Heves Megyei Népújság, 1990. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-20 / 17. szám
NÉPÚJSÁG, 1990. január 20., szombat PANORÁMA Christine Arnothy: nem felejtettem el szülőföldemet Az írónő hazalátogatott Van egy magyar írónő, akinek csaknem húsz regényét sokmillió példányban adták ki a világ országaiban. Mindjárt az első vagy négy millió példányban talált eddig olvasóra 23 nyelven. Ennek az írónőnek munkáit jó néhány ország iskoláiban a kötelező olvasmányok közé sorolták. Jegyzeteit nagy lapok közlik, gyakran látni a televíziós készülékek képernyőin, írtak már róla tanulmányt. Kitüntetéseit, díjait nehéz lenne felsorolni. De ennek az írónőnek eddig alighanem egyetlen sora sem jelent meg Magyarországon — mert a magyar írónő franciául ír, az egyik legsikeresebb szerző a nem kis konkurenciát jelentő mai francia könyvkiadásban. S az írónő, aki gyerekfejjel 1948- ban kerülted Magyarországról, — mostanáig nem járt szülőhazájában. Neve: Christine Arnothy, Arnóthy Krisztina. Műveinek értékelése a kritikusok dolga, meg az olvasóké, ők már mellette szavaztak. Ha minden a tervek szerint alakul, nemsokára a magyar olvasók is megismerkedhetnek egyikkel-másikkal, mert egy budapesti kiadóvállalat tervezi megjelentetésüket. Az írónő úgy gondolta, akkor lesz majd az első alkalom arra, hogy több mint négy évtized elteltével ismét felkeresse Budapestet. A program mégis megváltozott: Francois Mitterrand, a Francia Köztársaság elnöke külön javasolta, hogy az őt Budapestre elkísérő francia személyiségek között legyen ott Arnóthy Krisztina is. (Mitterrand és Krisztina már elhunyt édesapja társak voltak a francia ellenállásban)- Ennek a hosszú távollétnek természetesen több oka volt. Nem taKörkép, kérdésekkel Képzőművészét megyénkben — ma gadom, politikai oka is: nem rokonszenveztünk a magyarországi rendszerrel, könyveim egy része ilyen okok miatt meg sem jelenhetett volna korábban Budapesten. De a legfontosabb ok mégis az, hogy francia író és francia ember lettem, anélkül, hogy elfelejtettem volna szülőföldemet. Franciaországban, francia nyelven kezdtem el írni, itt jelentek meg könyveim, itt alapítottam családot, itt éltem le életem nagy részét. Azért írásaim jelentős részében valamilyen formában ott van Magyarország is — mondja erről. Kétségtelen, hogy Christine Arnothy műveinek egy része magyar témájú, s az is, hogy azok más nézeteket képviseltek, mint amelyek belefértek a hazai kiadáspolitikába. Élete első regénye, amely mindjárt világsiker lett, Budapest ostromáról szól. Könyvet írt Mindszenty Józsefről — de más műveiben is van utalás Magyarországra. Talán a mostani látogatás is ösztönző számára. — A mai magyar irodalmat sajnálatosan nem ismerem a maga teljességében, bár a franciául megjelent műveket alighanem kivétel nélkül olvastam, igaz, ez meglehetősen kevés. S ha a mostani változásokról sokat hallottam is, természetesen egészen más személyesen látni azokat, találkozni a mai magyar élettel, az emberekkel. Christine Arnothy férje halála óta Svájcba költözött, de nagyon sokat utazik a világban, és természetesen Párizsban is van otthona.- Ne higgye, hogy más országban élve elfelejtettem magyar voltomat, vagy gyerekeim ne tudnának erről, ne ismernék anyjuk szülőhazáját. Kis Csaba Hívogató magyar falvak Ajánlja a kölni Horizont is a csendesebb turizmust Pusztai Ágoston plasztikája Oskóné Bódi Klára: Lányok és az alma Svéd orvosok megállapították, hogy egy mai embert 27-szer több idegártalom ér, ha egy nyugati nagyvárosban él napjainkban, mint ha egy eldugott kis településen, magányos házban lakna. Talán ez a felismerés vezeti a külföldi turistákat a falusi turizmushoz. Természetesen ez nem újdonság. Amint a Kölnben megjelenő Horizont című lapból is megtudhatjuk, ami egyébként nem újdonság, 40 évvel ezelőtt valahogyan elsorvadt az a gyakorlat, hogy falun pihenjenek az emberek. Most azonban újra napirendre került ez a téma. Mutatja ezt az is, hogy 1989 nyarán megalakult a Magyar Falusi Vendégfogadó Szövetség. Ez egyébként 1989 decemberének elején tartotta első országos tanácskozását. Itt másfélszáz olyan falusi ház- és tanyatulajdonos jelent meg, akik hajlandók a vendégeket fogadni. — Azért foglalkozik lapunk ezzel az üggyel — mondja Balázs Ferenc Pál, a kölni Horizont fő- szerkesztője —, mert gyakran cseng a telefonom, és érdeklődnek németek, hogy hol tudnának csendes helyen eltölteni két-há- rom hetet. Már nem okvetlen a csikóst, gulyást keresik, mint régen, mert tudják, hogy megváltozott Magyarországon az élet, természetesen azonban vágynak egy kis romantika után is, nem baj, ha ahová mennek, ott van gémeskút, vannak olyan háziállatok, amelyeket egy kölni vagy hamburgi gyerek otthon mégsem láthat közvetlen közelről, legfeljebb az iskolában tanul a szarvas- marháról, a lóról, a birkáról és a kecskéről. Ezért emelem ki ezt a momentumot, mert főleg családokra kell gondolni, ahol gyerek van, ott még nagyobb szerep jut annak, hogy falura menjenek nyaralni, ne pedig valahol a nagyvárosban töltsék el a szabadság napjait. A gyerekek a magyar falun sok mindent megismerhetnek a természetből, az állatvilágból és a mezőgazdaságból. Mindenképpen hasznosnak tartom a magyar falusi turizmus fejlesztését, és lapunk gyakorlatilag is óhajtja segíteni az ügyet. Katalógust készítünk, amelyben benne lesznek a magyarországi falusi üdülés lehetőségei. Akiknek ezzel kapcsolatban bármiféle kérdésük van, és akár lehetőséget kínálnak a külföldiek nya- raltatására, akár pedig bármiféle ötletük van ezzel kapcsolatban, ezt szívesen fogadjuk. Az ajánlatokat a Magyar Falusi Vendégfogadó Szövetsége budapesti címére lehet beküldeni, 1360 Budapest, Pf. 6. Ki kellene használni a téli hónapokat az előkészületekre, a külföldieket, éljenek akár az NSZK-ban, Svájcban, Ausztriában vagy Hollandiában, érdekli a csendesebb falusi turizmus. Nyilvánvaló, hogy ehhez meg kell tenni az előkészületeket, komfortosabbá kell tenni a lakásokat, ki kell csinosítani ezeket, mert az a cél, hogy a vendég, ha nem is talál délibábot, mint korábban, de mégis jól érezze magát a nyugodtabb falusi körülmények között. A kellemes időtöltésre is kell gondolni, ez lehet bármiféle sportolási alkalom. Dicséretes az a tény, hogy a kölni Horizont című magazin, amely szívügyének tekinti ?l nemzetközi kapcsolatok ügyét, figyelemre méltó felvilágosító és ismeretterjesztő tevékenységet fejt ki azért, hogy a Német Szövetségi Köztársaságból, Ausztriából, Svájcból, ahová a lap eljut, minél többen éljenek 1990-ben a magyarországi falusi turizmus lehetőségeivel. Molnár Károly A Gárdonyi Géza Színház előterében — az emeleten is — felsorakoznak azok a művek és művészek, amelyek és akik a megye mai képzőművészeti állapotát jelenítik meg. Mondhatnánk azt is: a mai állami vezetés — me- cénatúra? — így láttatja mindazt, amiről tudomást vesz, amit értékel, amit el- és befogadásra ajánl a közönségnek; amiről azt tartja, hogy a folyamatosságot biztosítja a félig elfeledett tegnap és bizonytalan körvonalakkal integető holnap között. Elhangzott a megnyitón olyan mondat is, a mondatban az az ítélet, hogy ezen a kiállításon nagy értékek, netán örökbecsű alkotások is láthatók, ezért is kell szeretni ezeket a műveket, ezért illik a nyilvánosságnak is fejet hajtania a kollektív mutatkozás előtt. A kérdés nem ilyen egyszerű, hogy markáns, rövid, pattogó kedveskedéssel elintézzük. Előre kell bocsátanunk: valóban komoly alkotók valóban komolyan veendő művekkel szerepelnek itt, de hatásukat rontja a kapkodó, nem egészen átgondolt rendezés és főleg az a nagyvonalúság, ahogyan a kiállítás résztvevőinek a névsorát összeállították. Nem könnyű feladat olyan szemléletet kialakítani manapság, amely biztos mércével el tudná választani a lényegeset a lényegtelentől, az időálló értéket a csak mára érvényes, de feltűnő jelenségtől, olyantól, amiből soha nem lesz „műtárgy”. Mert megteremtése pillanatában is nyilvánvaló volt róla, hogy egyszerű szakmai ügyeskedés. Egyáltalán: a sok irányzat között és ellen, a sokáig felrúgott kánonok után, azok hiánya miatt az anyaggal való bánásmód, a megjelenítés mikéntje, az ötletek játéka, a formai extravagancia helyettesítette-pótolj a azt a tartalmat, amiért egy-egy alkotás szükségszerűen létrejön. Ma másodlagosan kérik számon az egyéniséget, a lélek indításait, azt a szellemi és erkölcsi fokozatot, amit rövidebben az ember méltóságának, a lélek tekintélyének szoktunk nevezni. Hiszen ha igaz az, hogy a művész, akár a költő vagy a zeneszerző azért lép a nyilvánosság elé, azért szerepel a köz színpadán, mert „mutatványával” irányítani, jobbítani, előbbre vinni, nemesebbé tenni, a legfőbb dolgokra akarja ráve- zetni-vezérelni azokat, akik ügyelnek rá, akkor a szépség ro- botosait, a művészeket úgy kell felfogni, mint a mitológiai időben a különböző kultuszok papjait, akik elsősorban a lelkűket viszik a piacra, az agórára. Esetünkben a szépség szolgálatában élő, álló lelket, amely a vonalak, a színek, az azokban megtestesülő harmónia, ritmus, netán egy testfeletti és szemmel is követhető rend, az életszeretet és a hit erejével akarja jobbítani a kortársakat. Ezt a nemes célt itt is szolgálja a kiállítók többsége. Ki-ki a maga szemlélete, érzelmi rendszere, tájoltsága szerint, úgy, ahogyan a lelkiismerete, a szakma szabályai utasítják őt. Nem lehet szó nélkül elmenni a kilencverien jóval túl is dolgozó Kastaly István képei előtt. A Régi vízimalom, a Szarvaskői fehér ház, a Forrás és az Erdőtisztítás végtelen nyugalma, szűrt fényben is derűs világa, békéje ma is öröm számunkra. Az ugyancsak „nagy öregnek” számító Gádor Kálmán most is a szorgoskodó emberekkel foglalkozik (Balatoni halászok, Szőlőültetők), de érzelmi megújulását érzékelteti a Diáklány portréja, nemes egyéniséget rejtő vonásaival. Az idő rangsorában is nyomukba lép Nagy Ernő, aki a vízpartok bűvöletében él évtizedek óta. S ha valamikor leletmentésként a fehér falú noszvaji házakat pingálta nagy szerelemmel, most Poroszlóra jár a Tiszához, mert a víz csendessége, a halászok irigyelt világa izgatja. Kishonthy Jenőlélektanilag is új mezőbe lépett. Ragadozói (Föld alatt, Aggodalom) riasztásának, ha nem tudnánk, hogy a Kézfogás is a közmondás egyszerűségéig viszi le a képletet (ember embernek a farkasa), amiben a két férfi közötti tartási és térbeli különbség is jelzi a művész társadalomkritikáját. Trojan Marian Jozefaz ex librisek világából-méreteiből csak egyszer lép ki, amikor Ratkó Józsefnek, a korán elhunyt költőnek állít emléket. Kocsisné András Gizellaköny- nyed lírai elbeszélései (Csónakok, Törökfürdő) emlékeztetnek az elmúlt évtizedekre, amikor vidámabb tónusban láttatta az őt körülvevő világot. Herczeg István Pogány tavasza, a Múló idő, Tavaszi áldozata a misztériumokat eddig mélyen átélő művész egy újabb lelki tartományát ismerteti meg, ahol a természet a maga folytonos uj- jongásában, kifárasztó végtelenségében kínálja az élményeket. A TOX és a Pusztuló természet ennek a képnek a visszája, nem kis indulattal! Dohnál Tibor mindenképpen meglepetés, kedves pálfordulás- nak is felfogható váltást nyugtázunk nála. Eddigi kiállításain, amiket mi láttunk és amikre kurrens magát jelentette, absztra- hált, az egyéniséget mélyen rejtve tartó munkákat adott a köz elé. Most falusi gyökereit tépi fel, archaizál, stilizál, a szárnyas oltárok szelíd környezetével veszi körül azokat, akiket szeret. Nemcsak a témakör okoz nekünk örömöt — a meglepetésen túl —, azt is elfogadjuk, hogy a múló divat vagy egyéb okok miatt az érdekek sokáig eltüntethetik a lelket, de aztán csak kitör, ha késve is. Ha jól értjük, amit ma láttunk Dohnál Tibortól. Magyar István is — nem egyedül ezen a kiállításon — visszanyúl az ókori mitológiához, és bár a magány, a belső tépelődés a legfontosabb közölnivalója, Bo- hóc-sipkásában már feltűnik az egészséges humor is. Sarkadi Péter biztos kezű alkotó. Tudja, hogyan kell a rendelkezésre álló teret kitölteni. A görög gigászokkal vívott küzdelmét félig értjük, Danaéja viszont remekbe sikerült portré. Ez a művész ma is talány nekünk azért, mert érezzük, képességei szerint mennyiségi és minőségi oldalról tekintve is jóval több van benne, mint amit kiad. (Jó bor tovább érik?) Sárkány Zsigmond csaknem új név itt. Az Ablakok, a Rendezés alatt, a Dália és hortenziák csupa fény és tiszta ragyogás. A sugárzással átitatott színekből tovább kell építkeznie. V Delast Elena képei közül a Napnyugtát emeljük ki. Nemes líra. Balogh Erzsébet két Bacchanáliát, túlfűtött hangulatot ad közre. Zománccal többen mutatkoznak. Herczegné Paparó Ibolya két Ikonja és Szárnyas oltára arról árulkodik, hogy nyugtalan kereséssel igyekszik a saját útjára találni. Oskóné Bódi Klára lányai, madonnái áhítatot árasztanak, a divatos műfaj szabályai szerint. Bodrogi Dalma is csaknem új névnek tűnik. Tisztes gyásza, a Lány, az Olvasó nő és a Vigasztalás című alkotásokban csapódik le. Mély érzelmek, valós fájdalmak keretei ezek az ábrázolások. Debreczeni Zsóka figurái tartózkodóak, mintha biedermeier- alapállásból néznének ránk. A plasztikában Pusztai Ágostoné az első hely. A két kiadásban is ábrázolt Oidipusz egy témakör meghódítására szánt törekvés eredményei, bár anyagát tekintve lehetne nemesebb is. A Vitorlák nemes és egyszerű vonalak ritmusa. Király Róbert esetében inkább a jól megfogalmazott érméket díjaznánk. A Forradalom utánérzés, a Család álma arányaiban eltúlzottnak mondható. Erdős Júlia textiljeivel ritkán mutatkozik. Virág és zászlója a kiállítás dísze. Pelcz Zoltán vázákat rak ki, és egy szép tálat; ezzel bizonyítja formakészségét. Balogh László fém- és farostkollekciói — Szimbiózis, Párhuzamos történet — abból a szemléletből fakadnak, hogy a formák ütköztetése, az anyagok mértani, ingatag rendszerű felhordása pótolhatja az egyéniséget; az alkotás anélkül nem művészet; bár jelenség a térben, vallomás a korról, de hol lelhető benne az a bizonyos erkölcsi többlet, amit alkotásnak szoktunk méltatni? A kiállítás alulrendezett. Sem az értékrend, sem az alkotásokban meglévő tartalom nem zavarta a látvány rendbe állítóját. Sem műfaji, sem fajsúlyi értékelés nem játszott szerepet, amikor a tárlatot elképzelték: Az egyetlen jó helyet Dohnál Tibor kapta ezen a fontos eseményen. Farkas András Debreczeni Zsóka: Pillangó Trojan Marian Jozef: II. János Pál pápa (Fotó: Koncz János)
