Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-20 / 17. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1990. január 20., szombat Csak a tábla van rossz helyen? Ki terrorizál kit? Az elmúlt évben több alkalommal is hírt adtunk olyan településekről, társközségekről, ahol az adott falu lakói megelégelték azt a „kényszerű házasságot”, ami egy evekkel ezelőtti rossz politikai döntés hatására köttetett az úgynevezett elöljárósággal. Az esetek többségében azzalerveltek az emberek, ho^y a látszatközösködés következtében a csatolt falvaknak kevesebb jutott, így ezek fokozatosan elnéptelenedtek, a közintézményeket elhanyagolta a közös tanács, s hogy a falu sorsának irányítása szinte teljességgel kicsúszott az ott élők kezéből. A gazdatudat megnyirbálása érdektelenséghez vezetett. Jó néhány helyen népszavazással követeltek vissza függetlenségüket a polgárok. Ez a folyamat úgy tűnik feltartóztathatatlan, ezért kerül minden bizonnyal még idén napirendre az a kérdés, amely alapján minden település visszakapja autonómiáját. E határozat megszületéséig azonban még eltelik némi idő. Addig is nem marad más: a hasonló gondokkal viaskodó települések a nyilvánosságban bízva próbálnak lépéseket tenni az ónállóság felé. Ezt tapasztaltuk Tófalun is, ahol egy idősebb emberekből álló csoport fogalmazta meg először kételyeit, s beszélt nyíltan a kötelező közösködés visszásságairól. Nyíltan, de nem minden félelem nélkül. Farkas István higgadtan kezdi mondókáját: — 1986 óta vagyok nyugdíjas, azóta itthon töltöm a napjaimat. Azelőtt másutt dolgoztam, így csak ezalatt a néhány év alatt tűnt fel, mennyire árva maradt ez a falu. Itt van például a kis bolt, ahol a legelemibb dolgokat is nehéz beszerezni. Évekkel ezelőtt úgy döntöttek, hogy Aldebrő és Tóífalu határán épül egy korszerű ABC. Akkor is többen tiltakoztunk ez ellen, hiszen sok embernek messze van, főként az időseknek, betegeknek, de akkor meg sem hallgattak bennünket. A körzeti orvosi rendelés is megszűnt, mióta felépült az új egészségügyi központ. A tófalui általános iskola, ami egyébként 45 után épült, a szemünk láttára megy tőnkre, miközben a gyerekeink Aldebrőre járnak. Mindannyian tudjuk, hogy ott korszerűbb az iskola, de hat hogy tanulják meg így a gyerekek a szülőfalu szeretetét? Úgy nőnek fel, hogy évek óta azt látják: Tófalu egyre elhanyagoltabb, nem fejlődik, míg Aldebrőn sorra épülnek az új létesítmények. Farkas Gyula is megerősíti az elhagzottakat. — Ez mind igaz. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy évekkel ezelőtt ígéretet kaptunk arra, hogy a közös tanács egy képviselője hetente rendszeresen fogadónapot tart itt Tófalun egy alkalommal. Ez már rég megszűnt. Azt is mondták, hogy a két falu között majd busz jár, de ebből se lett semmi. Hutter Mátyás, a volt helyi tsz vezetője is bekapcsolódik a beszélgetésbe. — A tsz kínálta itt helyben az egyetlen munkalehetőséget, Több, mint száz aktív tagja volt, plusz a nyugdíjasok. Ezt a fel- debrői szövetkezethez csatolták. Itt hetente szinte mindenkinek akad valami hivatalos elintéznivalója. Mindenért át kell járni a szomszédba,így a félórás ügyintézés fél napig is eltarthat. Tudjuk valamennyien, hogy annak idején fentről jött az utasítás az egyesítésre. De ennek az lett a következménye, hogy a”minden szentnek maga fele hajlik”ala- pon minden Aldebrőre került, míg Tófalun a meglévő értékek is pusztulni kezdtek. Jól emlékszünk még arra, amikor ebben a kis boltban meg lehetett venni a legfontosabb dolgokat. Most mindössze négy óráig tart nyitva, de alig van benne valami. Minden apróságért át kell menni Al- debrore. Öreg, beteg embereknek ez elég bosszúság. S hogy ez idő alatt mégis mi változott? Többen is felemelik a hangjukat, amikor például az itt kialakított szeméttelep szóba kerül. — A környékről mindenki idehordja a szemetet. Nyáron elviselhetetlen bűz van, nem beszélve arról, hogy látványnak is borzasztó. Nem ártana, ha itt körülnézne a Köjál. Nos, ez a szeméttelep került ide, Tófalura, és a temető ravatalazóját újították fel. A helyi kultúrház és jó néhány középület tönkrement, még az a cukrász sem kapott engedélyt, aki egy kis üzeletet szeretett volna itt nyitni. A gázcseretelepet is Aldebrőre akarták áthelyezni. Régi sérelem a kápolnai csata hőseinek emlékét őrző Honvéd-halma nevű emlékhely megsemmisítése is. A hetvenes évek közepén dózerral eltúratták, mondván, hogy ez a klerikális reakció aknamunkájának eredménye. Pedig oda csupán néhány öregasszony járt imádkozni. Békeoltárokat emeltek, virágokat vittek erre a helyre. És továbbfolyik a panaszáradat. Kifogásoljak, hogy a tüdő- szűréseket csak Aldebrőn szervezik meg, hogy a falugyűlések és az áfeszközgyűlések mindig közösek, hogy az utak állaga romlik, hogy kulturális lehetősig nincs Tófalun. Miközben hallgatom beszélgetőtársaimat, azon tűnődöm, miért van az, hogy csupán az idősebb nemzedék tagjai emelik fel hangjukat. Meg is kérdezem hát, ha alkalma lett volna a falunak népszavazással dönteni az önállóságról, vajon mindenki így vé- lekeaett-e volna. Bizonytalan fejcsóválás a válasz. — Az az igazság, hogy az emberek többségé meg van félemlítve. Sokan attól tartanak, hogy gyermeküket hátrányos megkülönböztetés érheti az iskolában, ha szót emelnek, másrészt sok ember dolgozik Aldebrőn is, akik ugyancsak nem szeretnének összetűzésbe keveredni a vezetéssel. A vezetést ugyanis erős érdekösszefonódás jellemzi, ugyanúgy mint bármely településen. Tanácselnök, tsz-elnök, iskolaigazgató. A három legbefolyásosabb ember, aki a hatalmat képviseli... Nekünk már nincs félnivalónk, hiszen többségünk már nyugdíjban van. A teljességhez tartozik, hogy a megoldáson is gondolkoztunk már. Mivel számtalan középület készült el az egyesítés óta, igaz nagyrészt Aldebrőn, a közös költségeket megosztanánk, ugyanakkor közigazgatásilag szeretnénk teljesen függetlenné válni. A régi körzeti körjegyzőségek gyakorlatát lehetne alkalmazni. Aldebrőn a tanácselnök, Szálai László meglepődik, amikor jövetelem célját megtudja. Mondja, hivatalosan semmi jelzés nem érkezett a tanácsra a tó- faluiak részéről. Talán a feltett kérdésekre Is ezért reagál amolyan félvállról. ‘ — Menjen, kérdezze meg a fiatalokat, meg a falu többi lakóját. Hallani sem akarnak arról, bogy például a gyerekek a régi iskolába járjanak. Aki vissza akarja állítani a régi rendet, az nem a jövő érdekeit nézi. De azért elmondanám, hogy az összes kö- vesút az egyesítés óta készült el, és ami Aldebrőn épült, az Tófalué is. Az ügyfélfogadást azért szüntettük meg Tófalun, mert senki nem járt oda. A buszjárattal is ez volt a helyzet. Nem használták az emberek. A kis bolt ellátása azért változott meg, mert alacsony volt az áfész által meghatározott forgóalap. Ezt tehat velük kell megbeszélni. Az is igaz, hogy néhány elavult épületet bontásra ítéltünk. A szeméttelep ügye valóban megoldásra vár, de ez hosszú időt vesz igénybe. Itt egyébként nincs helye az érzelmi megközelítésnek, ha racionálisan gondolkodunk, ez az egyetlen járható út. Nyugodtan állíthatom, hogy ez itt a megye egyik legjobban ellátott körzete. Egyébként is, gondolom észrevette, hogy a kit falut mindössze egy tábla választja el, tehát az Aldebrő határán élőknek legalább olyan messze van az ABC, meg az egészségügyi közont, mint a tófaluinknak. De ülönben is hamarosan rendezünk egy falugyűlést, amin ezek a kérdések is felmerülnek majd. — Mikor? — Az időpontot majd egyeztetjük, és magát is meghívjuk. — Azt is hallottam az emberektől, hogy félnek a helyi vezetőktől. — Ugyan kérem, mitől félnének? Nekem épp az ellenkezője a véleményem. Egy nyugdíjas kupaktanács alaptalan vadai ezek, amit itt elmondott. Éppen ők szeretnék terrorizálni a lakosságot ezzel a demagóg dumával. De mégegyszer mondom, kérdezzen meg másokat is. Azok majd elmondják, mi az igazság. Amikor kissé megizzadva kilépek a tanács épületéből, azon töprengek, merre induljak, hol keressem az igazságot. Aztán úgy döntök, megvárom én azt a falugyűlést, amelyen nyíltan ösz- szecsaphatnak az érvek, ahol szemtol szembe elhangozhatnak az ellenvélemények. Addig is abban reménykedem, hogy még véletlenül sem terrorizál senki senkit. Annál is inkább, mert egy szülőfalujáért aggódó, sokat megélt és tapasztalt közösség nem hiszem, bogy elnyomná a saját földijeit. És hat az sem közömbös, hogy ezek az emberek a köz sérelmeiről beszéltek, méghozzá úgy, hogy őket már érte fenyegetés ezért. Barta Katalin Nagypályáról száll a dallam Gyergyói levelezőlap... A zongorához szokott ujjak végigfutnak a billentyűkön, s a fülbemászó dallam játázi köny- nyedséggel búvik be a szoba legrejtettebb zugába is. Az ember hátradől a fotelban, szempillái rezzenetlenül simulnak egymáshoz, amint átadja magát a belső látomásnak. Gyergyói levelezőlep... „Tájaikra templomok vigyáznak, nyájaikra fejszés pásztorok. Száz keresztu girbe-görbe ország útjain vándornak lenni jó: tárt kezével Krisztus igazít el. Sok zugában mesék alszanak/9 Nehéz prózára váltani. — Nem tudom, ki is igazából az a Mécs László, aki ezt a verset írta. Annyit tudok róla mindösz- sze, amennyi a Magyar Nők Lapja karácsonyi számában megjelent a költemény alatt. Ott az áll: ”Fényi Ottó atya, a gödöllői premontrei gimnázium volt tanára, Mécs László költészetének jó ismerőse juttatta el szerkesztőségünkbe a költő kötetben eddig meg nem jelent versét..."— fordul felém a fekete zongorától a dallam szerzője, Misz István. Összehajtja a kézzel jegyzett kottát, amelynek fejlécén piros betűkkel írta fel a cím fölé: ”Boldog új évet, Románia! Üdvözlet Erdélynek Egerből!" Legalulra pedig: "Nagytálya, 1989. december 29. Misz István kántortanító." — Gyergyói levelezőlap... „Mintha Isten csókolná naponta, földnek, fának oly varázsa van." Olvasom, olvasom a sorokat, s felbizserlik bennem a dallam, leütöm az első hangokat, aztán jön, jön a többi, kerek egész lesz a dal. Amolyan ritmusos, úgy is írtam a cím alá: "Cserkész menetdal". Valahogy, így jött ki belőlem mindaz, ami a romániai események láttán felgyülemlett a lelkemben... *•* — Nekem a zene és az ének a szerelmem — üt le találomra néhány hangot az öreg zongorán, aztán leül a másik fotelba és mondja, mondja. Mondja, mint egy valódi szerelem történetét. Olyasfajta, zenei „love story” ez, évtizedek távlatából gyökerezve... — Már a születésem is a zenéhez kötődik, mesélte édesanyám, hogy éppen március 15. volt, kilencszázhuszonnyolcban, délelőtt tíz óra. A demjéni rezesbanda éppen az ünnepi zenés köszöntőt fújta a házunk előtt, amikor e világra indultam... A család vallásos neveltetésben részesített, otthon is, a templomban is körülölelt az énekszó. Apám a Virágvasárnapi Passióban Jézus szerepét énekelte, női ágon is állandóan dédelgetett az egyházi zene. Csoda-e, hát, hogy vonzottak a dallamok, s magától jött a döntés: kántortanító lesz belőlem... S az álmok, ha nehezen is, valóra váltak. Az egri polgári iskolát követte a tanítóképző, ahol 48-ban kiállították a népiskolai tanítói, illetve a kántori oklevelet. Igaz, kétszer nagyon közel volt hozzá — hívták Kálba és Verpelétre a „kórusra” —, de kántor sohasem lett belőle. A nebulók okításától viszont ritkán szakadt el. Az Élet szabta a pályaíveket Tiszafüredtől Demjé- nen át Kálig, a nyugdíjba vonulás pillanatáig. A kitérők önmagukért beszélnek, mintegy kórrajzai a kornak, amikor összeegyeztethetetlen volt a vallás gyakorlása az oktatás mindennapjaival. Sehol és sohasem tagadta, hogy lelkében a hit lakozik, s ez táplálja a zongora, a harmonium, az orgona és az ének szeretetét. — Az első zenei szerzeményeim is ebből a hitvilágból táplálkoztak — teszi az asztalra a kották bekötött példányait. — Az egyházi zene hatására kezdtem dallamokat írni a Lelki gyöngyök imakönyvéből, hetvennél több sorjázik már ezekből a bontók között. Édesapám emlékére zenésítettem meg nyugdíjas napjaimban a Virágvasárnapi Passiót, de írtam verses imákat, temetési búcsúztatókat, s szőttem dallamot Sík Sándor Himnuszok könyvének egy-egy verséhez. S mindemellett énekgyűjtéssel is foglalkozom... Egyszerre a falra mutat, néztv'cuSsjaek tóidtól I Saerjjól Uvtltiólop / i(tsz / íí M*>i telfArt t<U*t£ ■i,í Í-. í-. ! fi : fíi • 9 * Y r *■ USäfl Y * * < Ha is ■ •• *<1 ■ tfg; n pg 1 r*| Jetit ■ ntk jó - k;S. eH| 4 1§| r ..11 CJ # «*5 M • -1«1 ■jv'i is A. r~i ::V.. H P* ( * Kt) • <!<* - í<* Áiíy: X f —, r"! '•!>* * . • S U! - Uk hót ti s .í...3=: < *;»» «*KJ • «<íj ü ' U4 j - ■■■■■.. f i - >'«á, ==F= L .'—i ! r~Y « I ..J i; • = $5*** * tv» »v - i$n I , ■ • £>< * m<Í>j - ro ;............:.... ......................... .................. . l H ié «fot««nW*r 3$ (Fotó: Gál Gábor) Felejtsük el? Nézem, s hallgatom a tévében az Urat. Kulturált, jól fésült szövegét, igazi szónoki képességgel adja elő. Mondanivalója egyebek mellett érinti az elmúlt négy évtized tönkretevőit,- szó szerint fogalmazott így — az ország kiárusítóit, az üzemek, a szövetkezetek gyengén képzett vezetőit, a jog megtipróit, a demokrácia cirkusszá alakítóit. Beszéde vége felé elhangzik még a függetlenség, a jogállamiság, meg a rendszerváltás elkerülhetetlen szükségessége. A vele szemben ülő Úr ritkán szól közbe, és az igen... igen, az egyetértek... egyetérteken kívül nincs más megjegyzése. Nézem és hallgatom az urakat. Igen... Igen! Ismerősök. Szakmai továbbképzéseken legalább ötször találkoztunk. A gazdaság- politikai újságíráshoz adtak úgynevezett bizalmas háttérinformációkat, valamint ötleteket és tanácsokat az illetékes felsőbb szervek küldötteiként. Optimistán szóltak a jövőről, szavaikból minden esetben az derült ki, hogy nincs nagy baj, jól látjuk a hibákat, nem kell félni, mert képesek vagyunk azokon gyorsan, rugalmasan változtatni. Természetesen akkoriban nem urakként, hanem elvtársakként osztogatták tanácsaikat. Hát, igen! Az idő ugyan sokat változott azóta, de azt a bizonyos „húsos fazekat” koránt sem csak új arcok ülik körül napjainkban. Az ügyesebbek gyorsan mentét váltottak. Bár elméletileg az is előfordulhat, hogy korábban ismerték rosszul az ország tönkretevőit, a demokrácia meggyalázóit. És hogy nemcsak a tévé képernyőjén találkozhatunk hasonló mundérváltókkal, azt jól bizonyítja az a régi egri ismerős is, aki a minap egy 180 oldalas tanulmányával keresett fel a szerkesztőségben. írásának ezt a címet adta: Felejtsük el! Vastagnak találtam a dossziét, ezért megkértem: summázza röviden a felejteni valókat. Az utolsó harminc évet — hangzott a gyors válasz. Meglepődtem. Nem a felejtésre szánt harminc éven, hanem a szerzőn. Másfél évtized alatt ugyanis különböző értekezleten, tanácskozásokon, üléseken egyebet sem hallottam tőle, minthogy: ez így igaz elvtársak... így van jól elvtársak... így kell tenni elvtársak... megcsináljuk elvtársak... Hát szó, ami szó, én úgy döntöttem, hogy nem felejtek. Pedig tényleg lenne mit felejteni, mit meg nem történtté tenni, s legfőképpen mit meg nem ismételni. Ez utóbbihoz sok minden kell majd. Egyéb mellett egészen biztos, hogy kizárólag egyarcú emberek is. Kár, hogy még kevesen vannak... Koós József Kelet-európai fejlesztési bank Március 10-11-ikére dolgozzák ki az új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alapokmányának szabályzatát. Erről született megállapodás 34 ország, továbbá az EGK brüsszeli bizottsága és beruházási bankja vezető szakértőinek Párizsban tartott tanácskozásán. Februárban szakértői tanácskozások kezdődnek, hogy márciusra valamennyi véleményt ösz- szefoglalva elkészítsék az alapszabály tervezetét. Ugyancsak vita folyik még az alaptőke ösz- szegéről, amelyet általában 10 milliárd ECU körül határoztak meg a résztvevők. zem meg azt a keretezett „oklevelet”, amely nem más, mint II. János Pál pápa levele, a Szentatya pápai áldása és köszöneté. — Pápaságának tizedik évfordulójára zenésítettem meg az Új Ember című lapban megjelent verset, a Pásztorok a falu mellett címmel, ezt küldtem el neki. Karácsonyra érkezett meg a római válasza, hiszi, nem hiszi, nem is számítottam rá... *** — Nos, Gyergyói képeslapok... Ezt sok minden megelőzte, mindenekelőtt az, hogy 1956- ban jómagam is átéltem a nehéz napokat. Demjénben hittanra vittem a tanítványaimat, Dobó utcára kereszteltük a Rákosi utcát, tagja lettem a Munkástanácsnak, vadásztársaimmal puskával vigyáztuk a falu rendjét. Aztán, amikor jött az „elszámoltatás”, olyasmit is a nyakamba akartak varrni, amihez semmi közöm sem volt — idézi az élettöredéket. — Hét hónapig vizsgálták az ügyeimet, rács vett körül Kistarcsán és Egerben, mire bebizonyosodott, hogy igaztalanok a vádak. De, akkorra megbélyegezett lettem, s mint ilyen, ittam is sokáig a levét... Mint sok-sok romániai, legyen az erdélyi, vagy fővárosi, akikből kitört a szabadabb élet vágya. Meséli, nézte az éjszakákon át vibráló képernyőt, s azon gondolkodott: "mit tehetnék értük én... ?”És egyszerre csak ott voltak a nyomtatott verssorok, kínálkoztak a ritmusba, nmekbe szedett szavak, mondatok: "...készek írni új kenyéreposzt új ekével, karddal történelmet, hősen hordják Isten álmait." — Ezt adhattam hát, ezt a dallamot, remélve, hogy eljut egyszer Gyergyószentmiklósra is, ahol 1941. májusában Mécs László „ levelezőlapja ” íródott. A határon túli országba, melynek ma még „sok zugában, mesék alszanak..." Szilvás István
