlemény. Magyar szemmel nézve persze változatlanul fájó, milyen kevéssé van jelen az ország a rendkívül színes, sokrétű, a világ minden országából sok ér­téket importáló francia szellemi életben, s hogy változatlanul milyen kevés magyar irodalmi alkotás, értékes film jut el a francia közönség­hez, de az utóbbi időben itt is megnőtt az érdeklődés, vannak jelei a változásnak. Már jobban — bár még mindig nem eléggé — képviselt Magyarország a francia zenei és képzőművészeti életben. A Párizsi Magyar Intézet önmagában véve tiszteletre méltó kezdeményezései: kiállításai, koncertjei, filmbemutatói csak cseppet jelentenek a ten­gerben. Van viszont egy kulturális terület, ahol jelentős a fordulat: a ma­gyar nyelv és irodalom oktatásában. Ma már a magyar szakon teljes értékű diplomát lehet szerezni, új magyar lektorátus kezdte meg munkáját a bordeaux-i egyetemen, megjelent egy új, kitűnő olvasó­könyv, és a Párizsi Hungarológiai Intézet tevékenysége is egyre kiter­jedtebbé válik, legújabban — a Magyar Intézettel együtt — már tudo­mányos folyóiratot is megjelentet. Ez a téma átvezet a tudományos­műszaki együttműködés mérlegéhez: itt is nőtt az érdeklődés, az együttműködési készség. Nemrég helyezték üzembe például az egyik francia nukleáris kutatóintézetben a budapesti Központi Fizikai Ku­tatóintézet által kifejlesztett új neutron-spektrométert. Vagy félszáz közös témában működnek együtt a két ország tudósai, és gyorsan fej­lődnek az egyetemközi kapcsolatok is. A Magyarország iránti megnövekedett érdeklődést az idegenfor­galom lassú, de biztos növekedése is mutatja. Tavaly már mintegy fél­százezren utaztak Franciaországból budapesti, magyarországi láto­gatásra, s örvendetes, hogy több mint harmincezer magyar választot­ta úticéljául a francia városokat, vidékeket — az ismert francia vízum­kiadás eljárási problémái ellenére. Kis Csaba BURKOLOLAPVÁSAR! 5-30 % ENGEDMÉNNYEL Minden termékünket termelői áron kínálunk vásárlóinknak, mely további 10 % megtakarítást jelent Önnek! M 4 m jf % a ■ i AÍVw A fV? Mintaboltunk: Romhány, Kossuth u. 73. sz. Telefon: 27/11-345 27/12-134 27/12-268 Nyitva: 7,00 — 15,30-ig Szombaton: 7,00 — 12,00-ig \| /C /Vb j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom