Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-20 / 17. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 20., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. (Fotó: Szántó György) Ceausescu aradi rezidenciáján jártunk A vámpír palotája A Kárpátok géniuszának minden nagyobb városban volt egy palotája, ahol a megfáradt kényűr országlása közben megpihenhetett. Aradon a városközpont egyik műemlék épületében rendezték be az ideiglenes szállást, melyet erődszerűen megerősítettek és gondosan tataroztak. Az újságírók közül elsőként mi látogattuk meg ezt a rezidenciát, hogy képet kapjunk arról, hogyan is élt hát fényűző elszigeteltségében Élet és Halál ura. Nos, vegyes kép fogad bennünket, mert a város leggazdagabb egykori bárójának háza valóban szép és elegáns, de az új tulajdonos ízlése a berendezésre erősen rányomta a bélyegét. Egy-két valóban értékes régi bútor mellett a berendezések többsége nemrég készült silány műantik munka, olyasféle stílus, amit nálunk a pénzét fitogtatni akaró műveletlen kispolgár kedvel. A falakon a múzeumból rekvirált festmények függnek, hátukon még ott a leltári szám. Ugyanakkor egyik-másik asztalon hajmeresztőén giccses dísztárgyak és lámpák csúfolognak. Az otthon melegét a kandallóba rakott műfahasábok alatt pislogó pici, piros lámpa „szolgáltatja”. A legnagyobb luxust egy román gyártmányú színes televízió jelenti, de hát a kondukátor csak elvétve fordult meg itt, legutóbb 1988-ban, amikor Grósz Károllyal találkozott, akit szépen „leiskolázott”. Az épületben számos könyvespolc található, ám a művek nem túl változatosak: a nagy vezér és félanalfabéta felesége „alkotásai” díszelegnek a vitrinekben, fedőlapjukkal kifelé fordítva. Kísérőink szemmel látható kéjjel dobálják ki a padlóra a könyveket, egy korszak jelképeit, hogy aztán élvezettel rájuk tapossanak. Az errefelé fényűzőnek számító fürdőszoba nagyjából úgy néz ki, mint egy jobb magyar lakás hasonló helyisége: mennyezetig csempeburkolat, a padlón nagyobb mázas lapok. A diktátori WC ülőkéje közönséges fekete műanyagból készült. Az emeleten vannak berendezve a személyzet szobái, hiszen a román nép apját állandó stáb kísérte: orvosok, újságírók, szakácsok, fodrászok és biztonsági emberek. Nekik minden földi jó megadatott, míg a környező házakban nem volt villany, akadozott a fűtés, és alig-alig került harapnivaló az asztalra. Az egész épület magán viseli a nagyzási mánia és az alpári ízléstelenség vonásait, s olyan hamis miliőt teremt, mely pontosan jellemzi lakói lelkivilágát is. A külső falakon spray-vel feliratok sorakoznak. „Elpusztult a vámpír!” — hirdeti az egyik. „Legyen ebben a házban gyerekotthon!”- kéri a másik. A fiatal tanácselnök szerint ez a vágy rövidesen teljesülni fog... (koncz)-4 világhódító tánc Az ősember is táncolt — Bűn és erény — Zsigmond királyunk Európa híres táncosa volt — Ősművészet a modern táncokban „ Gondolod honnét vett Első eredetet A táncbéli bolondság? Bizony, az ördögiül Jőve ide ez rútság ” Bármily meglepő, de amióta ember él a Földön, azóta a tánc is létezik. A tánc ugyanis ösztön- szerűen született, és a mindenhová elható napsugár biztonságával hódította meg az embereket, akik megrészegültek tőle, istenükké tették, majd lefokozták és sárba tiporták, amelyből kiemelve újra trónusra ültették. Tudományosan alátámasztott tény, hogy a tánc volt az embéri- ség első érzelemmegnyilvánulása, az ősművészet, illetve a művészetek foglalata. Bizonyára érdekes kérdés, hogy a történelme során, mit várt az ember a tánctól? Mindenekelőtt azt, hogy szórakoztassa, nevettesse, gyönyörködtesse, segítse elő udvarlását, javítsa erőnlétét, egészségét, hogy kifejezze érzelmeit. Ezek után a kérdések kérdése, hogy vajon meg tudott-e felelni a tánc mindezeknek az igényeknek, óhajoknak, amelyek közül egyetlen egy is tűi nagy kívánságnak tűnik? A történelem bizonyítja, hogy a tánc helyt tudott állni ebben a nagy várakozásban, és az emberiség minden korában képes volt, kielégíteni az igényeket. Hogy milyen volt az „őstánc”, azt a még mindig primitív állapotban élő népek szokásainak tanulmányozása során sejthetjük meg. Mai táncainkban mindenesetre valami ősprimitívség, illetve az ez iránt ösztönszerű vágyódás figyelhető meg. Innen van táncainkban az úgynevezett néger hatás olyan motívumokkal, amelyek ugyan már messze járnak az ősprimitívségtől, de mégis köze- lébb vannak, mint mondjuk a XIX. század tánckultúrája. Az első táncábrázolásokat az egyiptomi emlékek nyújtják, amelyeket mohón ragadott meg a XX. század, és már a Tutankhamen-láz előtt az egyiptomi táncok tömegét vitte, ha nem is a szalonokba, de a színpadokra. E táncok hangsúlyozták az emlékek szögletes kézmozdulatait, és a beléjük sugallt erotikumot. A görögöknek és a rómaiaknak már erősen fejlett, hivatásos táncművészetük volt, a nép pedig a nagy, ősi népünnepélyeken őseitől örökölt táncformákkal szórakozott, amelyben derűs alaphangulat, és abszolút szépérzékjutott kifejezésre. Ezeket a népünnepélyeket még a keresztény középkor is kedvelte, sőt maga a „karnevál” is ókori intézmény. Kár, hogy az idők során sokat veszítettek ősi naivitásukból, és uralkodók, fejedelmek rendeletéi szerint rendeződtek és zajlottak le. Zsigmond császár és magyar király, aki a Fekete-tengertől Spanyolországig s a Földközitől Angliáig állandóan úton volt, részt vett a nagy népi tánc- mulatságokban, gyakran úgy is, mint táncos. Nem vitás, hogy ezek a királyi parancs szerint formálódtak, veszítve önmaguk ősi lényegét. A XVI. század a tánc életében óriási fordulatot hozott, ugyanis egyszerre üldözni kezdték, betiltották, az ördög játékának tartották, amint arról a fenti kis versike is árulkodik. Sajnos, nem csupán egyházi és főúri parancs volt mindez, hanem a XVI. és XVII. századbeli költők, művészek is pokolba kívánták a táncot, a táncmulatságokat, a karneválokat. Az a téves nézet alakult ki művészi körökben, hogy a táncot illik lenézni, kinevetni, megvetni. Magyar poétáink mentségére legyen mondva, hogy e rosszakaró érzelmeik indítóoka a „hazafiság” volt. Inkább az idegen táncot ostorozták, mint a magyart... Miközben tiltott és gúnyolt volt a tánc, az udvarokban lassú, felvonulásszerű „táncokat” mutattak be, formálódott a táncművészet, amelyet fejlett divatművészet egészített ki. Ki nem tudná, hogy XIV. Lajos maga volt korának egyik legjobb táncosa, és az általa felállított „táncakadémia” világszerte követendő példaképül szolgált. Ez időben Budán II. Ulászlóés II. Lajos fiatal humanistái körében nagy, táncos összejöveteleket tartott, és a tánc elemeinek tudományos feldolgozásán fáradozott. Tánc és divat! A XVII. és XVIII. század e ragyogó korában gyönyörködtették a világot azok a táncosnők, akik a nagy festők ecsetjét inspirálták. Kétségtelen, hogy ekkor már a francia ízlés hódított a művészet több ágában. A régi francia táncok közül sokáig előkelő hely illette meg nálunk a menuett-et, amelynek „minét” volt a magyar neve. Ezt a táncot és a lanciert azonban hamarosan kiszorította a „francia négyes”. Keringő, négyes, polka, galopp, mazurka és — Széchenyi gróf buzgóságának köszönhetően — a magyar csárdás lett ez időben az uralkodó tánc. A XIX. század végén jelent meg a boston, amely egy módosított valcer típus, amely sok egyéni táncmodort engedett meg. Kezdték tehát az ifjak újra felfedezni a tánc örömét, szépségét, és kedvük telt mind többeknek a szépen táncolt táncban, a pompában, a sziporkázó toalettekben. Az első néger táncőrület ugyan elkerülte a főúri szalonokat, de jött egy latin-amerikai tánchullám: a tangó! Kétéves tangólázban égett egyebek között Budapest is, de az I. világháború gyorsan elfeledtette az összes figurákat. A háború utáni szomorúság egyik megtörője a fox-trott volt, amelyet a shimmy követett, vagyis a néger eredetű táncok mégis bevonultak előbb vagy utóbb a köztudatba. Ez a „jazz” divat merő szakítás volt a, múlttal! Egyaránt voltak hódolói és ádáz ellenségei, miközben őmaga kiterjedt és hódított, helyet adva a szép táncnak éppen úgy, mint az ízléstelenségnek. 1926-ban jelent meg a „charleston”, amely bizony amerikai suhancok utcai táncából került a legfényesebb szalonokba. Később a „blacbot- ton” nevű néger tánc őrületébe jutott a háborúból alig kikászálódó fiatalság, de újra színre léptek a szelídebb és elegánsabb formák, a keringők és egyebek, modern motívumokkal díszítve. A táncokról olvasva, ugyan kit ne érdekelne a magyar csárdás sorsa? Ennek is bekövetkezett a másodvirágzása! A blacbotton sokban emlékeztetett a csárdásra, így a nemzetközi táncvilág — mint annyi mást — újra felfedezte a magyar csárdást is, de — tévedés ne essék — nem egy néger tánc közreműködésével, sokkal inkább önnön értéke és rangja alapján. — Jó ez a sok tánc, vagy rossz? — kíváncsiskodtak a korabeli újságírók. — Jó! — válaszolták a táncolok. — Miért jó? — Ha másért nem, ezért, mert megmozgatja az öregeket éppen úgy, mint a fiatalokat, aztán a tánc — mondták akkoriban — a legintenzívebb sport. Természetes, hogy ezen sokan csodálkoztak, és megmosolyogták a kissé együgyű választ, ám erre sok újság mégis rátromfolt. Ezeket írták: — Igen! A tánc sport is egyben. Nem csupán a testedzéshez közelítő formájában, amelyben a ritmikus testgyakorlók és balettiskolák űzik, hanem abban az értelemben is, hogy testet, lelket üdítő szórakozást is nyújt mindenkinek... Az ősembertől tehát eljutottunk — ha mérföldes táncléptékkel is — századunk harmincas évéig, és olvashattunk —<& korabeli írások alapján — a táncokról és a korabeli ízlésekről, szokásokról. Azóta persze sok-sok minden történt és történik a tánc vonatkozásában, de ezek „feltárására” már más toliforgatók és kíváncsiskodók vállalkoznak majd. Mondjuk: száz esztendő múlva... Szalay István
