Heves Megyei Népújság, 1989. december (40. évfolyam, 285-307. szám)

1989-12-16 / 297. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. december 16., szombat PANORÁMA 5. Unnepváráskor illanatképek Lőrinciből A sápadt köd szürkére festi a nagyközség házfalait. A családi otthonok sorából hirtelen tűnik fel az iparvidék, a malmon túl so­rompó állja utunkat, cukorrépá­val megrakott tehervagon tolat a selypi gyárba. Az idegen fur­csállja, hogy Lőrinci és Selyp tu­lajdonképpen egy község, soka­kat megtéveszt, ez utóbbinak kü­lön irányítószáma van. A közös tanács igazgatásához tartozik Zádorfalva is, s hogy ne legyen túl egyszerű az egész, a mátravi- déki erőművi lakosok személyi igazolványában Lőrinci szerepel lakóhelyként. Ez láthatóan senkit sem zavar, inkább annak örülnek az itteni­ek, hogy bőven akad helyben munkalehetőség. A már említet­teken kívül a Hatvani Építőipari Szövetkezet részlegében, s több budapesti központ kitelepített üzemében dolgozhatnak az em­berek. Várakozással néznek a jövő elé — Szerettünk volna a nőknek és a kismamáknak is foglalkoz­tatási lehetőséget nyújtani, de ez mindmáig nem sikerült —, tud­juk meg Horváth Károlynétól, a nagyközségi közös tanács igaz­gatási csoportvezetőjétől. — A könnyű munkára biztosítottunk helyiséget, de olyan minimális bért kínáltak, hogy akik jelent­keztek is visszaléptek. — Szeretnénk bepillantani a lőrinciek életébe. Mi az, amit nyújtani tudnak nekik? — Tudni kell, hogy teljesen ipari jellegű a település. Bár van termelőszövetkezetünk, a zagy­vaszántóival közös. A 6260 ál­landó lakosunk mellett 490 ide­iglenes is itt él, jobbára a szak­munkásképző intézet tanulói. Azt hiszem, jellemző a foglal­koztatásra — arra, hogy mind­máig sikerrel oldottuk meg —, hogy senkinek sem kell munka­nélküli segélyt adnunk. A keres­kedelmi ellátottság is megfelelő­nek mondható, habár az élelmi­szer-választékot jó lenne bővíte­ni, mindig friss áruval. Viszont a szolgáltatások közül mindössze a férfi fodrász hiányzik... Ahogy járunk-kelünk Lőrin­ciben, magunk is láthatjuk: ide is elért a városi módi szele, ha más­ban nem is, mint abban, hogy nyílt itt ’’turkáló butik”. Az itte­niek némi iróniával ’’márkás boltnak” nevezik. Hiába, ez már csak így van: a szűk pénztárca le­leményességre kényszerít, s min­denki ott spórol, ahol tud... Horváth Károlyné a szociális ügyekkel is foglalkozik, s maga mondja: — Az emberek várakozással tekintenek a jövő elé. Sok ben­nük a bizonytalanság, s mindany- nyian joggal félnek a következő évtől, attól, hogy még inkább szorítani kell a nadrágszijon. Az áremelések, a szabadáras termé­kek meglehetősen ijesztőnek tűnnek. — A tanácsnak van módja, le­hetősége a rászorulók segítésé­re? — Sokan igen csekély nyugdí­jat kapnak, nyolcszázuknak nem éri el a négyezer forintot. Né­hány éve még szégyen volt kérni, s ma sem irigylem azokat, akik segítségért kopogtatnak. Ám szemérmesség ide, szemérmes­ség oda, csak rászorulnak. Az éves keretünk másfél millió fo­rint, ezt viszont nagyon nehéz igazságosan elosztani. A nagy- családosok, a veszélyeztetett helyzetű gyerekek segítésére évente 380 ezer forint jut, ez a rendszeres nevelési segély. Az alacsony jövedelműek között 570 ezer forintot oszthatunk szét... Tizenkét szakma A hatalmas fák fehér zúzma­rát öltöttek. Korán jött a tél, a szünetben kiözönlő fiúk is fáz­nak. Az egykori grófi kastély most diákotthon: a 215-ös Szá­mú Ipari Szakmunkásképző In­tézet tanulói laknak itt. Áz isko­laépület mellett egyelőre mozgó­büfé — még nem készült el a ben­ti helyiség —, bár a hideg kóla legfeljebb frissít, inkább forró hamburgerért állnak sorba a szakmunkástanulók. A tanáriban Geiger István műszaki igazgatóhelyettessel váltunk szót: — Ötszázhúsz ta­nulónk van, tizenkét szakmában képezzük itt őket. A létszám egy­re emelkedik, az idén már hét osztályt kellett indítanunk az el­ső évfolyamon. — Manapság mi számít diva­tos szakmának? — Még mindig vezet az autó­szerelő, a központi fűtésszerelő, s ott a lista elején a festő is. Kevés viszont a kőművesünk és a bá­nyaművelőnk. Ez utóbbi szak­mát az országban egyedül mi ok­tatjuk. No és talán még a szűcs­képzésnél vannak gondjaink. Sa­ját tanműhellyel nem rendelke­zünk, kisiparosoknál, vállalatok­nál töltik gyakorlóidejüket a fia­ink. — Elsősorban a környékbeli­ek jelentkeznek ide? — Sokan jönnek Nógrádból, még Salgótarjánból is. Elég ne­héz bejárniuk azoknak, akik nem a diákotthonban laknak, sokuk­nak hajnali fél öt, öt órakor kell kelniük. Néhány lányunk is van, tavaly végzett hegesztő, eszter­gályos, most nőiruha-készítő­nek, szűcsnek tanulnak. Jövőre már kifejezetten fiúkollégium lesz a diákotthon. — Az idén szeptemberben készült el a tornaterem, így hal­lottuk a hírt. — Való igaz. Igen sok társa­dalmi munkát végeztek a gyere­keink, 16 millió forint az értéke. Maga az ányagköltség tízmillió forint volt. Még így is küzdünk tanteremhiánnyal, szükségmeg­oldásra fanyalodunk. No és sze­Horváth Károlyné: Egyre több idős ember szorul szociális segítségre Szabó Jánosné: Itt lakom a szomszédban a lányo- mékkal Az egykori grófi kastély ma diákotthon rettünk volna szakközépiskolai oktatást is bevezetni, de nem já­rult hozzá a minisztérium. Öregek szállása A festett kerítésen a tábla: Idősek klubja. Előtte öreganyó álldogál, kezében forró teával te­li csésze. — A klub tagja tetszik lenni? — Nem, én itt lakom a szom­szédban, a lányommal meg a ve- jemmel, — mondja Szabó János­né. Nehéz így öregesen, 84 éves vagyok, ilyenkor már sok a baja az embernek. De hallom a szom­szédoktól, jól érzik magukat az otthonban. — A szociális gondoskodás egy új fajtájával ismerkedünk meg mikor belépünk az épület­be. Ugyanis az idősek klubja mellett úgynevezett szállásbizto­sító is működik Lőrinciben. Papp Józsefné az intézet vezetője mondja: — Az jöhet ide, aki lakással rendelkezik, és még el tudja látni magát. Hétvégére a legtöbben hazamennek. A lakók közül ti- zenketten maradnak csak ide­bent. Többnyire 70 éven felüli­ek. Hogy miért jó ez a szállás? Télen nem kell fűteniük otthon az öregeknek, s napi háromszori étkezést is biztosítunk számukra. — Mennyit fizetnek ezért? — Éjszakánként 20 forint a díj, egy napi étkezés mindössze 8.40-be kerül. Vannak olyanok is, akiknek nagyon alacsony a nyugdíjuk, tőlük nem kérünk té­rítést. Benézünk a társalgóba, ahol épp ebéd utáni idejüket töltik a két klub tagjai. Nemrégiben vet­tek színes tévét, saját pénzüket adták össze rá, de most a beszéd­téma a Mikulás-napi kis ünnep­ség. Pásztor Klári néni most is költött verset, azt mondják a töb­biek, nem múlik el úgy ünnep, névnap, hogy valami hangulato­sat ki ne találna. Nekünk is rög­tönöz egy köszöntőt, jó egészsé­get kívánván... Szabó Vilmosné már hazakészül, de kedvünkért néhány szóra még marad a klub­ban: — Tizennégy éve idejárok,s mondhatom, igen jó barátnőkre találtam.Lassan a hetvenötödik életévembe lépek, szerencsére jól bírom magam. Á fiam vár ott­hon, marad nekem is egy kis mo­sogatás, házimunka. — Készülnek már a kará­csonyra? — A fiam biztosan tartogat valami meglepetést. Állítunk fe­nyőfát is, főzök finom vacsorát. Áztán elmegyünk az éjféli misé­re... Szöveg: Mikes Márta Fotó: Gál Gábor Ilonka néni már az ünnepekre készül A szakmunkásképző új tornaterme Ebéd utáni magányos pihenő

Next

/
Oldalképek
Tartalom