Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-06 / 5. szám

NÉPÚJSÁG, 1990. január 6., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Szükség van a differenciálódás­ra — Részesül-e az oktatás a fel­szabaduló épületekből? — Ki fi­zeti a képzést? Közép' iskolák új utakon Nemcsak a gazdasági és politi­kai életben kell megbirkózni a ki­alakult új szituációval. Kétségte­len, hogy a 90-es években az or­szág talpraállásának kulcskérdé­se, hogy sikerül-e az oktatási in­tézményrendszert megfelelően átalakítani, mozgósítani a gazda­sági nehézségek megoldására. A feladat tehát adott. Megvan hoz­zá a szándék, a szellemi bázis is, ám — ez köztudott — az anyagi feltételek hiányoznak. Az oktatási rendszeren belül is fokozott nyomás hárul a közép­iskolákra, mert a szakemberkép­zés bázisai, s mert most érte el őket a demográfiai hullám. Te­hát egyszerre kell mennyiségi és minőségi követelményeknek megfelelniük. A megyei tanács művelődési osztályának vezetőjét, dr. Kovács Jánost kérdeztük meg arról, hogy milyen szándékok és lehe­tőségek befolyásolják a középfo­kú oktatást lakóhelyünkön. Az oktatás teret kér magának Napjainkban zajlik a huzavo­na a felszabadult pártszékházak, mozgalmi épületek birtoklásá­ért. Nem vitatható, az oktatás­nak igazán jogos az igénye, hogy részesedjen ezekből az épületek­ből. Hogy sikerül-e, úgy tűnik, manapság ez azon áll vagy bukik, hogy kinek erősebb a hangja a vi­tákban. Az MSZMP oktatási igazgatóságának épületére az eg­ri tanárképző főiskola pályázik. Ha megkapják, ezzel a Műve­lődési Minisztérium gondján enyhítenek (hiszen a felsőokta­tás országos feladat), s a megye hoppon marad. Pedig — mint az osztályvezető mondja — haszno­sítható ötlet lenne, hogy az emlí­tett épület a középfokú vendég­látósképzés bázisa legyen. Ehhez anyagiakkal társulna az egri áfész. A jelenlegi kereskedelmi és vendéglátóipari szakközép- és szakiskola már ma sem tudja fo­gadni a jelentkezőket. A vállal­kozások várható megnövekedé­sével pedig még csak fokozódik az igény e szakismeretekre. A jö­vő útja lehet ez is: a vállalatok vőben rugalmasabban kell meg­szervezni a hazai oktatási rend­szert. Úgynevezett konvertálha­tó iskolákat kell létrehozni. Olyan szisztémát, amikor a tanu­lók képességeik és érdeklődésük szerint menetközben is választ­hatnának, hogy milyen irányba kívánnak továbbtanulni. S nem vesznének el a már „megszerzett évek” sem. Tehát egy bizonyos iskolatípusban lehetőség szerint szakmunkássá vagy technikussá válhat a diák eredményei alap­ján, sőt, tanulhasson tovább egyetemen vagy főiskolán is, ha akar. Ehhez az intézmények nyi­tottsága, s egymáshoz való kap­csolhatósága szükséges. Szabad utat kell engedni a kísérletezés­nek az oktatásban is. A mátrafü- redi erdészeti képzést is valahogy így gondolják el az iskola vezetői. Vannak a megyében olyan műhelyek, amelyek kimondva- kimondatlanul eddig is előljár­tak az elitképzésben. A hagyo­mányokhoz visszakanyarodva vállalkozna a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium egy kí­sérletre. Már megkezdték az elő­készületeket a nyolcosztályos gimnázium kialakításához. Ugyanez az intézmény vállalná, hogy a művészeti nevelés egyik bázisa legyen a megyében. Eh­hez a mátraalji városban műkö­dő Vidróczki néptáncegyüttes, s a település kulturális élete is ala­pul szolgálna. Dr. Kovács János szerint hasonló terveik vannak az egri Dobó István Gimnázium­mal, amelynek diákjai az elmúlt évtizedekben kiemelkedő művé­A nemrégiben átadott, fel­újított Tábor­nokház a Do­bó István Gimnázium teremgondjait enyhítette aktív részvétele az utánpótlás­nevelésében. Lehet azonban, hogy mindez csak szép terv ma­rad. Évtizedes gondok között őr­lődik az egri Szilágyi gimnázium és az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola. Az a sajátsá­gos szimbiózis, amelyben kény­telenek élni és dolgozni, mára már tarthatatlan. Annál is in­kább, mert a Szilágyi felvállalta az angol nyelvi képzés intenzív formáját, s mert az Alpárira is egyre nagyobb külső nyomás ne­hezedik. Hiszen szükség van a könyvviteli ismeretekre, külke­reskedelmi ügyintézőkre, idegen nyelvet tudó adminisztrátorok­ra. Az egri Egészségügyi Szakkö­zép- és Szakiskola a közelmúlt­ban — az országban úttörőként — humán szolgáltató szakembe­rek képzésére vállalkozott. A ki­alakult szociális válság a szegé­nyek, a rászorultak egyre na­gyobb tömege megkívánja, hogy velük foglalkozó szakembereket képezzenek. A következő terv­ciklusban jogos tehát az igényük a terjeszkedésre. A közelmúlt­ban beindított egri építőipari technikum (amely a 212-es szak­munkásképzőből „nőtt ki”) ugyancsak teret kér magának. Vajon sikerül-e megoldani a gondjukat? A Gép- és Műszer­ipari Szakközépiskola viszonylag szerencsésebb helyzetben van, a közelmúltban bővítették, s bázi­sa a korszerű technikusképzés­nek. Mozgékonyabb iskolákat! Az már ma látható, hogy a jö­szeti eredményeket mutattak fel. Érdemes azonban megvizsgálni, hogy a jelenlegi tantestületnek mik az elképzelései a fakultatáci- óval kapcsolatban. Hiszen a jö­vőben még inkább tiszteletben tartja a tanácsi irányítás az okta­tási műhelyek önálló törekvéseit. Az egri Gárdonyi Géza Gimná­ziumnak számolnia kell azzal az indokolt egyházi törekvéssel, hogy az épületben korábban mű­ködő, nagyhírű cisztercita gim­náziumot ismét beindítsák. A művelődési osztályvezető által elmondottak természetesen csak a tendenciákat érzékeltetik, s nem is eshetett szó valamennyi intézményről. Hogy a tervekből mi valósul meg és mikor, ezt be­folyásolják a művelődési kor­mányzat döntései és a helyi csa­Az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában korszerű beren­dezések segítik a gyakorlati oktatást (Fotó: Gál Gábor) tározások. Jámbor Ildikó Tőkés segítség is jut rá Gazdaképzés Magyarországon Az idén több mezőgazdasági iskola kezdi meg az állattenyész­tői, növénytermesztői vagy ker­tészeti szakmunkás, illetve szak­középiskolai végzettségű fiata­lok egyéves, bentlakásos kisgaz­dasági továbbképzését. Terve­zik, hogy a nyolc általános iskolai végzettségűeknek is indítanak többéves képzést, s a felnőtt gaz­dálkodók ugyancsak megszerez­hetik a kisgazdasági szakismere­teket. A MÉM-ben számítanak arra, hogy a fejlett tőkés országoktól — a szakképzésre, továbbkép­zésre, illetve a vállalkozások élénkítésére — várt anyagi segít­ségből is jut erre az oktatási for­mára. Az ország mintegy 150 mezőgazdasági szakmunkás- képző, illetve szakközépiskolá­jából 10-20-nál viszonylag gyor­san megteremthetők e „farmer­képzés” feltételei. Mi lesz a színházzal ? Valló Péter dilemmái Eredetileg azzal a szándékkal kerestük meg a neves rendezőt, Valló Pétert, aki is­mét Egerben dolgozott, hogy a darabról, Bibbiena: Calandria című vígjátékáról kér­dezzük, melyet most rendezett a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínházi programjá­ban. Ám a beszélgetés nyomban általáno­sabb síkra terelődött. A művész egész szín­házművészetünk jelenlegi helyzetét és nem éppen rózsás jövőjét kezdte elemezni. „Ha elhülyíte­nek egy népet, akkor kész.” — A színházművészet gazda­sági okokból kommerializáló- dik, ezért még nagyobb szüksége van a stúdiószínházakra az értel­miségi rétegeknek, illetve a más társadalmi osztályokból ezt az elmélyültebb közeget igénylők­nek, Mindenképpen kell egy hely a kísérletezésre! A körül­mények arra szorítják a színhá­zakat, hogy operetteket és kom­mersz műfajokat játsszanak, és semmiféle szakmai munkára nem fog idő, hely és pénz marad­ni. Nem hivatkozhatunk arra, hogy most éppen ilyen a helyzet. A kultúrát, bármi is történik az országban, kötelességünk át­menteni, bármilyen vérzivatar keletkezne is. Ha elhülyítenek egy népet, akkor kész. Erre so­kan figyelmeztetnek, ahogy a ní­vós kulturális értékek háttérbe szorulására is, de úgy tűnik, hiá­ba. Van egy financiális szemlélet, nemcsak a Pénzügyminisztéri­umban, de a lakosság körében is, mely csak az anyagi értékeket te­kinti mérvadónak. Pedig egy „hótt sötét” nép nem fog vállal­kozni, és maradunk egy jól irá­nyítható massza, ha nincs meg az alapképzettség az önálló gondol­kodásra és cselekvésre. — Úgy gondolja tehát, hogy az eddigi változások csak álapot teremtenek az igazi fejlődésre, de ez korántsem következik be au­tomatikusan? — Ha nem lesznek felkészített és felvilágosult emberek a külön­féle feladatokra, akkor nem tu­dunk fejlődni. Az angoloknak több száz évük van a demokráci­ájukban, de az is benne van, hogy a legnehezebb időkben is patro­nálták, védték, fejlesztették a nemzeti kultúrájukat. Hogy sze­gény oroszoknak ilyen sokáig tart a nyomorúság, ez annak kö­szönhető, hogy az orosz nemzeti kultúrát szisztematikusan kiir­tották, az emberektől eltávolítot­ták. Mi sem tudunk működőké­pes társadalmat létrehozni ki­művelt emberfők nélkül, ám saj­nos, nekem úgy tűnik egyelőre, hogy ez a felismerés még nem igazán került be a köztudatba. Mindenki a működőképes gaz­daság megteremtéséről beszél, ám arról kevesebb szó esik, hogy ez nem születik meg önmagától, hanem csak sokoldalúan képzett szakemberek, sokoldalúan ki­bontakozó személyiségek közre­működésével. — Talán azért is van ez, meri gazdasági bajaink rendkívülszo- rítóak. S ha az országnak nincsen pénze, akkor a kultúrának sem tudnak miből adni... — Ez így igaz, de hadd tegyem hozzá, hogy a miénk még mindig az egyik legpazarlóbb gazdaság a világon. Óriási a tékozlás az el­avult iparban, de a mezőgazda­ságban és a bürokratikus szférá­ban is. Azt is hozzá kell tennem, hogy a színház azért nem kerül olyan rettenetesen sokba. — Említettem, hogy a pénzhi­ány a színházakat a könnyebb műfajok felé szorítja. Létrejöhet ebből egy Broadway-típusú szín­házi világ? — Ezt nagyon pejoratív hang­súllyal mondta, pedig a Broad- way-színházban iszonyatos pénz és mesterségbeli tudás van. Mi egyikkel sem rendelkezünk. — Igen, de hiába a gyönyörű látvány, a költséges produkciók és a még nagyobb bevétel, ha minden meglehetősen üres szóra­koztatás marad. — Ez egy tipikusan értelmisé­gifelfogás, ami nem igazán hatja meg az emberek nagy többségét, akik az ilyen helyekre szórakozni mennek. Ez a fajta musical és re- vüszínház szórakoztatóiparnak nagyon jó, sokkal-sokkal maga­sabb színvonalú, mintha elmegy valamelyik night-clubba, és ott megnéz két „görény csajt,” aki letolja a bugyiját. Broadway- szintű produkciókra nálunk ta­lán sohasem lesz pénz, de az köny- nyen bekövetkezhet, hogy a nagy színházak csak musicale­ket, operetteket, vígjátékokat fognak játszani, és ekkor még fontosabb szerepük lesz az előbb már elmondottak miatt a stúdió- színpadoknak. Én tudatosan szerződtem át egy nagy színház­ból egy kisebbe, mert tudom, hogy mindig lesz Pesten két-há- romezer ember, akinek nem kell kommerszet játszani, mert Ibsen Nóráját is megfogja nézni. Ezért nagyon fontos, hogy megtartsuk azokat a fórumokat, melyek ki­elégítik a gondolkodó értelmiség szellemi csemegék iránti éhsé­gét. Ezek fogják a magyar kultú­rát a hét szűk esztendőn átsegíte­ni. — Említette, hogy Pesten min­dig lesz két-háromezer ember. De így lesz-e a kis vidéki városokban is, amilyen Eger? — Kell, hogy legyen. Ha egy nívósabb oktatásügy lesz, a pe­dagógustársadalom is igényelni fogja önműveléséhez a színház segítségét, remélem, hasonló lesz a helyzet az orvosokkal is, és ha hagyják, hogy levegőhöz jus­son a papság, bennük ez az igény szintén fel fog merülni. Muszáj, hogy egy 70 ezres nagyságú vá­rosban maradjon pár ezer ember, aki erre vevő. A színházat nem lehet egy szál tollal és egy papír­lappal művelni, s ami elkészült, bedugni egy fiókba, ahonnan majd évtizedek múltán előhúz­ható. Ez élő művészet, amely egyetlen évnyi helybenjárást sem visel el károsodás nélkül. Nem­zedékek egymásra épülő mun­kája hoz létre valamit, ami most veszélybe kerülhet. Jól látható, hogy nemcsak a gazdaság, de a kultúra is válságban van ma Ma­gyarországon, és talán nem árta­na újra meghatározni azt sem, mit is értünk a kultúra fogalmán. Méghozzá szerintem Babits nyomdokain. Attól is tartok, hogy a művészet a saját erőit kü­lönféle belvillongásokban emészti fel, ahelyett, hogy össze­fogást mutatna. így nem lesz könnyű fölzárkózni Európához. — Ehhez az is hozzátartozik, hogy az európai kultúra értékeit itthon minél értékesebb tolmá­csolásban megismerhessük... — Én is ezt az elgondolást akarom követni egri munkálko­dásunkban. Rendeztem már gö­rög darabot, most egy reneszán­szot, de csináltam már Schillert, Beaumarchaist is. Ez a színészek számára ugyanolyan fontos, mint a közönségnek. A művé­szetnek annyiban kell a szóra­koztató iparhoz törleszkedni, hogy meg kell találni azokat a műveket, amelyek irodalmilag igényesek, nagyon tanulságosak és emberiek, és mégis az ember úgy megy ki a színházból, hogy felüdül, hogy megtisztul, hogy mélyebb levegőket tud szívni. — Többször említette, hogy nehéz idők jönnek. Nos, a ma­gyarszínházművészekben van-e annyi erő, hivatástudat és el­szántság, hogy ezeket az éveket végigcsinálják, hogy valóban át­mentsék a kultúrát? — Ez nagyon bonyolult. Az első kérdés, hogy van-e elég te­hetség. A színházművészet is pont ugyanolyan „kádergon­dokkal” küzd, mint bármely más szféra. Hiszen a legszömyebb hatása annak a rezsimnek, ami­ben mi szerencsétlenül leéltük az egész alkotó életünket, az volt, hogy kontraszelekcióval termelt ki kádereket. Évente 300 elő­adás készül el az országban, eb­ből körülbelül 50 állja meg szak­mailag is a helyét. A színházmű­vészet napról napra megvívja a fennmaradásért a harcát a pénz­tárakban. Tisztázatlanok a me­cenatúra működésének módjai is. Most kitalálták azt a képtelen ötletet, hogy a nézőszám után fejkvótát fizetnek a színházak­nak. Ez természetesen a minősé­gi munka ellen hat, hiszen a köny- nyű darabokat játszó nagyszín­házak járnak jól, míg az elitkul­túrát képviselő kisebb színpadok igen nagy hátrányba kerülnek. Nem véletlenül tiltakoznak elle­ne a színháziak. így nem lehet színházművészetet támogatni. Hiszen ez is a parancsuralom egy fajtája, a pénz parancsuralmáé. Hiába hozták létre Magyarorszá­gon a szegény szabadság helyze­tét, mert a szabadságunkkal még tudnánk is valamit kezdeni, de a szegénységünkkel nem boldogu­lunk sehogy. Ráadásul a színház is keresi a maga új helyét, hiszen megfosztották publicisztikus küldetésétől. Ma, amikor a sajtó mindent megírhat, az emberek nem infor­málódni, máshol kimondhatat­lan dolgokat hallgatni mennek a színházba. Az átállásra a szín­háznak is időre van szüksége, és erre az átmeneti szakaszra foko­zottabb támogatást kellene biz­tosítani. Fenyeget a veszély, hogy a ki­utat sok helyen úgy találják meg, hogy ráállnák a nívótlan sikeres­ség mezsgyéjére, ahonnan igen nehéz újra visszatalálni a színvo­nalas produkciókhoz. De hát va­lahogy hasonló folyamatok ját­szódnak le magában a társada­lomban is, hiszen a színház nem más, mint ennek tükre... Koncz János

Next

/
Oldalképek
Tartalom