Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-12 / 10. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1990. január 12., péntek A tüdőgondozóban erre is kíváncsiak Iszunk, dohányzunk és kövérek vagyunk? Amikor még 9-től árusítottak szeszesitalt a boltok, gyakrabban találkoztunk. Az egész brigád ott állt az üzlet ajtajánál, és türelmetlenül nézte az órát. Végre eltelt az a néhány perc, és megejthették a reggeli bevásárlást. A kosárba kerülhetett minden, amire szükség van: a „két dekás” vegyes, 4-5 üveg sör, két doboz cigaretta, kenyér, szalonna — kezdődhetett a nap... Ezek a képek jutnak eszembe, amint a megyei tüdőgondozóban Zakarné Szabó Mártávalbeszél- getek. Három éve olyan vizsgálatokat végez, melyekkel a lakosság egészségi állapotáról kapnak képet. Aki bejön tüdőszűrésre, annak felajánlják, hogy vegyen részt ezekbem így időben kiderülhet a magas vérnyomás, vagy a cukorbetegség. 1988-ban mintegy 850 hypertoniást és 150 cukorbeteget fedeztek fel újonnan. Kitöltenek a páciensek egy tesztlapot is, ezen a dohányzási szokásokról és az alkoholfogyasztásról érdeklődnek, majd mindenkit mérlegre állítanak, és testsúlyát összevetik az ideálissal. A statisztikákba belepillantva nem sok illúziónk maradhat egészségünk állapotáról. Nézzük a dohányzási táblázatot: a nők lassan felzárkóznak a férfiakhoz, majdnem ugyanannyit szívnak. Az erősebb nem képviselői főleg 40 és 60 éves koruk között, éppen, amikor a legnagyobb stressznek vannak kitéve, igen sokat cigarettáznak: minden tizedik adagja 30-50 szál naponta. A harmincasok és negyvenesek fele 10-20 cigarettát füstöl el egy nap. Biztató viszont a vizsgálat szerint, hogy a fiatalok számára már nem annyira sikk rágyújtani, a tizenévesek inkább választják a sportot. Az alkoholizmusban az erősebb nem tagjai vezetnek, körülbelül kétszer annyi szeszesitalt engednek le a torkukon, mint a hölgyek. Az „emancipáció” azonban ide is betört, hiszen a nők régen egyáltalán nem ittak. A megyében végzett felmérések szerint 20 és 60 év között durván minden ötödik férfi alkoholbeteg, azaz rendszeresen nagy meny- nyiséget fogyaszt. Enyhébb stádiumban van, aki ugyan rendszeresen nyúl a pohár után, de még megálljt tud parancsolni magának. Ilyen a 20 és 40 közötti férfiaknak durván a fele. Megdöbbentő azonban, hogy a munkaképes korban levő nők közül minden ötödik ugyanebbe a kategóriába tartozik. Nem éppen kellemes pillanat, amikor a mérlegre kell állni, és az szembesít minket a kérlelhetetlen valósággal. Az ideális testsúlytól a hölgyek esnek a legtávolabb, közöttük ahogy betöltik a húsz évet, egyre több az elhízott: 40 éves korig 62, 40 és 60 között 70, majd a hatodik ikszet betöltve már 75 százalék. Az erősebb nem képviselői ebben a — nemcsak hiúsági — versenyben még előkelő helyen állnak, felnőtt korban nagyjából minden második lesz elhízott. A megyei tüdőgondozóban 1988-ban 13 ezer, az elmúlt évben pedig közel tízezer embert vizsgáltak meg. Az ő adataikból vonták le a következtetéseket. Mindezek a számok azt mutatják, amit a páciensek bevallottak, tehát elképzelhető, hogy a helyzet még ennél is aggasztóbb. A szakemberek, az orvosok mindenesetre hisznek abban, hogy e vizsgálat segít feltérképezni, majd pedig megelőzni e betegségeket, melyek társadalmunkban riasztó módon elszaporodtak. A jó szándékban nem kételkedem, de újra eszembe jut az a kép, ahogy a munkakezdők megpakolják a kosarukat az ábécében: cigarettával, alkohollal, zsírral. Talán nem jókedvükben teszik. (pt) Megszüntették a gyors növekedést Szovjet kisfiú operációja az USA-ban Egy természetellenesen gyors növekedést okozó daganatot távolítottak el az Egyesült Államokban egy szovjet kisfiú fejéből. A Kijevben élő Igor Ládán hétéves korára már elérte az 1,8 méteres magasságot, és 90 kilót nyomott. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kisfiú agyalapi mirigyét egy daganat nyomja, és ez okozza a növekedési hormonok túltermelődését. A diagnózis felállítását követően a szülők igyekeztek felkutatni azt a helyet, ahol vállalják gyermekük gyógyítását: így jutottak el a roches- teri Mayo Klinikára az Egyesült Államokban. Édesanyjával együtt Igor Ládán szeptemberben érkezett Roch este rbe, ahol az orvosok előbb gyógyszeres kezelést alkalmaztak, ami azonban mindössze a daganat harmincszázalékos csökkenését eredményezte. Ezt követően döntöttek a sebészi beavatkozás mellett. Az orvosok a kisfiú orrüregén keresztül háromórás műtéttel eltávolították a daganat elérhető részeit. A klinikán remélik, hogy a kisfiú fejlődése a jövőben a természet parancsainak fog engedelmeskedni. Ugyanakkor további gyógyszeres vagy besugár- zásos kezelést tartanak szükségesnek a daganat esetleg megmaradt sejtjeinek megsemmisítésére. Témák az utcán... A matyó fővárosban, Mezőkövesden szomszédolók, bekukkantok ide is, oda is. Egy férfi ácsorog a posta előtt, és a Népújságot olvassa. — Egerből hozta? — Itt vettem a hírlapüzletben, ez volt az utolsó darab. Ahhoz képest, hogy reggel kilenc óra, igazán hízelgő, hogy már el is fogyott a frissen teijesztett Heves megyei lap. Az áruház mellett, feljebb is, lejjeb is érdeklődöm, de az árusok a fejüket rázzák: — Már nincs! A piac környékén három egri ismerős is rám köszöni a boldog új évet, leskelődnek, bámészkodnak ők is, mi újság Matyóföldön az áremelések után? Panaszolják, hogy kevés a lengyel, és hogy az égbe ugrottak az árak... — Mi hír a pénzpiacon? Rám kacsint a haver, jelzi, hogy zsindely van a háztetőn... A főutcai sarki presszó majdnem üres, leücsörgök egy kávéra, megdöbbenésemre a kislány habot is kínál a dupla mellé. — Mi a csoda! — Matyóknál ez így szokás? — Jobb helyeken... Jön egy irhabundás úr, a szomszéd asztalkához telepszik, konyakot és kávét rendel, és felém fordul. — Magáé a járgány? Bólintok. — Lépjen le, mert felúja a rendőr. Itt tilos megállni. Megköszönöm, odébbállok, szélvédőn már a cédula. Sétálgatok tovább ezen a csípős, havazni készülő januári délelőttön. Megbámulom a frissen rendbe hozott főteret, a pavilonokat, a mindenképpen városiasodni akaró tranzittelepülést. Valahol a bútorüzlet tájékán járhatok, amikor észreveszem, hogy a járdán, az úton iratokat sodor a szél. — Röplapot szórnak! — hallom a hátam mögül. Fürge gyerekkezek kapkodják fel a géppel, tintával írt vagy stencilezett, többnyire kétfelé tépett fehér papírlapokat. Néhányat felcsípek, és a könnycsepegtető hidegben forgatom a nem várt irományokat, majd félrehúzódva szélárnyékban olvasni kezdem: — Javaslat a városi tanácsnál képzett ifjúságpolitikai alap szétosztásáról. Előadó: Kósa Gabriella. Tájékoztató a városi úttörő- elnökség 1988/89-es rendezvényeiről, valamint a hármas felkészítés programjáról. Illesztgetem, rakosgatom, mint „Kalán néni” testrészeit a tv-ben, a jegyzőkönyveket, a munkaterveket, néhány hónapos testületi meghívókat: — Rajna József né elvlársnő, a mezőkeresztesi szülői munkaközösség tagja köszöntötte az úttörővezetői konferenciát... Cu- for András elvtárs kácsi küldött rövid felszólalásában elmondta... Zsebre gyűröm a papírokat, és megállapítom, hogy az új esztendő beköszöntével, úgy látszik, itt is selejteznek — lejárta előtt —, de szabadulni próbálnak az amúgy is rengeteg formalitástól, amely bizony alaposan gúzsba kötötte mind a pedagógusokat, mind az úttörő pajtásokat. Utcára hát velük! Papírjaimtól dagadó zsebbel találomra álh'tok meg egy hölgyet. Megkérdezem: — Hol találok Mezőkövesden egy, a várost nagyon jól ismerő, köztiszteletben álló embert? Egy pillanatra magam is meglepődök saját kérdésemen, ám a legnagyobb csodálkozásomra a hölgy válaszol: — Dr. Kiss Gyulát keresse a Mártírok útja 2. szám alatt, a virágüzlet mellett. Hálás köszönetemtől csak a csodálkozásom nagyobb, mert valóban irigylésre méltó lehet az, akit a köz képviseletében egy járókelő pontosan annak ítél, amire éppen gondolok. Köztiszteletre méltónak! Nem találom otthon dr. Kiss Gyulát, de üzenetet hagyok számára a virágüzletben... Hirtelen olyan szél kerekedik, hogy azt a csöpp havat is, amit felkavar, nyomban az emberek arcába vágja, háttal fordulunk neki ketten, hárman is, de valaki a zimankóban szenvedők közül megszólal: — Vízkereszt tájékán ez így van rendjén... Állom a szélrohamot, levegő után kapkodok, és vízkereszt ide vagy oda, betérek az első nyitott kapun. Kucsmám sildje alól olvasom később a táblát, amely szerint itt lakik a városi állatorvos. Meleg szoba és barátságos emberek fogadnak, és ha ismeretlenül is, de nem idegenül beszélgetünk a kölcsönös bemutatkozás után. Említik a havonta megjelenő helyi lapot, a Népújságról is hallottak. A doktor úr, a felesége és a lánya — bár nem született mezőkövesdiek — kitűnő ismerői a városnak, szemmel láthatóan büszkék a nevezetességekre. Témára van szüksége? Azzal szívesen kisegítjük... Forog a kis riportermagnó, dr. Rottenstein Ferencné saját kezével írja ajánlásait egy jegyzetfüzetből kitépett papírlapra: — Pető János grafikus, Labo- da Kálmán költő, Fehér Tibor fazekasmester vagy Illés Lajos beatzenekar-vezető felesége, aki református papnő, aztán van itt táncház, múzeum, galéria, válogathat a témák közül. Az asztalon matyó hímzések, a háziasszony csodálni való szépségei, amelyeket önhatalmúlag veszek fel a jövőben sorra kerülő témáim közé... Alig lépek ki a kapun, egy régi cimbora, a matyó főváros szülötte hív egy közeli farsangolásra, mert a farsangot — vízkereszttől hamvazószerdáig — itt éppen úgy megtartják, mint az utána következő szigorú böjtöt... Szalav István A hétmillió dolláros „szánkó” TOKIÓ: A japán főváros különböző ékszerfooltjainak kirakatát ékesíti majd az 506 karátos csodaszánkó, amely Í5935 darab gyémántból, aranyból, ezüstből és plati- numból készült. (MTI-Press Képszerkesztőség) Szilvás István OTÓIRAr V/5. A konyak csak most jutott az eszembe, mondd csak Szörnyetegem, hallgatlak kedves, s közben megiszom az előbb kitöltött adagot. Nem sok az egész, nem iszom sokat, de most határozottan jólesik. Mintha megéreztem volna már lenn, a postaládánál, hogy kell egy kupicával. Igazi Courvosier, a múltkor kaptam az egyik kamionos havertól, mert valami apróságot intéztem el neki, amíg nem volt itthon. Hát egészségünkre... — Nem figyelsz, Peti? — De... de, figyelek, csak éppen elkalandoztam egy kicsit, meg ittam egy kortyot az egészségedre, nem csókolnád le azt a kis cseppet, amelyik megszökött a szám szélén? — Szóval, iszol? Egészségedre... — ...nem sokat, csak hébe- hóba. És nincs sörhasam, sem karikalábam, sem műszemem, sem falábam, úgyhogy ép és egészséges férfi vagyok, ha nem hiszel nekem, állok elébe... — Ugyan, ne gusztustalan- kodj! Nem erre gondoltam, elég nekem az én bajom, mert én szégyen ide, szégyen oda, nagyon megváltoztam. Elhíztam egy kissé, Petikém, nem vagyok kövér, olyan kucuforma, de ha vennem kell valamit, akkor már oda kell álinom, ahol az üzletben a Röfi- emblémával jelzik a molettcbbek méreteit. Szóval, nem vagyok a régi, hol van már az a karcsú, aligderekú kislány, akibe beleszerettél, Petikém, Petikém... — Ahá, szóval ezért bújkálsz előlem. — Ezért is meg másért is. Jól élek a férjemmel, kijövünk egymással, lassan kiröpülnek a gyerekek, majd csak kibírjuk már egymást. Nem lenne ildomos felkavarni az életünket, neked könnyebb lenne elviselni a változást, hiszen egyedül vagy, de én nem tehetem meg. Már ez is sok volt, mondtam már, nem kellett volna eddig sem elmerészkednem, sajnálom. Fejezzük be, leteszem...- De... — Nem, nem! Semmi de...! Légy okos, és hallgass rám, most letesszük a kagylót, és teszel egy ígéretet, igen, hogy soha nem fogsz nyomozni utánam, mert ha megteszed, nem bocsátom meg többé a vétkedet. Hadd maradjon meg minden úgy, ahogyan volt, ugye, megígéred? — Nehéz lesz... — Menni fog, majd meglátod! Hát, akkor... megismerted a hangomat... — Soha nem fogom elfelejteni. — Majd meglátjuk, Petikém. Figyelj csak, nem szeretek ugyan krimit játszani, de most menj bele ebbe a játszmába, írtam neked egy levelet, no nem valami sikk a dolog, csupán annyi van benne, hogy nem megyek el a találkozóra, de üdvözlök mindenkit, meg sok puszi, meg ilyenek... Tudod, a szokásos körmeneti ömlengés. Ha megkapod nyisd fel, az utóirat neked szól. És akkor most már tényleg búcsúzom, gondolok majd rád, szép éveket és szia... szia..., ne mondj semmit..., szia... A fenébe is, ez tényleg letette, honnan hívott, honnan tudott ennyi ideig beszélni, hol a telefonkönyv, megkérdezem a Postától, ki kell derítenem, ez nem lehet igaz, így nem lehet befejezni, ilyen egyszerűen, hogy „KATT” és kész. Hát, mi vagyok én, egy bábu, egy taknyos kisdiák, akit csak úgy tekergetni lehet egy női ujj körül, mint egykoron a moziban! Mindjárt széttépem ezt a rohadt levelet is, megérdemelné. Méghogy menjek bele a játszmába, hiszen egész idő alatt játszott velem, játszott? A fenéket játszott, játszadozott. Szörnyeteg...! Ránézek a bontatlan, gyűrött borítékra, mégis csak fel kellene tépni, jobban úgysem fájna, mint a seb, amit az imént felhasított. Vajon mit tartogat még, mit, amit egyetlen mondatban össze lehet sűríteni, furfangos női ésszel. Egy pillanat és kiderül... „P.S.: Végre ki merem mondani: sze-ret-lek...” (Vége)
