Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-02 / 1. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 2., kedd Egy hét. .. A KÉPERNYŐ ELŐTT Ötletszegény búcsú Ezerkilencszáznegyvenöt utáni történelmünk talán legnehezebb esztendejétől búcsúztunk szilveszterkor. Fáradtan, fásultan, kétkedve, megtépázott reményekkel, ígéretes hitekkel, megfogyatkozott lelkesedéssel. így aztán érthető, hogy színvonalas vigadalomra számítottunk, afféle ideig-óráig ható kikapcsolódás-pirulára. Sajnos — s ez lassan már törvényszerű — ismét csalódtunk, mert az egyes programok tervezésekor, kivitelezésénél diadalmaskodott az ötletszegénység, a hovatovább elviselhetetlen igénytelenség. Délutánra krimicsemegét ajánlottak. A Gyilkosság két tételben formabontónak hirdetett megoldásaival sem villanyozott fel. Akkor sem, ha a cselekményt, illetve annak variált változatát nézhettük akár az egyes, akár a kettes csatornán. Méghozzá úgy, hogy az alkotók elektronikus jelekkel figyelmeztettek: átkapcsolhatunk. Megvallom: nem éltem a felkínált lehetőséggel, ugyanis a majdhogy semmitmondó, a garantáltan sápatag, vérszegény sztori elbágyasztott, eltikkasztott, hamisítatlan unalmat produkált. Kár volt bravúroskodni, mert aki a százhúsz centis magasággal sem birkózik meg, teljesen feleslegesen próbálkozik a kettőszázharminccal. Az különösképp elszomorító, hogy a stáb tagjai még a rutin adta biztonsággal sem büszkélkedhettek, ezért csetlés-botlásuk láttán helyettük is szégyenkezhettünk. Este — amolyan nyitányként — rajtolt a Házaspárbaj, ez az újnak aligha nevezhető és sikeresnek egyáltalán nem minősíthető vállalkozás. Szenvedtünk a megkopott fordulatoktól, a bántó klisék sokaságától. Ekként érezhették a meghívott szülészek is, mivel közülük csak Pécsi Ildikó és Koós János találta fel magát. Ez azonban nem Kalmár Tibor rendező érdeme, hanem kizárólag az övéké. Aztán jött a koronának szánt B UÉK ’90, amely kerek hetven percet rabolt el tőlünk. A szerzők — Ihos József, Peterdi Pál, Selmeczi Tibor, Szilágyi András, Trunkó Barnabás és Walter Béla — mintha összevesztek volna a szellempezsdítő múzsával. Felvonultatták, hadbavetették a humor közhelytárát. Petárdáik sete-sután pukkantak, próbára téve mindinkább fogyó türelmünket. Tisztában vagyunk azzal, hogy a tévé pillanatnyilag nem gyógyszanatórium, azt sem vitatjuk, hogy kevés a pénz, s emiatt számos elképzelés nem válhat valóra. Hadd tegyük azonban hozzá: egyebütt sincs másképp, de a küzdelmet akkor sem adják fel.. Ha szegény az eklézsia, maga harangoz a pap. Ám sehol se ennyire dilettáns módon, mint a Televízió berkeiben... Pécsi István Választási krimi A Gyilkosság két tételben cí- ‘ mű bűnügyi történetben .egy szép szőke nőt úgy kupánvertek, hogy jobban nem is lehet. Egy esős idill végén találtak rá a mit sem sejtő szerelmesek, mint egy magyar kormányfő a rejtőzködő adósságállományra. A szilveszteri krimi ajánlata volt ez az agyonvert szőkeség, ezért aztán vetkőzött is néhányszor, míg a hazai szokás szerint elég hosszú stáblista lefutott a képernyőn. De aztán végül már csak diszkrét hullaként találkozhattunk vele. Megindult aztán a maga honi tájakon már megszokott döcögős módján a sztori, amelyben Bánsági Ildikó és Koncz Gábor nyomozott. Nemsokára következett a már jó előre beharangozott újítás, amely miatt ünnepi program lett ez a tévéfilm. Az egyik csatornán ugyanis másként futott a cselekmény, mint a másikon, s amolyan divatos, pluralista módon lehetett választani közöttük. Neki is álltam a gombokat kapcsolgatni, s minden lehetséges esetben váltottam. Miért is ne próbáljon ki az ember minden újat — ha nem így tesz, a végén még rásütik a maradiság bélyegét, ha csak úgy bambán ül a foteljében, mint megszokta, s várja, hogy derék rendőreink elkapják a gyilkost. Ennek eredményeként követhettem előbb az egyik, majd a másik nyomozót. A történet zegzugos útvesztőiben mégsem kellett elvesznem, mert ahogy Bánki Iván, a rendező előzőleg nyilatkozta: az egyik cselekményfonal egyszerű, a másik még egyszerűbb. Az esélyünk annyi volt, hogy esetleg nem az események felénél, hanem negyedrészénél jövünk rá a végldfejletre. Úgyhogy még másról gondolkodni is maradt időm, előzőleg hallottam ugyanis, az év utolsó hűéinek egyikében, hogy Lengyelországban felére értékelték a nemzeti valutát, s most éppen tizenhatod részét éri a forintnak a zlotyi, mint egy esztendővel ezelőtt. Azért meditálgattam ezen, mert „a politikai krimik” legalább úgy érdekelnek, mint az egyszerű bűnügyek. Érzésem szerint jónéhány lengyelt éppe- núgy fejbecsapott ez a közlemény, mint a rivális szőkeséget az Eszenyi Enikő. Ráadást az ellenzéki vezetés alatt álló .kormány volt kénytelen ezt az erősen népszerűtlen intézkedést meghozni. Ezt forgattam a fejemben, miközben váltogattam a csatornákat. Szavaztam, élve a lehetőségekkel, amelyet nemzeti televíziónk adott meg számomra. De én is csak amolyan lengyel eredményre jutottam, mert hiába igyekeztem „büntetni” az egyest azzal, hogy inkább a kettest nézem, a végeredmény ugyanaz lett. Különösen, ami a végét illeti. De egy különbséget csak észrevettem. A kettesen egy perccel tovább tartott a történet. így hát volt némi választási esélyünk, legalább az, hogy tovább tart a mese valamivel. Gábor László A Vígszínházban Átadták S a Rutthay Eva- emlékdíjat Szombaton a Vígszínházban Iván kapott. A művész a dijat átadták a Ruttkay Eva-emlékdí- Patrik Süskind A nagybőgő című jat, amelyet — a színészek titkos színdarabjában nyújtott alakítá- szavazásával — az idén Darvas sával érdemelte ki. Felhívás A magyar szabadság és függetlenség emlékműve felállítására Hangverseny kettős örömmel Elindult egy fiatal hegedűművész Egerből Debrecen Megyei Városi Tanácsa a Kossuth Lajos Tudományegyetem Tanácsának javaslatára úgy döntött, hogy Debrecenben, a Petőfi téren felállítja ”A magyar szabadság és függetlenség” emlékművét. Teszi ezt azért, mert hazánkban nincs olyan emlékmű, amely a magyar szabadságot és függetlenséget szimbolizálná, s mert Debrecen sok évszázados története számos ponton elválaszthatatlanul ösz- szefonódott a magyar szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemmel. Nem egyzserűen egy városi emlékmű felavatásáról van azonban szó, hanem a magyar szabadságot és függetlenséget az egész magyarságra kiterjedő módon kifejező emlékmű Debrecenben történő felállításáról. Olyan emlékműről, amely emléket állít minden neves és névtelen szabadságharcosnak; a társadalmi haladásért, a nemzeti függetlenségért vívott harc áldozatokat kívánó, vereséget vagy sikert hozó eredményeinek; kifejezi Debrecen egyedülálló szerepét a magyar nép függetlenségi küzdelmeiben; ünnepnapokon és hétköznapokon egyaránt tisztelettel adózhatunk előtte azoknak, akik a magyar szabadság és függetlenség ügyéért az évszázadok során küzdöttek, alkottak, vagy meghaltak. A magyar szabadság és függetlenség emlékművének megalkotására a Debrecen Megyei Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus országos, nyilvános, névaláírásos tervpályázatot írt ki. A pályaterveket 1990. április első hetében kiállítjuk. A szakértői vélemények alapján a felállításra kerülő emlékműről a közvélemény bevonásával Debrecen Megyei Városi Tanácsa dönt. Az eredményhirdetésre 1990.április 14-én kerül sor. Az emlékmű avatásának tervezett időpontja 1991. december 21. Az emlékmű költségeit Debrecen Megyei Városi Tanácsa saját keretéből, a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus és a Kossuth Lajos Tudományegyetem anyagi támogatásából, valamint a közadakozásból befolyt összegekből fedezi. A Debrecen Megyei Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága ezúton kéri tisztelettel az ország és Debrecen állampolgárait, termelőegységeit, intézményéit, egyházait, szervezeteit, hogy a magyar szabadság és függetlenség ügyéért évszázadok során küzdött és elesett honfitársaink emlékének, a magyar szabadság és függetlenség magasztos eszméjének megörökítéséhez önkéntes pénzadománnyal járuljanak hozzá. Az önkéntes pénzadományokat a Budapest Bank Rt. Debreceni Fiók 343-99443328/8 számú számlájára lehet befizetni. Tudatában vagyunk annak, hogy az ország, a város és az állampolgárok is nehéz anyagi helyzetben vannak. Ugyanakkor a hazánkban zajló politikai, társadalmi és gazdasági változások igénylik és lehetőseget is kínálnak arra, hogy az állampolgárok részesei, formálói legyenek a döntéseknek és összefogjanak a nemzet önbecsülését, haladó hagyományainak tiszteletét és azok megőrzésének szándékát kifejező nemes cél érdekében. Debrecen Megyei Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága Az idei karácsonyi ünnepkört Egerben teletűzdelték hangversenyekkel. Mintha csak megérezték volna a művészek is, hogy itt, ma egyetlen feloldó hatalom van, amely képes elaltatni gondjainkat, a jövőtől való félelmeinket — ez az igazi megnyugvást hozó ajándék — a zene. S akkor még nem is gondolhattak arra, hogy eddigi szorongattatá- saink közé vagy inkább elebe felsorakozik majd az a hírcsomag, amit Erdélyből, később Romániából, a diktátort eltávolító forradalomról, a véres eseményekről fogunk kapni. Ahogy beültünk a helyőrségi művelődési otthon dísztermébe, néztük egymás arcát, mindenki palástolni sietett azt a feszültséget, amely napok óta megülte lelkünket. Mivé is alakul, hogyan is változik napról-napra az a nyers valóság, amit éppen karácsony előtt szenved el az erdélyi magyarság és azon túl egész Románia népe? És akkor fellép az egyszal hegedűjével Szoboszlay Erika, a Kasselban kitüntetéssel diplomázó ifjú hegedűművész és Magas i Mónika zongorista társasáéban „lebonyolít” egy teljesen ékebeli műsort, ahol a dallamok, a bensőséges érzelmek, a lírai hevület uralkodik. Bevezetőként Kakuk Jenő elmondja Ady Karácsonyát, Molnár Klára elénekel egy régi magyar karácsonyi éneket, a lurje-kiijét, hogy aztán Schubert D-dúr szonatinájával megtörténhessen a teljes kikapcsolódás abból a jelenből, ahol annyi izgalom az uti- társunk. Lélekbúvárokhoz méltó feladat lenne, megvizsgálni egyszer, milyen átalakuláson megy keresztül a hallgató, a zenére mindig is azonnal visszajelző ember, ha megérinti az a bizonyos másik világ, ahol a történéseknek egy egészen más rendje, lényege szólal meg, adja át az irányítást, az eligazítást nekünk, a hétköznapok szürke rabjainak? Szoboszlay Erika mintha nem is venne tudomást a körülötte lévő világról, a hű barát és társ művésznövendék közreműködésével, Magasi Mónikával átlendít minket az akadályokon és mi már csak azt a szépségeket fogjuk fel, ami a ritmikában, a létezésnek eme csodálatos fogalmazványában utolérhető. Határozott, csaknem férfias lendülettel, magabiztosan játszik most, mint aki bizonyítani akaija, hogy a világjáró, kitűnő, Liszt-díjas Kocsis Albertnál szerezte tudását, a,szemlélet és az átélés alapjait. És mire vége a három számnak — mert meg felhangzott néhány részlet Bach E-dúr Partitá- jábol és Mozart D-dúr hegedű- versenye —, már csodálkozunk, hogy ez a törékeny finom jelenség mennyi energiával, hány árnyalattal Közelítette meg a kifejezéseket, amelyekkel a korántsem boldog, kiegyensúlyozott éltet megélt zsenik lekottázták mindazt, amit az életről, a sorsról tudnunk illenék. — Most bizonyára nagyon jólesett a fiatal művésznek az itthoni elismerés, mert innen indult, a városból, ahol fészke van a művészeteknek. Kakukné Molnár Klára és Kakuk Jenő karácsonyi áhítatot teremtettek a hangszeresek műsorához. Ismét felébresztve azt az igényt, hogy mégis kellene Egerben olyan irodalmi színpadot létrehozni, ahol a hangszeres és vokális zene ölelkezhetne vers- és prózamondással. Tizenöt évi szünet után nem ártana erre is gondolni! (farkas) ffA madarak átrepülnek fölöttünk” „ Cs. Varga István interjúja Hevér Zoltánnal Cs. V. /.: A madarak átrepülnek fölöttünk címen jelent meg első versköteted. A megyénkből indultál, 1963-ban születtél Hevesen. Jelenleg a fővárosban élsz. Színdarabokat is írtál és rendeztél. Sokoldalú tehetségedet a Magyar Televíziónál, a Stúdió szerkesztőségében kamatoztatod. Az útraindító szülőtáj iránti szeretetedről írod: „Ujjaim hegyén ma is őrzöm a szülőföld biztonságos melegét.” H. Z.: Hadd hívjam segítségül a kötet első ciklusának verseit, s magát, az „Ujjaim hegyén” címet viselő „önmeghatározást” is. Hiszen ezen nyitóversekben szinte minden benne van, amit otthonról magammal hozhattam. Hevestől nem messze, Boco- nádon éltem gyermekkoromban, s ma is gyakran meglátogatom ott élő rokonaimat, ismerőseimet. Akkor is, ha bánat ér, akkor is, ha valami örömhírt akarok velük megosztani. Vándorlásaimból mindig oda térek haza, ahol gyerekkoromtól kezdve bíztak, hittek bennem, és minden érdek nélkül — egyedül magamért — szerettek, és várnak haza ma is. Végtelen biztonságot nyújt ez a föld. És erőt. Mert bo- conádi rokonaim küzdelmes, becsületes: egyszóval emberi élete olyan példa, melyből mindig új energiákat menthetek. Sorsuk az én sorsom — hogy egy kicsit szabadon idézzem Arany Jánost. Tőlük kaptam a hitet, az elszántságot; s az intézést: mindig figyeljek oda embertársamra. Gyermekkorom néhány éve, Hevér Zoltán: amit folyamatosan ott töltöttem, oly mély nyomot hagyott bennem, hogy hosszú ideje készülő regényemben, melyben az ott élő embereknek is emléket kívánok állítani, az a néhány év fokozott hangsúlyt kapott. Cs. V. 1.: Versköteted címe bőséges asszociációra ad lehetőséget. A világfán ülő madár a szibériai sámánisztikában az Isten fegyvertársa, az ógörög mitológiában az istenek is madárrá változnak. Az obi-ugor és egyes észak-indián népeknél a madár a tűz őrzője, a ravennai mozaikokon az egy csészéből ivó, egymással szemben álló két páva az élet és halál jelképe, a kínai és a .hawaii madármotívum a születést is szimbolizálhatja... Mit jelent nálad a madár motívum? H. Z.: Noha természetesen, a címadó vers megírásakor, mely a kötet „értelmi-tengelyét” alkotja, még nem gondol az ember arra, hogy vajon milyen asszociációkat ébreszt majd az olvasóban a cím; nagyon örülök, hogy ennyi lehetőség adódhat a „magyarázatra”, a megközelítésre. Talán — tudattalanul is — benne foglaltatik a címben mindaz, amit fölsoroltál. Magam hívő ember lévén, igyekszem az én kis „világomban” Isten „fegyvertársa” lenni, őrizni a humánum melegét, az erkölcs és becsület fehéren izzó tüzét. Olvasóimmal együttgondolkodni életről és halálról... A címadásnak azonban van egy másik — „szándékos” — ve- tülete is: ha elveszítjük emberségünket, hitünket, a szeretet iránti fogékonyságunkat; becsületünket, akkor az a föld, ahol élünk, többé már nem lehet "otthon”— sem magunk, de még a madarak számára sem, akik pedig minden időben és minden körülmények között visszatérnek ősszel elhagyott fészkükhöz... Cs. V. /.: A köteteim Kassákot idézi, A ló meghal, a madarak kirepülnek (1925) megütközést, „sokkot” provokáló sorait: „én KASSÁK LAJOS vagyok, s fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár.” H. Z.: Valóban, Kassákot tekintem művészi . példaképemnek. Évek óta foglalkozom munkásságával: költészetével és életével. A róla szóló tanulmányaimban azt a kérdéskört próbáltam megválaszolni, miként hat a személyes kitartás, becsületesség, határozottság az alkotó művére. Van-e — s ha igen — miféle kapcsolat lehetséges közöttük? Nos, Kassák élete kitűnő példa erre. Kevesen vannak a XX. századi magyar irodalomban, akik ilyen egységet tudtak teremteni személyes életük és munkásságuk között. Ami pedig a „sokkot provokáló sorokat” illeti: Kassák viselkedése és alkotásai csak azokban keltettek és keltenek talán ma is „riadalmat”, „visszatetszést”, akiknek valamiért talán okuk is lehet a „riadalomra”... Cs. V. I.: A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban töltött évekről írod: azok során „szellemileg születtem újjá.” Mit jelent ez a tömör ténymegállapítás? H. Z.: Kitárult előttem a művészetek, a műveltség világa. A Hevér Zoltán: bencés atyák olyan koncentrált odafigyelésre tanítottak meg minket, mely bármilyen munkában, sőt minden tevékenységben fegyelemre, pontosságra, és emellett rugalmasságra ad szilárd alapot... Hitem is új távlatokat nyert azáltal, hogy megismerkedhettem a legmodernebb filozófiai, teológiai áramlatokkal... A közösség pedig megerősítette mindazt a tanítást, amit otthonról hoztam: a mások problémájára való odafigyelést... Összegezve: műveltség és erkölcs területén — összekapcsolva egy igen modem, s mégis ősi demokratikus-szocializációs neveléssel — Pannonhalmán a "felnőtt” személyiséget alapozták meg. Cs. V /.: „György vezér a tü- zeknek suttog” címen — Sinka Istvántól tanulmányt publikáltál. Tájékozásod Kassákig, rajta át napjainkig terjed. „A kavargó nyüzsgésben azt a biztos pontot keresem, amiben megkapaszkodva megpróbálhatom visszabillenteni a sarkaiból kifordított Életet” — írod. Ez ifjú költőhöz illő feladat. Meddig jutottál a vállalkozásban? H. Z.: Még nagyon az elején tartok. Ám bízom abban, hogy ezt a kötetet újabbak — versek, regények, drámák — követik majd, amelyekben talán még tisztábban, még érettebben, még művészibben ölt formát mindaz, amit „A madarak átrepülnek fölöttünk” — kötettel el szerettem volna mondani az olvasóknak. A Madarak átrepülnek fölöttünk A friss forrásokból boszorkány-perek pocsolyája lett. Az ördöggel cimboráinak Isten szasszorszép teremtményei? A földi bíró bigott, vén és eletúnt. Máglyáinkra záporoznak a rdzse-kötegek. Kik velünk értenek egyet, miért fordulnak mégis el? Beállnak a sorba, felejtve. Nem veszik észre, hogy hamvadó testünk lobogása városok pusztulásának fénye. Szívemben jártál újra Készültem rád, mint karácsonyra a gyermek: vártam. Hiába vártalak. Szívem padlójára dobtam, s eltiportam füstölgő emlékét sosemvolt szerelmeinknek. Mégis újra és újra égvörosítő hajad lángra lobbantja a Nap, és zöld rügyet bont szívemben szemed.
