Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-13 / 11. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. január 13., szombat kérdés válasz — Halló, kedves Bordán Irén! Bár egy-két híradás megjelent önről az elmúlt esztendők során, ennek ellenére — legalábbis én így gondolom — nem sokan tud­ják, hogy hogyan is került az Egyesült Államokba, egészen pontosan New Yorkba... — Egészen egyszerűen arról van szó, hogy találkoztam Ma­gyarországon egy fiúval — egy magyar fiúval —, aki három évig udvarolt nekem, járt hozzám Magyarországra, aztán a harma­dik esztendő végén úgy döntöt­tünk, összeházasodunk. Nos, a történet röviden ennyi... — Úgy vélem, nem lehetett könnyű elhagyni az országot, hi­szen idehaza befutott, foglalkoz­tatott színésznő volt, arról már nem is beszélve, hogy a férfiak bálványának számított... — Számomra magától értető­dőnek tűnt az egész dolog, ugyanis akkor már benne voltam a korban — 27-28 éves voltam —, s úgy gondoltam, most már ideje lenne családot alapítani, gyereket szülni. Nagyon szeret­tem volna gyereket, így az egész nem okozott túlzottan nagy fej­törést. Persze, azért mindezek el­lenére sem volt könnyű megtenni ezt a lépést... S hogy a pályám addigi alakulása hogyan befolyá­solta a döntésemet? Nézze, a hi­vatásommal kapcsolatosan any- nyit tudni kell, hogy a családom nemigen akarta, hogy színésznő legyek, szabályosan szöknöm kellett a főiskolai felvételi vizs­gákra. Másodszorra vettek fel, de az indulásnál komolyabb zök­kenők nem voltak. Talán ké­sőbb... De visszatekintve az egészre azt kell mondanom, ko­molyabb sérelmek nem értek. S még annyit a kérdéséhez, hogy ha tudtam volna, hogy a férfiak bálványa vagyok, akkor talán el sem jöttem volna. Én nem egé­szen így éreztem. S most egy ki­csit hadd ugoijak előre... Ha visz- szatémék, ha visszahívnának va­lamilyen film- vagy színházi sze­repre — bár inkább az utóbbi felé vonzódom, s nagyon szeretnék színházban játszani —, csakis ak­kor mennék haza, ha egy igazi rendezővel találkoznék. Mert amíg otthon voltam, ez a csoda nem történt meg. Kivéve egyet­len egy esetet, amikor Horváth Jenővel dolgoztam Csehov Pla- tonoyjának előadásán, ahol An­nát alakítottam. Ezen kívül — mint színésznőt — nem ért igazi élmény... — Kérem, árulja el, vajon na­gyon nehéz volt-e megszokni az amerikai életformát, az ottani gondolkodásmódot, avagy min­den teljesen simán ment? — A férjem azt mondja, hogy amennyiben ő is hinne a reinkar­nációban — mint ahogyan én hi­szek —, akkor azt gondolná, hogy én már egyszer éltem itt, mert annyira gyorsan beillesz­kedtem a környezetbe. Persze, Bordán Irén: „Komolyan gondolkodunk a hazatérésen...” ezt csak ő látta így kívülről, mert nekem eléggé nehéz volt. Ez az igazság. Évekig úgy éreztem ma­gam, mint a mackók, akik télen hibernálódnak. De amikor meg­született a kisgyermekem, akkor egyszeriben kinyílt a világ körü­löttem, mert — szerintem — ez a legnagyobb csoda, ami létezik. Ezt semmi sem pótolhatja. Az anyaság mellett minden más szinte csekélységnek tűnik. — Amikor elolvastam a Film Színház Muzsikában azt a leve­lét, amelyet Pap Évához írt, végig az az érzés motoszkált bennem, hogy nagyon-nagyon erősen vonzódik a szülőföldhöz. Sőt, ebben azt is elmondja, hogy egy­szer már majdnem hazajött. Gondolja, hogy valamikor ez tényleg bekövetkezik? — Komolyan gondolkodunk a hazatérésen, s többször beszél­gettünk már arról, hogy mindany- nyian hazamegyünk. Már csak azért is, hogy végre újból dolgoz­hassak, mert az önkifejezés hiá­nyába egy idő után szinte bele le­het bolondulni. Érti, ugye...? Ez rettenetesen hiányzik. Annak el­lenére, hogy mostanában egyre nehezebbnek tűnik az elindulás, mert itt kecsegtet egy-két más dolog is. Egy esztendővel ezelőtt kezdtünk el dolgozni a lányom­mal. Filmezünk, éppen mosta­nában fejeztünk be egy filmet. Ez már a második munkánk volt. Itt vannak ügynökeim, akik kiküi- denek különféle próbafelvéte­lekre. Nem túl gyakran, de azért néhányszor keresnek szerepekre európai színésznőt, s azért ez — be kell vallanom — kissé csiklan­dozza az ember fantáziáját, kí­váncsivá tesz. Az más kérdés, hogy itt művészi téren abszolút másként történnek a dolgok, mint odahaza. De valahol mégis gyönyörűen. Hadd tegyek egy kis kitérőt... Én most hallgatom a kérdéseit a személyemet illető­en, örülök, hogy megkerestek Magyarországról, s közben azt is látom, hogy az itteniek, az ameri­kaiak, mennyire drukkolnak Ke let-Európának, mennyire nyo­mon követik az ottani eseménye­ket. Például az utcán lépten-nyo- mon megállítanak az emberek, érdeklődnek, s egyfolytában né­zik a televíziót, hogy mi is zajlik odaát. S most visszatérnék a kér­désére, pontosabban a színészi hivatásra... Hogy professzionális szinten hogyan mennek a dol­gok, az talán egy kicsit félelme­tesnek tűnhet otthon, de meg kell szokni, hiszen ha minden rendjén megy tovább, akkor Ma­gyarországon is helyükre kerül­nek az értékek, s harcolni kell majd azért — akárcsak itt —, hogy az embernek jusson egy kis falat. Szerintem ez az egészséges, igenis, meg kell tanulni küzdeni. Bár az az igazság, hogy nekem is nagyon nehéz az otthoni karrier- élmény után — ezt idézőjelesen mondom — látni, hogy itt mi van. Mert valóban egymás lábát ta­possuk... Elmegyek egy próba- felvételre, s akkor ott ül harminc­negyven színésznő, és drukkol, hogy övé legyen a szerep. A ne­gyedik próbafelvételen — ami­kor már ott van a producer és a rendező is — már csak három­négy személy van benn a „kalap­ban”. S ez csak New York. Los Angelesben ugyanennyien vagy még többen aspirálnak ugyaner­re a szerepre. Kétszer volt ilyen élményem, mindkettő tévéfilm­sorozat volt. A szerepeket végül nem én kaptam meg... Mindezt csupán annak igazolására mesél­tem el, hogy ami itt megy, az na­gyon izgalmas dolog. A verseny, a küzdelem napi lelki és fizikai felkészültséget követel meg. Szóval azt megtanultam, hogy amennyiben nem úszom és tor­názom rendszeresen, nem olva­sok naponta a gyermekeimnek magyar és angol népmeséket, vagy amerikai meséket, akkor egyszerűen nem vagyok készen arra, hogy ha holnap megszólal a telefon és behívnak egy próba- felvételre, sikerrel teljesítsek. Tisztában vagyok azzal, hogy a semmiből csak semmi lehet, te­hát a teljesítmény mögött mindig a komoly, rendszeres munka áll Nagyon sajnálom, hogy amíg otthon voltam, ez nem derült ki a számomra, noha nem biztos, hogy ebben én voltam a hibás. Nálunk másként épült fel az egész. Ergo: folyamatos lelki és fizikai kondíció kell ahhoz, hogy az ember a siker reményével ra­Ö a meg a nem tűi gyakran kí- ozó lehetőségeket. — Minthogy tehát színészi munkája nem mindig adódik, kí­váncsi lennék arra, hogy hogyan is telik el egy napja... — Amikor az első telefonja után megíjgérte, hogy visszahív, ültem az agyamon, s azon gon­dolkodtam, milyen furcsa, nogy otthonról keresnek, s — beval­lom — izgultam. A gyerekeim már játszottak, a férjem éppen kávét csinált. S a napom? Elme­gyek uszodába, a gyerekeimet el­viszem óvodába, illetve iskolába. Van itt egy hölgy, aki a segítsé­gemre van, ha például be kell mennem a városba, ugyanis mi egy zöldövezetben lakunk. Emellett ebédet főzök, vacsorát készítek, színházba járok, mozi­zunk. Mit mondjak még...? Tel­jesen normálisan telnek a napja­im, kicsit unalmasan, mert itt élünk ebben a vidéki házban, csönd van, hetente kétszer-há- romszor bemegyek Manhattan­ije. Most jártam egy színészisko­lába, ami rettentően izgalmas volt, s amit Lea Strassbergnek egy volt tanítványa vezetett. Nos, o, vagyis Sandra Seacat teljesen egyedülálló módon közelíti meg a hivatásunkat, s talán ez az oka annak, hogy alig-alig lehet bejut­ni hozzá. Neki az az egyik alap­vető elmélete, hogy a színészek­nek a saját belsőjüket, lelkűk mélyrétegeit kell feltárniuk, nem pedig a technikai fogásokat el­lesniük. Ő azt állítja, hogy ameny- nyiben felfedezzük lelkünk mé­lyebb rétegeit, akkor ahhoz már jón a technika is. Érdekes ez szá­momra, hiszen nekem a főisko­lán odahaza mindig azt mondták — s nem hízelgésnek szánták —, hogy ösztönös színésznő vagyok. Itt viszont azt hallottam, hogy nagyon fontosak az ösztönök, ezekre kell figyelnie az ember­nek, a belső hangokra, mert ezek nem csapják be az embert, ezek vezetnek el valahová a lényeg­hez. — Már többször szó volt a gyermekeiről. Érdekelne, hogy mesél-e nekik olykor-olykor Magyarországról? — A lányom hét és fél eszten­dős... Nagyon intim dologról van szó, de meg kell mondanom, hogy mi nap mint nap imádkozunk. S most imádkoztunk a román nép­ért. S imádkoztunk azért, hogy Ceausescu — akit a lányom csak „Csahos”-nak hívott, mivel nem tudta megjegyezni a nevét —, el­tűnjön a fold színéről. Aztán, hogy így történt, ismét imádkoz­tunk, s imádkozunk a sebesülte­kért. Szóval a lányom nagyon benne él mindabban, ami az ott­hon környékével kapcsolatos, s nagyon szeretnek otthon lenni a szüleimnél vidéken. Minden nyá­ron otthon vagyunk... — Az 1990-es esztendő elejét írjuk. Ha kívánhatna valamit ön­maga, a családja, a magyarorszá­gi barátok, ismerősök számára erre az évre, mi lenne az? — Teljes szívemből-lelkemből a legjobbakat kívánom mindig az embereknek. Hogy is mondjam? Őszinteséget szeretnék, hazugság nélküli világot, mindenkinek lelki és testi egészséget. És hát nagyon- nagyon sok boldogságot. Vala­mennyiünknek... Sárhegyi István Kutya lőtt a vadászra? Ebnek is lehet szerencséje Itt a vadászati idény, mint ahogy tudják ezt mindazok, aki­ket ilyenkortájt — a vadak legna­gyobb bánatára — elkap a szen­vedély. Jönnek majd a hírek is a zsákmányról, és ki merné cáfolni a kapitális történeteket?! Megle­het, ez a magyarázata, hogy a Rekordok könyve nem vezet Va­dásznyilvántartást. Bár most ugyancsak egyedülálló esetet kí­nál Oslóból keltezett tudósításá­ban az Ansa-hírügynökség. "Nyúlvadászat során egy kutya a gazdájára lőtt. Az esemény a múlt szombaton történt, Dél- Norvégiában, Lyngdal környé­kén. A vadász szerencsére kisebb sérülést szenvedett, és még a helyszínen elsősegélyben része­sítették. A rendőrség tájékozta­tása szerint a körvadászat részt­vevői pihenőt tartottak. A kutya, miközben a többi vadászebbel játszott” véletlenül hozzáért a gondatlanul földre helyezett fegyver ravaszához, a csőre töl­tött fegyver elsült, s a lövedék éppen a tulajdonost érte.” A be­számoló hitelességéhez nem fér­het kétség, mert még a tájékozta­tást adó rendőrtiszt nevét — Stei- nar Mydland — is közölték. Aki a kárvallott személyét illetően el­zárkózott minden információtól. Emberbaráti szempontból tette, így kívánja megakadályozni, hogy szárnyra kapja nevét a kétes értékű világhír: „Úgy járt, mint a norvég vadász, akinél még a kutyája is pontosabban lőtt.” Akkor pedig legyen a dicsőség a derék ebé. Ter- na a neve a vizslának, aki játszi könnyedséggel rálőtt a gazdájára. Csehszlovák hitelkártya £E$KA STATNt SFOftlTKLNA Cr- / «S rw&ts mim» Prága: a csehszlovák takarékpénztár 1989. decemberében kibocsá­tott hitelkártyája, amellyel tulajdonosa a pénzkiadó automatákból egyszerre 1.000 koronát vehet ki. líSZtSSSm rrmttfáíimu mán ntmrtí tun i iturn •**** r«B*w*r t trmit j 'f* < *>**<*■ >r*r M >»*«>» >»*mmnui, Új tulajdonosa kipróbálja a csehszlovák takarékpénztár kibocsátotta hitelkártyát az egyik pénzkiadó automatánál. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Next

/
Oldalképek
Tartalom