Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-12 / 10. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 12., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Az egri Ferencesek altemplomában láthatja az értesülő közönség Prokop Péternek, a Rómából hazajövő pap-festőnek azt a száztizenhét képét, amelyet Valluch István, a templom igazgatója, plébánosa őriz, és kívánságra megmutat látogatóinak. A főhajóból is vezet lejárat, az építőművészet remek megoldása, ahogyan az Isten házát, ezt az imádkozni való világot kibővíti, lefelé visszavezetve a vándort az elmúlt századokba, olyan falak között ad otthont ezeknek a festményeknek, amelyek a zivataros korokat túlélve, a maguk nyugalmával és megtartóerejével együtt prédikálnak azokkal az arcokkal, fejekkel, hitbéli és hazai hősökkel, az emberi méltóságot megtestesítő lelki emberekkel, históriai jelenetekkel, akiket és amiket Prokop Péter, hitének apostola, az evangélium hirdetője álmodott meg. Túl a hetvenen, visszatekintve is igaz, amit magáról ír: „A szenvedélyes és szíves munka, a művész boldog csinálási ösztöne” végigkíséri egész életútját. A fiatal káplán készségeinek parancsára a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lesz 1945 — 49 között, onnan hívják vissza egyházi szolgálatra. Ekkor kápolnákat fest, templomot; szekkója jön létre a Budapest, Vörösmarty u. 40. szám alatti lelkészségen, Sü- kösdön 1950-ben festi meg a templom száz négyzetméteres freskóját. 1957-ben érkezik Rómába, ott állít ki még abban az évben a Palazzo Falconieriben, elvégzi a római Accademia déllé Belle Arti kurzusait, majd sorozatosan szerepel Itáliában, Európában. Alkotásai megtalálhatók (falképek, üvegablakok, mozaikok) Észak-Amerikában, Fatimában, Rómában és Kalocsán. Mert kalocsai. És minden művét, minden mozdulatát, akár ecsettel, akár tollal teszi azt, az emberi szellem felsőbbrendűségéről, a természetfölötti értékekről szóló vallomásnak szánja. Mondja is: „Festvén, tisztességesen művelvén a festészetet, elérkezem a szenthez.” Prokop Péter ezerszámra festi életképeit, fejeit, a Krisztust, a Szűz Máriát, a magyar és a világegyház szentjeit. Elmélkedve jár a történelemben, mert a gondolkodó, a szemlélődő, az emberi lélek belső akarata szerint a művészben örök jelen van, az a világosság, amely nemcsak a külső természetet teszi más értelművé a hívő számára, mint amiképpen az általában és átlagosan élő emberek megélik, hanem az embert, önmagát tölti be újra és újra ragyogással. Ez a fény, ennek az áradása láttatja meg, rajzoltatja meg, festeti le azokat az arcokat, amelyeket nem lehet egykedvűen tudomásul venni, amikről le lehet olvasni, hogy ez a pap, ez az ember valóban három ajándékot kapott Teremtőjétől: az észt, a szívet és a szépérzéket. De hát mi az a több, amiről nem is ő nyilatkozik, hanem az alkotásai? Úgy hiszem, ennek a művésznek, igehirdetőnek és benső énjében szu- terén prófétának a kulcsmondata úgy végződik, hogy benne a „művész boldog csinálási ösztöne” dolgozik. Es nagyon pontosan fogalmaz, amikor ezt az ösztönt boldognak nevezi. Annak ellenére, hogy a több ezer festmény, alkotás között túlsúlyban vannak azok a leképezések, amelyekben a szenvedő Krisztus arca mutatja nekünk a kínt, a szén védésnek azt a semmi mással össze nem téveszthető emberi ex- tázisát, ahol a türelem, az önuralom és a belső vállalás fegyelmezettsége olyan sokrétű és sokszínű formát talál. Úgy érezzük, hogy a művész egész lényét áthatja ez a hittétellé átalakult dráma, ahogy az Isten e világra küldi az ő Fiát, hogy bűneinkért vezekeljen, szenvedésével és testi halálával megváltsa az emberiséget, amely bűnben született és fogantatásával megkapta az erőt és lehetőséget a jóra, arra, hogy szentté tegye, szellemiséggé avassa önmagában mindazt az ajándékot, amit rövid földi életének végigvándorlására segítségül kapott. Ha végigelemezzük, hogy Prokop Péternél mit jelent a tisztességes festés, akkor rájövünk: a munka nem lehet más, mint egy formája az elmélkedésnek, a teremtésnek és annak a külső térségben megjelenő gondolati történésnek, amiben a természete, értelme és eredeti rendeltetése szerinti képességeinket, jelesül, jól használt ösztöneinket hasznossá tesszük. Sorolhatnám garmadával a képek aláírásait, mindenütt a rokon témák ölelkeznek, és az a lenyűgöző hatás, amely kizárja az ismétlés lehetőségét. Ez az ember valamit a lelke mélyén megtapasztalt az Ember-Fiáról és a dráma leglénye- géről, a szeretet áldozatáról, a megvalósult szeretetről, amely olyan szép szavakat zengett Szent Pálnál. így nem csoda, ha Prokop művei — nemcsak meny- nyiségükkel, de elsősorban tartalmukkal hatnak, s biztosítanak a művésznek világhírt. Ideje, hogy itthon is — annyi ellenséges elzárkózás után is — végre észrevegyék filozófiai és esztétikai, netán hitbéli értékeit is. Szándékosan hagytam beszámolóm végére a helyet, ahol ezt a kiállítást Valluch István megrendezte. A Ferencesek altemploma ugyanis nem akármilyen műemléke, nevezetessége Egernek. A barokk felső rész alatt hat-hét rétege húzódik meg az egymás alatti falaknak, a barokk részek alapjait a sok korábbi korban átépítések, falrészek előzik. Olyan építészeti és korabeli összefüggé- sek-külön válások fedezhetők fel, amelyek nemcsak az Árpádokig, nemcsak Szent Istvánig vezetnek, de odébb, arrébb is, a Rómától független más irányokba. (Gál Gábor felvételei) Ok van a feltételezésre, hogy Szent Demetriusz tisztelete az István alapította püspöki székhely történeti előzményeit ma még jelzi-eltakaija, de beható forrástanulmányozások eljuttathatnak minket addig a bizonyosságig, hogy itt Bizánc X. századi hatása is érvényesült: a kövek arról kezdenek vallani, hogy itt, a mélyben ismeretlen szakaszok, korszakok tárandók fel. Aki végigsétálja ezt az épületegyüttest, odalent a mélyben a kazamaták kereszténységének a leheletét érzi, és azt a minden koron átha- tó-áthatoló erőt, amelyet csak a hit magyaráz meg, és a hitben megszerzett tudás ösztöne. Mint ahogyan Prokop Péternél is ez az alapszabály. A szépség híveit, netán szerelmeseit, Eger régi és új csodálóit buzdítanánk is, menjenek le ebbe az altemplomba, ne csak a festő miatt, hanem azért az élményért is, amelyet semmi mással nem lehet felcserélni: itt az évek, az évezred mondja a magáét, ahogyan a kövek a századok terhét hordozzák. A tárlat rendezője meghitten lépteti elő a szellemet a kövek csendes birodalmában. Noha ezek a falak mondják a magukról szóló igéket maguktól is! Farkas András Olcsóbb lett... Na végre! Igazi árleszállításról hallhatunk. Felvidul az ember szíve, görcsös mosolyra rándul vértelen ajka, mert jelentős mértékben olcsóbb lett... a magyarázat. Néhány hónappal ezelőtt még egy bögre hitet, reményt és szeretetet adtunk az ügyeletes árfelhajtónak, amikor szellemesen megmagyarázta, miért kell emelni a benzin árát. Tudniillik azért, mert az a sok külföldi nálunk veszi meg olcsón, és hogy ne kelljen a benzinkútnál mindenkitől útlevelet kérni, egyszerűbb, ha mi magyarok is drágábban kapjuk. Már csak egy gyűszűnyi hit, remény és szeretet maradt bennünk, amikor újból drágább lett a benzin. Odaadtuk a magyarázatért cserébe: — Az a helyzet — tudományosan bizonyított tény —, hogy a drágább benzin nem füstöl annyira. A mezőgazdasági termékek újabb áremelésének magyarázatáért általában már csak egy fikarcnyit adnak, az optimisták piacán még két fabatkát ér. Ilyen olcsón még sohasem jutottunk ilyen nívós termékhez. (Közel két évezreddel ezelőtt a manna árfekvése volt hasonló.) Nem csoda, hogy megnőtt a kereslet az árfelhajtók és a kormányszóvivők olcsó magyarázatai iránt. Ha a lakosság önmérsékletétől hajtva a hét hat napját gyakorlatilag húshagyó keddé, tejhá- gyó szerdává és kenyéráldozatú csütörtökké nyilvánítja, akkor a felhalmozódó árumennyiséget a termelők és a kereskedelem majd olcsóbban értékesíti, vagy a kormány a kockázati alapjából importtal szorítja le az árakat. Minden felemelt árú termék mellé ingyen adják Móricka Mihály reményöntő miniszternek ezt a reményteljes magyarázatát. Ennek az okosságnak a fényét elhomályosítja az a vélemény, amely szerint a hús, a tej és a kenyér fogyasztása afféle rossz szokás, mint a dohányzás, az alkoholizálás, az orrpiszkálás vagy az Isten verése. Nos, ez a magasröptű elmélkedés a kisfizetésűek zsebének nem való, mert négy lyukas garast kémek el érte a feketepiacon. Egészen m'vós okfejtés az, amely szerint az 1945-ös felszabadulás, a személyi kultusz és a szexuális ösztönök felszabadítása logikusan vonja maga után az árak elszabadulását. Hiánycikknek számít Háríjános Péter kiváló közgazdász magyarázata. Ennek az a lényege, hogy az évtizedekkel ezelőtti, valamint a jelenlegi rossz kormánypolitika és az életszínvonal állandó esése felelős a mostani helyzetért. Ennek a pillanatnyilag sehol sem beszerezhető készterméknek az árát a csillagos éggel mérik. Amíg az árak ezt a mértéket el nem érik, javasolom, fogyasszunk olcsóbb ...magyarázatokat. Saiga Attila Autótetem Ez jó nagy karambol lehetett. Magam nem láttam. Csak az autót. Azt viszont látom már másfél hónapja, Almár és Szarvaskő között, az egyik legveszélyesebb kanyar szélén. Lassan barátok leszünk. Jóleső megnyugvás fog el, ha a híd mögött megpillantom: szervusz, haver, még mindig itt vagy, öreg, ócska, fehér Wartburg — téged se szeret senki. Amidet meg szerették, az már rég nincs. Nincs a helyén. Először a motort vitték el. Állításomat nem tudom bizonyítani, nem álltam meg minden alkalommal, hogy ellenőrizzem: mi nincs ott. Ázt viszont sejtem: először a motort vitték el. Hiánycikk, drága is, még ha nem tökéletes, akkor is eladható, könnyedén. Aztán — gondolom — sorra tűntek el a mozgatható alkatrészek. Kikapták a hűtőt, a féltengelyt, a legutolsó biztosítékot is, eltűntek az irányjelzők, leszedték az ülésekről a huzatot, utolsó akkordként a rendszámtáblát emelte le valaki, ja, és hogy el ne felejtsem: rég nem kerekeken áll már ez az NDK-csodagép, kerekeken a fenét — csak valami csonkok lógnak ki az árok szélére, úgy könyökölnek ki az autó alól, mint azok a drága, hajnali részegek a kopott fémpultokon, szótlanul, kiábrándultán. Én szeretem ezt a kifosztott, öreg kasznit. Nemcsak azért, mert lassan biztos pontot jelent az életemben: „Almár és Szarvaskő között ott áll egy autó, ez tuti!” — gondolom majd magamban, ha már semmi sem lesz olyan, mint tegnap. Megyek majd a boltba, véletlenül elfelejtem, hogy minden szabadáras, elfelejtem, hogy tegnap még kijött egy ötvenesből fél kiló kenyér, tíz deka párizsi, meg egy fél liter bolgár őszilé — elfelejtem majd ezt, és csak állok meglepődve a pénztárnál, markomban az ötvenessel, ami nem lesz elég. Kínos helyzet. De aztán eszembe jut egy öreg, kifosztott autó, ami biztosan olyan, mint tegnap, ugyanannyi — kevesebb már nem lehet, hisz nincs rajta mit elvinni. Több meg? — ki az a hülye, aki pont erre ragasztana egy matricát, vagy tenne a hátsó ülésre egy pokrócot. Szeretni fogom azért is, mert ezen a lepusztult járgányon megértem majd, hogyan mennek tönkre a dolgok. Úgy általában. Mert a motor eltűnése talán még fel se tűnt. Lehet, hogy először még én is azt gondoltam: ez a Wartburg csak úgy itt áll, holnap majd hazaviszi a gazdája. Aztán, amikor már nem láttam az irányjelzőket, gyanakodni kezdtem: lesz ez még rosszabb is. De azt biztosan tudom, hogy amikor már a kerekeket sem találtam a helyén, csak egy ronda vázat a még rondább csonkokon — akkor, igen, ennél a stádiumnál jutott eszembe: ez az autó lehet, hogy már nem fog elindulni... Csak ha valami csoda nem történik. Doros Judit (Fotó: Jakab László)
