Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1989. december 23., szombat HÉTVÉGÉ *7? kérdés // válasz Szakonyi Károly: „Nem a politika! irodalmat érzem riválisunknak" — Halló, kedves Szakonyi Kámly'.A Magyar írók Szövetsége 1986-os — igencsak emlékezetes — tanácskozásán e szervezet afféle politikacsinálóként lépett fel. A nemrégiben lezajlott közgyűlés viszont azt sugallta, hogy a hatalom kiegyezett a szövetséggel E helyzetben utóbbinak mik tehernek a feladatai? — A"86-os közgyűlésünk a legforróbb időszakban volt, amikor erős konfrontációt lehetett tapasztalni nem csupán az írótársadalom, hanem az egész társadalom értelmiségi rétegei, illetőleg a fennálló hatalom között. Ez megnyilvánult abban is, hogy utána jó darabig nem fogadták el az űj tisztségviselőink névsorát. Utóbb — nyilván már a mai idők előszelének köszönhetően — csitultak a dolgok. Az is módosulás, hogy azok a politizáló írók, akik 1986-ban a leginkább konfrontálódtak, mára el tudtak helyezkedni a különféle ellenzéki csoportokban, szervezetekben a saját programjaik révén. így tehát azok az erők, amelyek három éve az írószövetségen belül jelentkeztek, most az egyes pártokban szerepelnek. A szövetség berkeiben ilyenformán a szakmai kérdések kerülhetnek előtérbe, valamint az érdekvédelem. Az a teher, ami több száz éve a honi írók vállán volt — vagyis hogy az írás mellett a politizálást is vállalni kellett —, most csökkent. Ez nem apolitikusságot jelent, de a küzdőtér mégis inkább a Parlamentbe tevődhet át. — Ha jól értem, akkor a toll- forgatóknak nem kell annyira direkt ben politizálniuk... — Igen, hiszen mint említettem, a szövetség valamikor olyan küzdőtér volt, ahol azok a demokratikus eszmék fogalmazódtak meg, amelyek ma megvalósulni látszanak. S minthogy ez a színtér máshová kerül, komolyan gondolhatunk arra, hogy szellemi műhelyként funkcionáljunk, ugyanis nem szükséges már mindazokat a teendőket elvégezni, amelyek ellátására az ellenzéki pártok hivatottak. Az elképzelés az, hogy a pártok felett működünk. Az írás persze mindenhol és mindenkor politika is, de nem a gyakorlati politika szintjén. Védeni kívánjuk az egzisztenciális és esztétikai érdekeket. Lesz mit tenni, hiszen gondoljunk csak például a könyvkiadásra, amely igen sokszínűvé vált... S mivel itt nincs felsőbb intézkedés, ezért az esztétikának kell rendet teremtenie a dolgokban, hogy mi az érték és mi nem az. — Kapcsolódva ehhez az utolsó gondolathoz,.. Hogyan értékeli azt, hogy az emberek figyelme javarészt a kevésbé nívós irodalomra irányul? — Azzal kell kezdenem, hogy — hála istennek — mostanra nyílttá vált a dokumentumirodalom, vagyis a műit feldolgozása. Ez — természetesen — elviszi az érdeklődést a líráról, illetve a szépirodalom érzékenyebb oldalairól, de ez nem baj, mert amarra is szükség van. Ezzel egyidejűleg viszont az utcára került a legponyvább ponyva, a pornó, stb. Ez veszélyt jelent — persze betiltani semmi esetre sem szabad —, s épp itt kell majd az esztétikai eligazítás. Azért, mert ez valóban kártékonyán fordít el embereket a szépirodalomtól. Tehát nem a politikai irodalmat érzem riválisunknak, hanem a szemetet. — Tagadhatatlan, hogy egy sor területen értékválság tapasztalható. Ilyen körülmények közepette kiktől várja el elsősorban, hogy eligazítsák az olvasóközönséget atekintetben, hogy mi az igazi érték és mi a szemét? — Az első helyen kell megemlítenem a pedagógiát, egészen pontosan a magyartanárokat, hiszen az ő közreműködésük nélkül aligha érhetünk el döntő sikereket. Aztán ott van az esztéti- záló irodalom: a folyóiratoknak, a könyvkiadóknak és másoknak koncentráltan kell sugalmazniuk a jó irodalom értékeit Jóllehet mindig lesz egy réteg, akit nem sikerül megnyerni, de azért szóval és tollal egyaránt harcolni kell a giccs ellen. E harcra — erre én emlékszem — volt példa a második világháborút megelőzően is. — Szinte már közhelyszerűen hangzik, de ettől függetlenül igaz, hogy az utóbbi másfél esztendőben több minden történt hazánkban, mint azt megelőzően évtizedekig. Nézete szerint e felgyorsult események termékenyítőén hatnak-e az íróinkra, elősegítik-e újabb és újabb mű vek születését, avagy éppen ellenkezőleg? — Ami végbement, az — természetesen — elősegíti új alkotások létrejöttét. Már csak azért is, mert — noha az igazi irodalom mindig megtalálta a kifejezési lehetőségeket, a legnagyobb elnyomás időszakában is meglelte a módot az igazságai kimondására — egy normálisabb közegben sokkal szabadabban, nevén nevezve a dolgokat lehet ábrázolni az életet Tehát jómagam mindenképpen pozitívnak vélem a jelen időszak hatásait. — Ön aktívan dolgozik az Új Idő című folyóiratnál is. Kíváncsi lennék arra, hogyan látja e lap, illetve — kissé tágúva a kört — a hazai újságírás jövőjét? — Nézze, az újságírás most tanulja — itt elsősorban a napilapokra gondolok —, hogy miként is néz ki az, amikor a szabadságot össze kell kötni az etikával. Mert ugye ezt is meg kell tanulni. Be kell vallanom, én nagyon helytelenítem azt a fajta bulvár hangot, amit legszélsőségesebben a Kacsánál lehet tapasztalni. Teszik ezt sokan a szabadság jelszavával, noha itt sokkal inkább szabadosságról van szó. A folyóiratok sajnálatra méltó helyzetben vannak, hiszen a példányszámuk meglehetősen alacsony. Igaz, ha jól utánagondolunk, akkor azt is látjuk, hogy a Nyugat vagy a Kelet Népe sem volt nagy példány- számú a maga idején. Az Új Idő mindenesetre azok közé a lapok közé tartozik, amelyek képesek tartani a publicitásukat, bár a példányszámot ennek ellenére is igyekszünk emelni. S — mint ismeretes — foglalkozunk könyvkiadással is. Ezzel is szeretnénk megvívni azt az esztétikai harcot, amelyről az előbbiek folyamán már szóltam. — Mint író — gondolom — nem csupán a politikai eseményekre figyel, hanem mindazokra a változásokra is, amelyek az emberi lelkekben, jellemekben mennek végbe. Tudom persze, hogy minden egyén más és más, de azért mégis megkérdezem, vajon ön szerint előnyünkre vagy hátrányunkra változunk a jelen események sodrásában? S kérem, befejezésként arról is mondjon néhány szót, min dolgozik mostanság... — Az első kérdésre nehéz ösz- szefoglaló jelleggel választ adni. Annyi bizonyos, hogy valameny- nyiünknek van egy csomó olyan keserve, bánata, amit el akarunk mondani, s ez néha igazságtalanságokhoz is vezethet. De mindez érthető, hiszen az embereket oly sok bántás érte, hogy az előbbi szinte természetes reakció. Az irodalomnak mindezeket mérlegelve és újból áttekintve kell majd megírnia azokat, amik dokumentumokban, újságokban, memoárokban panaszként megjelennek. S ha ezeket sikerül újból nagyregényekben papírra vetni, akkor talán tiszta és áttekinthető képet kaphatunk az elmúlt fél évszázadról, mert hiszen körülbelül ötven év az, amit most értékelnünk kell. S hogy pillanatnyilag min dolgozom? Egy rádiójátékon, ezen túlmenően egy filmet csinálunk Sára Sándorral, ami — remélhetőleg — a következő évben elkészül. Aztán itt az Új Idő, emellett pedig a pécsi színháznál vagyok vezető dramaturg, továbbá tárcákat írok a Magyar Nemzetnek. S a novellák mellett én is törekszem egy regény megírására. A legutóbbi ilyen munkám az 50-es évekről szólt, most majd szeretnék egy nagyobb áttekintést adni. Sárhegyi István Egy évvel a földrengés után Örmény SZSZK, SZU: Az eredeti helyétől távolabb épül az egykori járási székhely Szpitak egy évvel azután, hogy a Richter-skála szerinti nyolcas erősségű földrengés a föld szülével tette egyenlővé a várost. (Telefoto — MTI Külföldi Képszerkesztőség/TASZSZ) Felkészülés az északi-sarki expedícióra: Ranulph Fiennes és Michael Stroud a csónakká alakítható szánok vízhatlanságát ellenőrzi a Temzén. A két felfedező a tervek szerint 1990 márciusában indul el a Szovjetunióból az Északi-sarkra. Az 1917-es forradalom óta nem járt külföldi expedíció ilyen nticéllal a Szovjetunióban. (Telefoto — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Fehér birkát áldoztak a konzulok Köszöntéseit ideje A régi népeknél vagy a Nap vagy a Hold változásai voltak irányadóak, eszerint különböztettek meg nap- vagy holdévet. Az egyiptomiak már a legrégebbi időben a Napnak az állatöv ugyanazon pontjára való visszatérését számították évnek, és azt 365 napra osztották be, illetve tizenkét 30 napos hónapra, 5 kiegészítő nappal. A hinduk szintén a Nap mozgását vették figyelembe a naptár összeállításánál. A babiloniak, kaldeusok és nyomukban a zsidók holdévet használtak. A holdévet fogadta el Mohamed is. Ez az év 354 napból áll, de 30 évben 11 szökőév van. A rómaiak holdéve 355 napból állt, de minden második évben február 23. után egy 22 vagy 23 napból álló hónapot iktattak közbe. Az éveket Róma építésétől, tehát i.e. 754-től számították. De csakhamar összezavarodott az időszámításuk, és Julius Caesar kénytelen volt rendet teremteni. Sosigenes alexandriai csillagász számítása szerint bevezette a 365 napos évet. Ez i.e. 46- ban volt. Közhasználatban az év csak 365 napos lehetett, ezért minden 4. évben közbeszúrta a szökőnapot. Eszerint éltek aztán az emberek egészen 1582-ig, amikor XIII. Gergely pápa azzal bízott meg egy csillagászt meg egy matematikust, hogy reformálják meg a naptárt, mert Julius Caesar óta a tavaszi napéjegyenlőség 13 nappal lemaradt. Elrendelték tehát, hogy 1582. október 4. után azonnal, 15-ét írjanak. Aztán minden néggyel osztható év szökőév lett. így állt helyre a rend, de a Gergely-féle naptárt nem fogadták el mindjárt: Magyarországon 1587-ben, Angliában csak 1752-ben lépett életbe. A római birodalomban az i.e. III. században már márciusban kezdődött az év. Időszámításunk előtt 153-tól azonban a tisztviselők már nem március elején, hanem január 1-jén foglalták el hivatásukat. A Julius Caesar-féle reform után véglegesen január 1. lett az évkezdő nap. A Calendae Januariae, azaz január 1. később nagy jelentőségre tett szert, s már nemcsak az újév napját jelentette, hanem az egész télközépi ünnepkört s a hozzáfűződő szokásokat. Az évkezdéshez fűződő szokásokhoz tartozott, hogy a konzulok hivatalba lépésükkor fehér birkát áldoztak, rabszolgákat szabadítottak föl, s a szenátus megtartotta első ülését. Ovidius is említ néhány szokást: jókívánságok hangzottak el, a házakat zöld ágakkal díszítették, ajándékokat küldözgettek egymásnak, jósoltak a következő évre. A IV. századra a rómaiak évkezdő ünnepe, más ünnepek jellemző vonásait is magába olvasztotta. Az év utolsó estéjén mindenki ünnepi köntösbe bújt, és ajándékokat készített. A gazdagok lakmároztak, de a szegényebbek is jobban étkeztek, mint másnapokon. Éjjel senki sem feküdt le, táncolva, vidáman vonultak ki az utcára. Mindenki ajándékot osztogatott. A tanítók megkapták fizetésüket (ami már Rómában is különleges napnak számított). Az ókorból a középkorba való átmenet századaiban az ünnepkörre vonatkozó feljegyzések legtöbbet az állatalakoskodókat emlegetik. Ezek háztól házhoz jártak, és ajándékot kértek. Az ünnepkörnek ez a jellegzetesssé- ge a mat napig megmaradt, elsősorban a kelet-európai népeknél. A téli ünnepkör szokásait nehéz napokhoz kötni. Ugyanazok a szokáselemek ugyanis felbukkannak karácsonykor, újévkor és vízkeresztkor — mert mindezek az évszázadok folyamán egy ideig évkezdő napok is voltak. Mindegyik köszöntője jókívánságot tartalmaz, és ezért jutalom jár. A karácsonyi és újévi köszöntést minden európai nép ismeri és gyakorolja. A kelet-európai népeknél a karácsonyi köszöntést a Calendae Januariae szó valamely származékával fejezik ki, ilyen például a román kolinda. A koledálás, kolindálás nálunk is ismert szó, és egyaránt vonatko- zikk a karácsonyi köszöntésre és vízkereszti alamizsnagyűjtésre. Persze vidékenként változik a szokás és a szóhasználat. Bánátban például többet kolindáltak, mint Bácskában. A karácsonyi köszöntőknél az egyházi és népi elemek állandó kölcsönhatásáról beszélhetünk. A ünnepkör köszöntőinek egyik csoportja István és János-naphoz fűződik. István napján zabot, János napján bort szenteltek. Bőd Péter arról ír, hogy János pohara a németeknél pogány korukból maradt meg. Üj esztendő táján János emlékezetére és a barátságra ittak. A szokás megmaradt, sőt másoknak is átadták. A köszöntők mondásának, éneklésének fontos napja január 1-je. A keresztény egyház főként a január 1-jéhez fűződő pogány szokások miatt karácsonyra tette az évkezdetet, de a polgári életben megmaradt a januári évkezdés is. J anuár elseje régóta az ajándékozás napja. Galeotto úja Mátyás király udvaráról: "Január 1-jén Krisztus körülmetélésének napján a magyarok szirénát, vagyis ajándékokat szoktak adni, hogy jól kezdődjék az év." Zsig- mond lengyel herceg számadáskönyve igazolja, hogy a budai udvarban a XVI. század elején is volt ajándékosztás. A köszöntéseknek és ajándékozásoknak utolsó napja vízkereszt. A katolikus országok három királyok napjának is hívták január 6-át. Köszöntésének nálunk egyházi és laikus formái alakultak ki. A papság vízkereszt- napi alamizsnagyűjtéséről Galeotto emlékezik meg. De arról is vannak adataink, hogy a XVI. század óta szokás, hogy a gyerekek három királynak öltözve, csillaggal járnak köszönteni. Bőd Péter a XVIII. században írja, hogy vízkeresztkor a három királyok nevét szokás az ajtókra fölúni. Ez a szokás a legutóbbi időkig megmaradt, s vidékünkön így írják föl :„ 19 + G + M + B + -I- 90.” A vízkereszt napi köszöntésnek egyházi és laikus formája évszázadokon át népszerű volt. . T.G. igazság „Ki az a néző, aki elmenne Párizs szélére azért, hogy felfedezzen egy magyar vagy egy görög filmet? Az amerikai tv-produk- ciók által szétvert publikum elvesztette a szomszédjaink filmjei iránti érdeklődést. Manapság már öngyilkosság európai filmet forgalmazni Franciaországban. J. F. Lacan, a Le Monde publicistája „A NATO célja az volt, hogy az oroszokat kívül, az amerikaiakat belül, a németeket pedigt alul tartsa. És most?” Manfred Büchler tábornok * ■ „Közismert tény, hogy az emberi jogok védelmében minden állam közül Románia jutott a legmesszebbre.” K. Tudor, Románia római nagykövete „Az amerikai konvenció azért tetszik nekem, mert olyan, mint egy KB-ülés. A végeredmény már az első napon ismert minden résztvevő előtt.” Vitalij Zsurkin, szovjet diplomata
