Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-28 / 305. szám

4, NÉPÚJSÁG, 1989. december 28., csütörtök KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Festő a javából Szittya Emil kiállításáról Szittya Emil portréja Szittya Emilről, aki 1886-ban Budapesten Schenk Adolf néven látta meg a napvilágot, nem köny- nyű eldönteni, hogy írónak, köl­tőnek, művészeti írónak, lapala­pítónak vagy festőnek volt-e je­lentősebb. Világpolgár volt, élt Párizsban, Bécsben, Berlinben, Svájcban, találkozott Adyval, Chagall-lal, Apollinaire-rel, Le­ninnel, barátja volt Kassáknak, Tristan Tzarának. Regények, esz- szék, kultúrhistóriai művek, há- borűellenes cikkek, dadaista és Hitler-ellenes folyóirat-alapítá­sok jelzik működési területét. S mindezek mellett — vagy előtt(?) — festő volt a javából! Festői képességeiről a Kas- sák-emlékmúzeumban rende­zett és december végéig nyitva tartó Szittya Emil-emlékkiállítás adhat némi fogalmat. A képek Párizsból érkeztek, a francia fő­városban élő Joseph Kádár grafi­kus- és fotóművész közreműkö­désével, Erika Szittya, a művész özvegye bocsátotta őket a ma­gyar múzeum rendelkezésére. Mivel Szittya egyetlen képét sem datálta, így ma már nem ál­lapítható meg a művek keletke­zési időpontja. Annyit tudunk, hogy valamennyi 1972 és 1964 között készült. Az 1927 előtti képek — Erika Szittya közlése szerint — elkallódtak. A művész 78 éves korában egy levélben azt írta: „Több mint öt­ven éve festek, de ezt idáig sike­rült eltitkolnom. Több száz ké­pet festettem. Egy évvel ezelőtt a barátaim rákényszerítettek, hogy kiállításom legyen Párizs­ban (1962), és ezt követően megrendezték Zürichben is (1963).” Képeinek általában nem adott címet. Egyszer látomásos festő­nek nevezte magát, ezért a kiállí­tás negyven guache- és olajfest­ménye alá azt írta címül: Láto­más. A figuratív és nonfiguratív határán mozgó olajképeken em­berek, arcok, tájak, épületek sej- lenek és olvadnak össze. A for­mák elmosódnak, ám annál hangsúlyosabbak a színhatások. A festmények szomszédságá­ban, a tárlókban sorakozó köny­vekből, folyóiratokból tájéko­zódhatunk Szittya szerzői-szer­kesztői, kultúrtörténeti tevé­kenységéről, itt a Zürichben ki­adott Der Mistrál (amelynek el­ső számában, az első oldalon közli Szittya Kassák Csata című költeményét, német fordítás­ban), a bécsi Horizont és a Pá­rizsban szerkesztett, német nyel­vű, antifasiszta Die Zone című folyóirat. Könyvei: Az újak iro­dalmáról (1909), a Das Kuriosi­täten Kabinett (1923), az Ön­gyilkosok (1925), a francia táj­képfestészetről, a svájci festészet új tendenciáiról, Picassóról, So- utienről szóló tanulmányai, és a 82 álom az 1939 — 45 közötti háborúról című kötete. És itt a dokumentum, ami ma­gyarázza, hogy miért a Kassák- emlékmúzeumban mutatják be e tárlatot: Szittya és Kassák 1909 nyarán vándorlásaik során is­merkedtek meg egymással Stutt­gartban, onnan együtt gyalogol­tak tovább egészen decemberig, Belgiumon át Párizsba. Kassák az Egy ember élete, Csavargások című kötetében és A ló meghal, a madarak kirepülnek című poé­májában idézi fel közös élmé­nyeiket. Szittya pedig később, Budapesten támogatást nyújtott Kassáknak az Eposz Wagner maszkjában kiadásához, és a Tett című folyóirat megindításához. (kádár) Szittya Emil festményei a kiállításról (Dolezsál László felvételei — MTI-Press) Gazsó Ferenc — Zelei Miklós: A napokban jelent meg a Gazsó — Zelei szerzőpáros új riportköny­ve, ezúttal a politikai pszichiátriáról. A címe: Őrjítő mandragőra. Hogyan s mióta működött Magyarországon a fehér köpenyes gon­dolatrendőrség? Kik s miért éltek vissza politikai megfontolásból az ideg- és elmeorvoslás, a lélektan gyógyító eszközeivel? Ezt mu­tatja be igaz történetek során át a riportkönyv, melyből rövid rész­letet köziünk, máig sem lezárult szenvedéstörténetet: egy egészsé­ges ember viszontagságait a börtön elmeosztályán. Az Őrjítő mandragőra a Pallas kiadásában jelent meg, s a Magyar Demokrata Fórum árusítja országszerte. Szem elől tévesztettük a szö­késben lévő Szalontai Ferenc Ist­ván budapesti lakost. Negyveny- nyolc éves, középtermetű, haja barna, szeme barna. Különleges ismertetőjele: mintegy 25 cm-es, haránt irányú operációs sebhely a hason. Magatartása a szoká­sosnak megfelelő. A kérdésekre odaillő feleleteket ad. Tudata tiszta, tájékozottsága minden te­kintetben megtartott. Gondol­kodása formai eltérést nem mu­tat, kifejezésmódja szabatos. Szalontai Ferenc István, a Buda­pest X. kér. Kozma utca 13. szám alatti Országos Börtön (Gyűjtő) MA 1948-as számú kényszer­gyógykezel tje, 1989. szeptember 8-án, pénteken reggel a szokott időben, ápolója kíséretében tö­megközlekedési eszközzel külső munkahelyre, a János Kórházba távozott. A munkát — udvarta­karítás — ezúttal nem kezdte el, hanem még átöltözés előtt, utcai ruhában kilépett a János Kórház területéről, taxiba ült, és elnyelte Budapest: — Beértem a városba, és rög­tön telefonáltam a Kozma utcá­ba. Dr. Laczkó főhadnagy úrral beszéltem, ő a gazdasági hivatal vezetőjének a helyettese. Meg­mondtam neki, kérem szépen, van egy pohár, abba ennyi fér. Betelt. Nem kezdem elölről a * Részlet az Őrjítő mandragőra című riportkönyvből tortúrát, két év elég volt, csoda, hogy nem őrültem bele. Azt vá­laszolta, kár, hogy így döntöt­tem, mert valószínűleg elenged­tek volna szabályosan is. — Feri nem szökésben van, hanem jogtalan távozáson. A Kozma utcai igazságügyi elme­megfigyelő és elmegyógyintézet­ben ezt így nevezik. Uraim, mi most mindannyian, akik itt be­szélgetünk, bűnsegédek va­gyunk. Tudjuk ezt az ápoló úr nélkül is, akinek nevétől, személyleírá­sától ezúttal eltekintünk, mert ő még nincs szökésben. Két éve is­merik egymást, Szalontait akkor vitték be oda. 1987. november 18 — 1989. június 23. között ti­zenháromszor volt kint Szalontai Ferenc a Kozma utcából. A ti­zenhárom bírósági tárgyalására kísérte az ápoló és az őr. Mindig azzal hagyta el a börtönt, hogy már csak csomagolni jön vissza, mert most helyezik szabadlábra. Rendőr, orvos, pszichológus bí­ró, hivatalnok es kényszerápolt társai legalább harmincszor el­mondatták vele az életét. Unja. Az ápoló úr szelíd biztatására — na, mondja el, Ferikém az urak­nak, hogyan kezdődött az egész — Feri beszélni kezd. Neki ez már nem árthat. — Harminc méterre a laká­somtól kiültem egy padra napoz­ni. Erős dohányos vagyok, piros szimfóniát szívok, de csak sárga volt a boltban. A mellettem ülő öregembertől kértem egy szál ci­git. Nem dohányzott. Ültünk még egy ideig, búcsúzáskor a reklámszatyrára böktem, ez meg micsoda? Alig érintettem a szatyrot. Erre az öreg belekö­nyökölt a számba. Ez őrült! Ki­verte a fogam! Összeszólalkoz­tunk, az utca meg bámulta. Meg­állt egy maszek, és elvitt a rend­őrségre, hogy odabenn tisztáz­zuk a vitát. A Mosoly utcába még magamtól mentem be. Onnan a Teve utcába, aztán a Tolnaiba már szállítottak. Két és fél hóna­pig voltam a BRFK vendége. Csak tudnám, miért? Rablással gyanúsítottak, mert az öreg, mi­kor bevágott, ordibálni kezdett. Két liter málnaszörp volt a szaty­rában, de én ezt csak akkor tud­tam meg, amikor elmeszeltek. A Tolnaiban már elmeszakértőt kértek, mert agresszívnak vették a cselekményemet, és kinyo­mozták, hogy az angyalföldi ideggondozóban kartonom van. Hát persze. Több mint tíz éve, mikor volt egy tiltott határátlé­pési kísérletem, Szegeden meg­vizsgált az elmeszakértő. Rendes orvos volt, a védelmébe vett, olyasmit írt, hogy üldöznek, ezért paranoiás tüneteket muta­tok. Nem is kaptam többet hét hónapnál, pedig hetvennyolcban ez meg kemény politikai bűncse­lekménynek számított. Ez volt az egyetlen összeütközésem a tör­vénnyel. Akkor nyílt nekem kar­ton az ideggondozóban. Az van rajta, hogy paranoid vonások. De se kezelést, se gyógyszert nem kaptam, kilenc év alatt há­rom poiaviziten voltam az ideg­gondozóban. A Tolnaiból átvit­ték a Gyorskocsi utcába, a szak­értői hivatalba. Hat-nyolc percig beszélgetett velem egy orvos, és leírta, hogy egyértelműen be­teg vagyok. A kulcsmondat az volt, hogy a bűnismétlés veszélye fennáll. A cselekmény agresszív, az ítélet, ha rám sütnék a rablást, meghaladná az egy évet. Ezért a Kozma utcába utaltak megfigye­lésre, s hogy rendezzék az agya­mat. Abban a hat-nyolc percben arról kérdezgetett a szakértő, hogy kikkel találkoztam a bal- szerencsés eset napján. Amint soroltam a neveket, rádöbben­tem, hogy fatális, de négy beteg emberrel akadt dolgom. Anyám infarktusos. Lajos barátomnak agyproblémája volt, az apja gé­gerákos, Évánál, az élettársam­nál akkor állapították meg a rák­gyanút, meg is halt azóta. Na hát, ebből kiderítették a téveszmére utaló színlelést. Színlelésnek vet­ték, hogy mindenki beteg körü­löttem, innen egy lépés volt, hogy akkor a szakértő előtt is színlelek. Úgyhogy mire a Koz­ma utcába kerültem, már odalett a szavahihetőségem. IKGYK-s, azaz ideiglenes kényszergyógy­kezelt lettem. A benti orvosok megvizsgáltak, nem találtak semmit. Kérdezték, kérek-e an- daxint? Másfél hónapig szed­tem, azóta gyógyszermentes va­gyok. — Én nem vagyok orvos, de régóta ápolok valódi elmebete­geket ahhoz, hogy ki merjem je­lenteni: négy olyan ember bizto­san van az elmemegfigyelőben, akit nem kellene bezárva tartani. Az utókezelő vagy a család gon­doskodása is elegendő lenne ne­kik. Nem minősítek. Az az orvo­sok és a jogászok dolga. De hát ezek rendezettek, nem is kezelik őket, apró dilikkel pedig milliók futkároznak a világban. Ferit még ebbe a körbe sem sorolnám. Ő egészséges. A szabadságvágy legyőzhetetlen Elmúlt a karácsony. Azt re­méltük: viszonylag vigalmas, nyugalmas lesz, s nemcsak hittel, hanem energiával is feltöltve vív­juk majd tovább a békés átmenet időszakának csatáit a valódi de­mokrácia megvalósításáért, a kóklerek, a köpönyegforgatók, a harsány szájú kaméleonok visz- szaszorításáért, a tízparancsolat­ban rögzített erkölcsi intelmek érvényesítéséért, az egyetemes emberi értékek védelméért. Kívánságunk jámbor óhaj ma­radt, mert közbeszólt a történe­lem: Románia sanyargatott, egy­más ellen is hangolt népei meg­unták a vörös talárban tetszelgő, tébolyodottan hatalommániá­kus Ceausescu ördögi rafinériá­val kiépített, proletárdiktatúrá­nak kikiáltott uralmát, s „hadat üzentek” a régen körözésre mél­tó többszörös gyilkosnak és min­denféle honi, illetve nemzetközi gazságra bujtogatónak, annak a politikai hiénának és nevetsége­sen mini-Nérónak, akit a volt év­tizedek szocialista barakkjában voltaképpen senki sem ítélt el hi­vatalosan, holott valamennyi azóta levitézlett vezető tisztában volt tömény gazemberségével. A jellemóriásnak aligha minő­síthető, a marxista prüdéria je­gyében sumákoló percemberké­ket — legalábbis a legfelsőbb szinten — elsöpörte a Kelet-Eu- rópában hála istennek felgyor­sult idő, s az is biztató, hogy a csendes forradalom mindenütt — igaz, különböző ütemben — törvényszerűen folytatódik. Ez a feltartóztathatatlan fo­lyamat önthetett lelket a meg- kínzottak, a titkos ügynökökkel körülzártak, megfenyegetettek millióiba. Annál is inkább, mert akadtak példamutatók. Olya­nok, mint Tőkés László temes­vári lelkész, aki a mártíromságtól sem riadozva szállt szembe a zsarnok megátalkodottan bár­gyú fogdmegjeinek regimentjé­vel. Ez a tett lett a szikra, amely fel- lobbantotta az ellenállás tüzét. Minderről csak később érte­sültünk, mert a kétségbeesett hírzárlat béklyózta az informáci­ókat. Mindaddig, amíg hatalmassá nem nőtt a felkelés, a menekü­lésre, illetve kapkodó hátrahúzó- dásra késztette a bitorlókat, a családi klán gátlástalan tagjait és folyvást koncra áhítozó zsoldo­saikat. E sorok írója — gondolom, százezrek cselekedtek így — azó­ta a tévé és a rádió mellett töltötte összes szabadidejét. Nem egy-két órát naponta, ha­nem tizenkettőt-tizennégyet. Másokkal együtt nem bántam meg, mert újfajta história szüle­tett, s véglegesen bebizonyoso­dott, hogy a szabadságvágy le­győzhetetlen, s a nemzetek nem­csak áldozatkészek, hanem tole­ránsak is. Ismeretlen, buta propaganda révén gyanúsan szemlélgetett szomszédaink barátainká lettek, s a segélykaravánok küldői az er­délyi magyarokon kívül gondol­tak szász, román sorstársaikra is. Kimondatlanul, de ezért ér­veltek a Jó reggelt!, a Déli króni­ka, az Esti magazin és az Éjfél után munkatársai. Köztük azok a riporterek, akik létüket is koc­káztatva utaztak a majdhogy frontvonalba. Nekik is köszönhető, hogy kis hazánk szolidáris a hadra keltek­kel, nagyra becsüli kitartásukat, halált megvető bátorságukat, nem feledi az ártatlanul megölte- ket, s követeli a valaha funkcio­nárius pózban tetszelgő bűnösök szigorú, igazságos megbünteté­sét, hogy minden máson felülke­rekedni óhajtó, valamennyi sa­nyargató megtanulja: a váltókat egyszeresük benyújtják. Ilyenkor nincs oltalom, menedék, s Juszti- cia a tényeket mérlegelve mond megfellebbezhetetlen verdiktet. Elnézést az egyéb programok­ban tevékenykedő kollégáktól, hiszen gonddal készített produk­ciókra nem figyeltünk, kizárólag a távolból postázott üzenetekkel törődtünk. S ez bizony így lesz mindaddig, amíg odaát el nem hallgatnak a fegyverek, le nem tartóztatják a terroristákat, ele­delhez nem jutnak az éhezők, meg nem gyógyultak a sebesül­tek, el nem takarodnak az iskolá­zatlan vezérutánzat ülepét szor­galmatosán nyalogató senkihá­ziak. S ha mindez valóra válik — szerencsére nemsokára —, akkor megkondulhatnak azok a haran­gok. Az örömünnepre hívók... Pécsi István Apcon és Hatvanban Nyugdíj asokat köszöntöttek Az előző esztendőkhöz ha­sonlóan, az év végi ünnepek al­kalmából nyugdíjasokat köszön­töttek az apci Qualitál Vállalat gazdasági és szakszervezeti veze­tői. A mintegy 160 nyugdíjas dolgozót a régi munkahelyre hív­ták meg, ahol Balya Gellért szb- titkár és Tari Mihály gazdasági­igazgató tájékoztatta okét a gyár helyzetéről, valamint a nyugdíja­sokat érintő kérdésekről. Az üzemiek a továbbiakban fehér asztal mellett beszélgettek el volt munkatársaikkal, akiket kedves műsorral köszöntött a szurdokpüspöki asszonykórus is. Hatvanban a konzervgyár nyugdíjasai. is ünnepi ajándékot vehettek át a vállalat vezetőitől: a hatszáz egykori üzemi dolgozót vásárlási utalvánnyal lepték meg az idén. Önjelöltek kerestetnek... Pártok készülhetnek... Mini-Parabola... Rejtett szépségek... Városi tévé szilveszterkor Az Egri Városi Televízió nagy vállakózásra készül az idei esz­tendő utolsó napján. Szilveszter délutánján, két órától szórakoz­tató, vidám műsort sugároznak, amelybe a tévénézők is aktívan bekapcsolódhatnak — lesznek vetélkedők, játékos feladatok, mini-Parabola s a nap szellemé­hez illő szolgáltatásokat is kínál­nak. A program házigazdája két színművész: Kéner Gabriella és Megyeri Zoltán lesz. Természetesen a nézők „aktív közreműködéséhez” magukra a nézőkre is szükség van. Váiják mindazok jelentkezését, akik bármiféle produkcióval szere­Í lelni kívánnak ezen a napon, il- etve azokét is, akik „történelmi nevet” viselnek, avagy híres em­berre hasonlítanak. A különböző pártok is felada­tokhoz jutnak ezen a napon: „leg”-eket kell bevinni a stúdió­ba, hogy miféléket, ez az adás idején kiderül. Ajánlanak majd gyorsan elkészíthető, ünnepi ételeket, desszerteket, szolgai­nak sminkelési tanácsokkal a társaságba igyekvő hölgyeknek. Az „Eger Szépe” vetélkedőre je­lentkezett lányok közül is megis­merkedhetnek néhánnyal. Bővebbet az adás napján: de­cember 31-én, délelőtt két órá­tól... December hónapban minden 100. T /jmwn F'riítnn kívánunk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom