Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-27 / 23. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 27., szombat PANORÁMA Életét a tudománynak áldozta Legányi Ferenc emlékezete Élete külső eseményekben nem volt gazdag. 1884. december 8-án született Budapesten. Édesapja minisztériumi vámhivatalnok volt, majd a bécsi és a szentendrei vámon fogyasztási ellenőr lett. Budán reálgimnáziumot végzett. Az óbudai kőbányában gyűjtötte az első kövületeket, s ettől kezdve ez lett életének fő szenvedélye. 1898-ban családjával Egerbe került. 1926-ig öccsével a Kis- Egeden lévő birtokukon gazdálkodott. Ennek elvesztése után fuvarozással foglalkoztak. 1950-ben került az akkor még a Buttler-féle házba lévő egri múzeumba. Ettől kezdve itt dolgozott 1963 nyaráig, amikor is a betegség ledöntötte lábáról. Amikor kiengedték a kórházból, mivel nem volt gondozója, a gyöngyösi szociális otthonba került. Innen 1964 tavaszán a dunántúli lesencetomai szociális otthonba szállították, ahol ez év április 9-én elhúnyt. Az egri múzeum saját halottjaként tekintette,hamvait haza szállíttatta, s földi maradványait a Kisasszonytemetőben hántolták el. A múlt század végén az Egerbe való költözése páratlan lehetőséget adott számára kutatómunka végzésére, hiszen a város lábánál fekszik a Bükk, melyet hosszú évtizedek alatt alaposan megismert. Több mint hatvan éven át tartó rendszeres munka árán csaknem 200 ezer darab őslénytani (növény- és állattani) maradványt gyűjtött össze. Munkája korábbi része Budapestre, az Országos Földtani Intézetbe és a Természettudományi Múzeumba került. Élete későbbi évtizedeinek termését a gyöngyösi múzeum őrzi. A lelőhelyeket nemcsak kutatta, hanem azokról pontos leírásokat, térképeket is készített. Munkájával jelentősen hozzájárult a Bükk geológiai viszonyainak, őslénytanának jobb megismeréséhez. Nemcsak a hazai tudósok — Schréter Zoltán, And- reánszky Gábor, stb. — ismerték el tevékenységének jelentőségét, hanem jeles külföldi szakemberek is. Nem véletlen, hogy 15 általa talált ősnövény és ősállatfajtát neveztek el róla. Munkája nemcsak a kövületek, hanem néprajzi, helytörténeti adatok, régészeti anyagok gyűjtésére is kiteijedt. Költői lélek volt, verseket is írt. Szellemi tevékenységét tizenöt kötetnyi kézirathagyaték őrzi. Legányi Ferenc hosszú életét kizárólag a tudománynak áldozta. Emberi testét csupán a tudomány eszközének tekintette. Étkezésében, ruházkodásában rendkívül igénytelen volt. Mindennapi viselkedése is eltért a szokásostól, például senkivel sem fogott kezet. Ennek alapján talán különcnek is tekinthették. Ez a puritán ember végtelenül szerény volt. Nem vágyakozott külső sikerek után. Noha szakmájának párját ritkító tudósa volt, ő magát nem tartotta tudósnak, csupán gyűjtőnek, természetbúvárnak. Nem mindennapi személyiségéből következett, hogy nyomtatásban szinte alig jelent meg saját tudományos közleménye. Gyűjtőmunkájának eredményeit mások dolgozták és használják fel. Legányi Ferenc több mint két évtizede halott. Elhúnyta után Egerben utcát neveztek el róla. Hűséges tanítványa, az azóta szintén meghalt Rozsnyói Márton csodálatosan szép cikket közölt életéről és munkásságáról 1967-ben, a Természettudományi Közlönyben. Egykori igazgatója pedig (Bakó Ferenc) a múzeum évkönyvében emlékezett meg róla. Születésének századik évfordulója alkalmából részletek jelentek meg Naplójából. Érdemeit 1986 óta a Buttler-házon emléktábla hirdeti. A fentiek ellenére úgy hiszem, hogy még nem tettünk meg mindent jelentőségéhez méltó megbecsülése érdekében. Ezt a nemes célt szolgálhatná a 100. születésnapjára összeállított, de nem publikált tanulmánykötet közreadása is. Megérdemelné, hogy gyűjteménye Egerben állandó kiállításon lenne látható, amely a közép- és a felsőfokú oktatást, a közművelődést is szolgálhatná. Szecskó Károly Moziválság — sikerfilmekkel Ahogy a Heves Megyei Moziüzemi Vállalat új igazgatója látja Az utóbbi esztendőben megint hozzászokhattunk ahhoz, hogy hosszú sorok állnak a mozipénztárak előtt. Olyan sikerfilmek érkeztek ugyanis, amelyek vagy régi adósságai voltak a hazai forgalmazásnak, vagy pedig London, Párizs vagy Brüsz- szel filmszínházaival együtt történt a hazai bemutatójuk. Joggal gondolhatnánk, hogy ilyen körülmények között fellendülőben van ez a terület, nincs ma megnyugtatóbb, mint a mozikban dolgozni, hiszen csak be kell söpörniük a nyereséget... A helyzet azonban cseppet sem ilyen egyszerű, ahogy erről Kiss Lajos (39 éves), a Heves Megyei Moziüzemi Vállalat új igazgatója beszél. Egyhurmud dotációval — Neve nem ismeretlen azok előtt, akik Heves megyében filmmel foglalkoznak, hiszen hat esztendeig vezette az egri Vörös Csillag Mozit, majd négy esztendeig a vállalat közművelődési csoport vezetője volt. Mióta igazgató? — Tavaly december 1-jétől szól a kinevezésem, s gyakorlatilag rögtön bele kellett vágnom a munkába. — Gondolom, hogy pályázat útján nyerte el ezt a széket. Milyen elképzeléseket vázolt ? — Abból indultam ki, hogy vállalatunk alaptevékenysége, a mozizás időtlen időkig megmarad. Nyugaton is fellendülőben van, más kérdés, hogy nálunk a válság miatt erőteljes változások várhatóak. Jelenleg még nehezen lehet felmérni, hogy az óriási áremelkedéseknek mik a következményei. Egy biztos, hogy az 1989-es évet zökkenőmentesen zártuk. Az eredmény elsőszámú oka az volt, hogy több forgalmazójelent meg. Ez olyan kínálatot biztosított, hogy ilyen választék még ebben az országban nem volt. Áprilistól indult a Duna- film, az Intercom, a Vico, de a Mokép is igyekezett felvenni a fordulatszámot. Minden héten biztosítottak olyan filmet a világból, amely megfelelt a tömegszórakoztatási igényeknek. — Sajátosság az önök vállalatánál, hogy míg a kulturális ágazat túlnyomó többsége költségvetésből él, addig maguknál a gazdálkodás keményebb szabályai érvényesülnek... — Terveimben ennek a felismerése volt a meghatározó. A vállalati keretek között kell megmentenünk a szakmát. Valóban, például egy művelődési ház költségvetéséből dolgozik, de mi egy megtermelt érték ittmaradó részéből igyekszünk önállóan gazdálkodni. Ez az oka és magyarázata annak, hogy elképzeléseinkben egy újfajta mozizás körvonalazódik. Sajnos, azt is meg kell mondanom, hogy nagyon sok a kényszerítő körülmény. Akár tetszik, akár nem, ésszerű üzemeltetést kell kialakítanunk. Olyan átmeneti időszakot élünk, amelyben egy negyvenéves moziparkkal és sémával kell számolnunk. Hallatlan nagyságrendű állami dotációval működött azelőtt a szakma. Néhány évvel ezelőtt vállalatunk 28 millió forintot kapott évente, tavaly már csak tizenegyet, az idén még ennek is csak a harmadára számíthatunk. Szeretnénk megtermelni a hiányzó összegeket, de nagyon nehéz. A széles skálán mozgó mozizáshoz jobb adottságokra volna szükség. Sajnos ezekkel nem rendelkezünk. Be kell kalkulálnunk azt is, hogy a költségek emelkednek. Olyan filmeket kell műsorra tűznünk, amelyekre vevő van. így jön létre a kom- merszdömping, ez válik az országos tendenciává. Lerobbant épületek — Még a városi mozik sem adnak lehetőséget arra, hogy többfélét kínáljanak a nézőknek. Mit adhat akkor egy falusi filmszínház? — A képlet a következő: az erőteljesen megnyirbált dotációnkkal ugyanazokat a mozikat nagyobb költséggel kell ellátnunk filmmel. Ez szinte lehetetlen vállalkozás. Két megoldás kínálkozik. Az egyik az, hogy megpróbáljuk az üzemeltetést valahogy biztosítani, a másik — ha más út nincs — be kell zárnunk. Nem az utóbbi felé törekszünk. Meg kell mentenünk a falusi mozihálózat legalább azt a részét, amelyre ténylegesen van igény. Ehhez hozzátartozik, hogy eleve a helyzet is szülheti az igénytelenséget: egy lerobbant épület a fekete-feher, 16 milliméteres kópia nem vonzza a közönséget. Alapos bevételi és költségtervvel igyekszünk a feltételeken javítani. — Mégis mekkora ez a hálózat, amelyet alaposan át kell „rostálniuk?’’ — Harminchárom normál és 58 keskeny filmeket vetítő mozink van. Most végigjárjuk mindet, a tanácsok támogatásában reménykedve. Ugyanis, ha többnyire szerény is a külsejük, mégiscsak szinte az egyetlen helyet jelentik a falvakban, ahol szórakozni lehet. Mint már említettem, javul majd a filmek kínálata. így a községekben egy héten egyszer ajánlhatunk valami csemegét. Ezzel alapvetően megváltozik az a gyakorlat, hogy a városokban tekinthetik meg a sikereket, a faluban meg azt, ami marad. (Fotó: Gál Gábor) — Miközben ilyen óriási nehézségekkel küszködnek, a televízió már reklámozza az újstílusú mozit, a Grafitit, amely különleges szolgáltatásokat is kínál. Hogy lehet helyt állni ilyen versenyben? — Legalább a nagyobb városokban Egerben, Gyöngyösön és Hatvanban igyekszünk új utat találni. Az elképzelésünkhöz partnert is leltünk: egy vegyes vállalat alapításáról tárgyalunk. Első fázisban Egerben és Gyöngyösön szeretnénk egy különleges szolgáltatásokat biztosító filmszínházát kialakítani. Egy szálloda részeként helyet kaphatna egy szórakoztató központ, ahol videóboxokkal is színesíthetnénk ajánlatainkat. Azt szeretném, ha már 1990 végén elmondhatnám, hogy vállalkozásunk elindult, s a világkiállítás idejére már működőképes lehetne. Rendelkezünk olyan terület kezelői jogával, ahol el lehet indítani mindezt. És a videó — A hagyományos szolgáltatásaik mellett az utóbbi években megjelent a videókölcsönzés. Ezen a téren próbálkoznak-e valamilyen újdonsággal? — Mi hoztuk létre először a kölcsönzőket Egerben, Gyöngyösön és Hatvanban, de pénzügyi okokból nem tudtuk továbbfejleszteni. Ma már megjelent a konkurencia is. Én ebben az üzletágban látok fantáziát, márciusra vállalatunk központi helyén, az egri Sándor Imre utcában nyitunk új boltot. Szeretnénk itt a műsoros kazettákon kívül üreseket is árulni, videókészülékeket kölcsönözni, de arra is gondoltunk, hogy fénymásolót helyezünk el, s könyveket is kínálunk. így a megye legnagyobb filmszínházában szolgáltató centrumot alakítunk ki. Ez újabb színfoltot jelenthet a palettán. Középpontban a gazdaságosság — Az ön által vázolt helyzetben nem sok választásuk van, mert mindenképpen a gazdaságosság dönthet a jövőben. Hogy tudják ésszerűbbé tenni a vállalat működését? — Mint mondtam, komoly számításokkal. Amit nem tudunk megmenteni, azt fölajánljuk más hasznosításra. Akad példa arra, hogy valaki vendéglőt akar nyitni a falusi filmszínházban, s vállalja, hogy egy héten egyszer vetít. Éz egyféle megoldás. De még a nagy mozik esetében is néhol csökkenteni kell előadásaink számát. Ilyen az egri vitte a pénzt, ezt is szerződéses formában használják. így azon túl, hogy reklámanyagainkat elkészíti, bevételt is hoz. Ugyanígy minden téren meg kell találni azt a formát, amely lehetőséget ad a talponmaradásra. — 5 ahogy már említette, marad a középpontban a film, amely már elvesztette a régi kultúrpolitikai besorolásokat, s áruként kerül a „piacra”... — Sokáig olyan rendszer működött, amelyben az állam ugyanannyit adott a jegy árához, mint amiért azt vette a néző. Csérében központilag határozta meg, hogy az kerüljön a vászonra, amit értéknek tartanak. Ma már a kereslet dönti el a választékot. Bár a jegy még mindig nem tükrözi költségeinket, mert a bevétel 40 százalékát azonnal kölcsönzési díjként fizetjük ki, 10 százalék pedig a kulturális járadék. Elsősorban egyéb kiadásainkat igyekszünk lefaragni, nem tervezünk helyáremeléseket. Sőt, a délután 3 órás előadásunkra esetleg tanácsi támogatással ifjúsági kedvezményt adunk. Persze bizonyos sikerfilmeknél drágábban adjuk a belépőt. Tavaly a legdrágább produkció nálunk az Emmanuelle volt, amelyen az egri Vörös Csillagban (ezután Uránia lesz) 80 forintba került a legjobb hely. Ha a korsó sörhöz hasonlítom, akkor talán nem is olyan magas ez az ár. — De talán össze lehet vetni a kenyér árával is, s lehet, hogy sokan inkább arra költik a pénzt... — Ez a következő hónapok nagy kérdése. Ezen múlik, hogy megállunk-e a lábunkon vagy sem. Mindenesetre a kínálatunk nem lesz rossz— Gábor László A Budapest Galériában Alkalmi tárlat? A Budapest Galériában a japán miniszterelnök budapesti látogatása idején nyitották meg a Párizsban élő japán művész, Kanno Hachiro és az egri származású magyar festő, Mészáros Géza közös kiállítását. Az esemény jelentőségét az illusztris vendég és az a tény is növelte, hogy Japán rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, Eiji Seki köszöntő szavakat mondott a megnyitón. Napjainkban, amikor a politika és a diplomácia érdekei mindent lekörözni látszanak, látvány és információ az érdekek szolgálatába állnak, és ebben a szerepkörben is „magasabb” haszonra törekszenek, kétszeres óvatossággal közelítünk ahhoz, amit szemügyre kell vennünk. De itt, jelen esetben ez a gyanú, ez a fenntartás indokolatlan. A kirakati üvegtáblákon ugyan japánul szól a reklám — ha az? — és ezek a távolkeleti hieroglifák számunkra rejtélyeket képeznek le tussal, nagy-nagy plakátméretben. És jó, hogy ott vannak, mert hangulatot keltenek mindahhoz, ami a kiállító-helyiségben látható. Mert itt nem az európai szemnek oly megszokott táblaképek várnak a látogatóra. Tusrajzolatok, ábrák selymen, többnégyzetméteres kiadásban. Legelőbbis egy kapun kell átlépnünk, s éreznünk kell, hogy itt a szerény formák szelíd alázatához vezető útra tértünk. Az utca felőli oldalt egészében elfoglalja a tizenhárom-tizenöt méter hosszú, két és fél méter szélességű fehér anyagra felhordott tusrajz. A teljes felület jelentős részén a fehérség világít és csak itt-ott lebegnek azok a vonalfürtök, amiknek a légiességét, játékosságát, harmóniáját, jobb szó híján, mondjuk ezt, derűjét, eleganciáját, tudatosságát és elmélkedésre késztetését nem lehet kikerülni. Kanno Hachiro semmit se mond el, ésszel érthetőt ezzel az ábrázolással, de közli, hogy ezért a valamiért érdemes megtanulni az életet és a művészetet. És mire csaknem kifárasztja európai megközelítési módunkat ez az elképzelés, a tusban elgondolkodó álmodozás, máris ott állunk a japá- ni módra, textíliából épített kicsiny házacska előtt — kápolnának neveznénk —, mintha egy sátorba térnénk be, „a falakon” viszont festett-rajzóit ábrák lógnak, mint egy szentélyben! Maguk a falak és a rájuk aggatott alkotások önálló életet élnek, és mégis valahogy egésszé szerve- sedik mindaz, amit a művek a maguk tiszteletre méltó egyszerűségében és méltóságában elmondanak. És végigszemlélődünk, a többi, hol két, hol négy, hol hat keretezett táblán átívelő tusrajzokon, amiknek a tartalmát, kalligráfiájuk, kecses szépségük ellenére sem vagyunk képesek felfogni, olyasmi fog el minket, mintha egy régi-régi jóbarátunk mutatná meg nekünk azt a templomot, ahová hinni vezetett be minket. Azt nem állítjuk, hogy Mészáros Géza relieflei, színes ábrái felzárkóznak ehhez a japán szemlélethez, de sok rokonvonást kell felfedeznünk a sikeres Kanno Hachiro és az ugyancsak nagy, nemzetközi rutinnal rendelkező magyar művész dolgai között. Már egri kiállítása alkalmából, évekkel ezelőtt is észrevehettük, hogy a forró színek iránt fogékony, hogy az emberi arcokról-alakokról alkotott véleménye nem készteti a kortársak másolására, megörökítésére. Itteni színes darabjai, reliefjei arról győznek meg, hogy az ember nyomát jelzi-keresi-kutatja ebben a mai világban. Mintha az érett gondolkodó tudata mélyén ott vibrálna a bizonytalanság, hogy nem érdemes a ma emberét ábrázolni, arcát megfogalmazni. Nem ez a legfontosabb mostanság! Inkább azt kellene valami módon „közreadni”, mi és hoMészáros Géza: Amszterdami sorozat Kanno Hachiro: Üres és tele gyan lehet a lelkében ? Mi is a kötelességünk ma önmagunkkal szemben, hogyan is kellene kifejezni ebben a technikailag túlterjeszkedő életformában azt a fontosat, amiről majd évek múlva felismeri ez a kor: igen, itt, ekkor és ekkor ez a nép élt, ennek a nemzetnek, ennek az európainak egyik egyedisége így vallott. És mert a művész papírgyárban dolgozik (éve sincs; hogy nagy mappa-naptárát eljuttatták hozzám kedves jóakarók!), mindent tud a papírról. Amikor láb- és kéznyomokat, egyéb haszonta- lanságokat mélyeszt az elképzelt ábra, látszólag lemond a nagyigényű témákról, elfordul a lélek vagy a szellemiség, netán a filozófiai természetű kérdések taglalásától — és mégis úgy hisszük: ezzel a tudatossággal, ahogyan csak a színek tobzódásában, egymásrautaltságában, kapcsolódásában, harcában, ellentétpárjaiban, a felfokozottságban kergeti- kutatja a lélek izzását-forradal- mát, avagy annak kifejezését, hogy csak lejegyez valamit a pillanatnyi állapotból, hogy azután a fehér színtelenségre átváltva- áthangolva szeh'debb ecsetkezeléssel, védekezzék önnön drámai kitárulkozásai ellen? A szemlélőnek szertelen elgondolásai támadnak e két mester kapcsán, azért rögzítette elmélkedésének apró termékét, mert arra szeretné buzdítani kortársait, a művészet ilyen-olyan híveit, hogy ne mulasszanak el ilyen találkozásokat; mint ami itt is adódott, a lélek, a szellem olyan embereivel, akik túl tudnak emelkedni a piaci, nagynépi hazudozásokon, és csak önmaguk legtisztább lényét viszik a nyilvánosság elé. Ritka pillanat! Farkas András
