Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. november 25., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Értékes történeti térképek — Bemutató a Budapest Galéria Kiállítóházában — Az Egyetemi Könyvtár első alapjait Oláh Miklós esztergomi érsek vetette meg 1561-ben, amikor a jezsuita rendnek ott­hont adott Magyarországon. A rend néhány évtizednyi küzde­lem után 1586-tól a felvidéki Znióváralján, 1598-tól Vágsely- lyén, végül 1615-től Nagyszom­batban tartotta kollégiumát és mellette könyvtárát. Az 1632- ben készült első katalógus 1489 tételről ad számot. Az állományt azonban a reformációval folyta­tott csatározások mellett tűzvész is pusztította, ezért a XVI. szá­zad vége előtt beszerzett kötetek közül alig néhány tucat maradt a jelenkorra. A kollégium 1635- ben egyetemmé vált, és az Egye­temi Könyvtár ez évtől viseli ne­vét. 1773-ban államosították. 1777-ben Budára költözött, majd 1876-ban Pestre, abba az épületbe, amelyikben ma is mű­ködik. Az időközben bekövetkezett egyházpolitikai változásokjelen- tős mértékben gazdagították az állományt. Mária Terézia, majd II. József a jezsuita renddel együtt jó néhány más szerzetes- rendet is feloszlatott, számos ko­lostort megszüntetett, és ezek te­kintélyes könyvgyűjteményei az Egyetemi Könyvtárba kerültek. Mivel nem egyedileg beszerzett kötetekről volt szó, hanem egy­séges, az előző évszázadok folya­mán szervesen fejlődött tekinté­lyes gyűjteményekről, mind a mai napig a teljesség adja az állo­mány meghatározó sajátosságát. Ide került többek között a ma­gyarországi pálos, kartauzi, ka- malduli, trinitárius, bencés, fe­rences, minorita, kapucinus, kla- rissza, ágostonos, szervita, pre­montrei, domonkos, cisztercita, karmelita, piarista rend meg­szűnt klastromainak kincse, s itt ma is páratlan lehetőségeket kí­nál a magyar művelődés múltjá­nak kutatásához. A jelenlegi állomány mintegy 1,5 millió kötet, közte nagy számban középkori kódexek, ős- nyomtatványok, régi magyar könyvek, metszetek. És termé­szetesen térképek is, jóllehet a könyvtár ezek gyűjtésére kifeje­zetten sohasem törekedett. Ja­vuk a jezsuiták missziós tevé­kenységének előmozdítására ke­letkezett, illetve került a gyűjte­ménybe. A magyar jezsuiták ugyanis élénken részt vettek a té­rítésben. (Orosz László például a Livónia orosz kormányzóság térkép rajz melléklete (évszám nél­kül) Magyarország térképe és leírása 1685. paraguayi rendtartomány főnö­ke volt, és meg is írta a vidék tör­ténetét.) A jezsuiták kezdemé­nyező szerepet játszottak a XVI- II. században nekilendülő törté­neti forráskutatás hazai megho­nosításában is, melynek gyümöl­csei közül több mint száz kötet, Pray György, Hevenesi Gábor, Kaprinay István jórészt máig ki­adatlan kollekciója az Egyetemi Könyvtárba került. Ez az anyag­rész felbecsülhetetlen értékű ha­zai térképészeti munkákat foglal magában. Az Értékes történeti térképek című, az Egyetemi Könyvtár anyagából rendezett kiállításon bemutatott doku­mentumok jelentős része mind­eddig nem kapott szélesebb körű nyilvánosságot, és nem egy da­rabbal a szakemberek is most ta­lálkoznak először. Kulcsár Péter Belgrád, Zimony éa Pancsova térképe (18. század) (Dolezsál László felvétele — MTI-Press) A Yard számlája Leáldozóban van a Scot­land Yard mítosza — közli a La Stampa a brit belügymi­niszterre hivatkozva, aki el­mondta, hogy a bűncselek­mények jelentős része bi­zony a számítógépek me­móriájában merül örök fel­edésbe. Csak a kisebb há­nyadra vonatkozik az ígére­tes mondat: „A rendőrség folytatja a nyomozást.” Mintegy 70 százalékra te­hető a félrerakott esetek száma, 30 százalék után nyomoznak ugyan, ám a bűntények talán 15 százalé­kában jutnak el a tettesek­hez. A rendőrökön múlna csupán? „Londonban nem megfelelő, nem szakszerű és rosszul szervezett a bűnül­dözés. A közvélemény jo­gosan kéri számon, de mindeddig hiába” — szö­gezték le a feletteseiknek benyújtott memorandum­ban a bobbik, a londoni rendőrök. John Stalker,, manchesteri rendőrfőnök szerint a „nyomozás filozó­fiájában” kell keresni a si­kertelenség okát. „Egysze­rűen arról van szó, hogy a bűnözők tudják: csak akkor tartóztathatják le őket, ha annyi nyomot hagynak, hogy az felkelti a nyomozók figyelmét.. A dörzsölteknek tehát nincs mitől tartani, fel­téve, ha nem viszik túlzásba a dolgokat, és nem akarnak mindenáron a betörőkarrier csúcsára jutni.” Hol vagy, Sherlock Hol­mes?! A lósport nemzeti büszkeségünk A mohácsi vész előtt már volt Budán lóverseny — Széchenyi a lóversenyeztetést kulturális intézménynek látta — Mit írtak a korabeli lapok? Mottó: „Hol nincs versengés, nincs küzdhelye bátor erőnek.” Anélkül, hogy meglepő beje­lentésekkel szolgálnánk, bátran ki lehet jelenteni, hogy amióta az embernek lova van, azóta létezik lóverseny is. A mai értelembe vett lófuttatás már a XVI. század elején divatba jött és hiteles írá­sok bizonyítják, hogy már a mo­hácsi vész előtt volt Budán lóver­seny. A szorgalmas krónikások fel­jegyezték, hogy II. Lajos király versenyistállót tartott fenn és szenvedélyes lófuttató volt. Ver­senyparipáit négy lovász ápolta és zsokéinak — az apródoknak — külön színes öltönyöket varra­tott. 1525-ben a magyar király istállója huszonöt lóval vett részt a nemzetközi versenyen, amely­re a lengyel vajda mindössze öt lovat küldött el. Érdemes szót említeni az értékesebbnél érté­kesebb versenydíjakról, ezek serlegek, drága remekművek voltak, és amelyeket a verseny idejére közszemlére tettek ki. Belemélyedve a témába, kide­rül, hogy lovas nemzet vagyunk, az nem holmi ránk ragadt szólás­mondás, hanem évszázadokon át bizonyított elsőbbség a lóte­nyésztésben és a lovak verse­nyeztetésében. Ha meggondol­juk, hogy e nemes sportot olyan magyar hírességek virágoztatták fel, mint gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós, nem is szólva a magyar királyok egész soráról, akkor rádöbbenünk, hogy történelmünkben a lóver­seny sokkal több volt annál, amit ma e fogalom takar. Széchenyi a lóversenyeztetést nemzetformá­ló kulturális cselekedetnek tar­totta és ezt „Lovakrul” című mű­vében is kifejtette. Gondoljuk csak el! Oly évszázadokról van szó, amikor nem volt modern, gépi közlekedés, hiányoztak a hírközlő szervek és kizárólago­san a gyors lő volt az az elképzel­hető lehetőség, amelynek a se­gítségével eljuthattak a hírek, létrejöhettek a kapcsolatok. Csoda-e, ha éppen a lótenyész­tés, a lófuttatás, a versenyeztetés volt az a „technikai” felsőfok, amelyben gondolkodni lehetett? Kultusszá vált a lótenyésztés, eleink először török-tatár fajtá­kat használtak, a tanulékony spanyol lovakat inkább hintók- ba, parádénak tartották. II. Rákóczi Ferenc, amidőn vezéreinek örömet akart szerez­ni, egy-egy jó vérű paripával ajándékozta meg őket. 1792-ben — Ferenc király nejének koroná­zása napján — a korabeli sajtó ar­ról adott hírt, hogy az „Ötpacsir­ta” utca táján valóságos fogatbe­mutatót tartottak, de 1802-ben a Városligetben is afféle „verseny­ünnepély” volt. Itt már két angol lóval, angol módon versenyez­tek. 1814-ben kezdődtek — és évenként megismétlődtek — az „ürményi futtatások”. Az 1816- ban megtartott ürményi verseny­ről azt olvashatjuk, hogy azon gróf Széchenyi István „Rittmeis­ter” is szerepelt. ”A legnagyobb magyar”, elő­ször Angliában látott lóversenyt és ezután szinte kényszerűen ha­tott reá, hogy idehaza Magyaror­szágon is hasonlóakra kerüljön sor. Szóval és írással lelkesen ki­áll a lósport mellett, megírja a „Lovakrul” című munkáját, sőt — nem mindenki tudja — kiad egy röpiratot is „Néhány szó a ló­versenyek körül” címmel. Hal­latlan energiával lát hozzá az angliai látogatás után a „lópá­lyáztatás” megszervezéséhez. Ideális célok lebegtek előtte, a lósportban kulturális intézményt vélt felfedezni, amely lelkesíti, buzdítja, versenyezteti az embe­reket, az országot is, annál is in­kább, mert tudta, hogy vannak nemes tradícióink, nagyszerű hazai lehetőségeink, országunk kedves a lótenyésztésnek. Nem véletlen, hogy Bábolna, Mező­hegyes ménesei már a XVIII. században híresek. Fel akarta frissíteni a lovaink vérét! Bízott a magyarok lószeretetében, a lova­ikhoz való ragaszkodásukban. Ezért vezették mind gazdasági, mind társadalmi szempontok, így számára tulajdonképpen a lósport eszköz volt a hon felvirá­goztatásához. Röpiratában így ír: „A lóverseny lótenyésztésün­ket emeli, ugyanis ennek kipró­bálása a verseny.” A Honi Vezér című lap azt ír­ta, hogy Széchenyi a pozsonyi országgyűlésen angliai tapaszta­lataival fellelkesítette a magyar urakat és megalapították a lóver­senyeztetés intézményét, mint a lótenyésztés legbiztosabb eszkö­zét... Nemes, a haza rangját, tekin­télyét a külhon előtt is növelő el­gondolását magáévá tette Wesse­lényi Miklós báró is, akivel lóhá­ton napokig járta a pesti határt, hogy kiválasszák a legjobb tere­pet az „intézmény” helyéül. Vé­gül az Üllői út és a Soroksári út közötti térségen Pest városa ha­tárában megtalálták azt a min­tegy kétszázharminc holdnyi te­rületet, amelynek bérlete felől meg is egyeztek a városi tanács­csal. Pest városa a legnagyobb magyar kívánságának szívesen tett eleget és örömmel engedte át ezt a terméketlen futóhomokot a nemes célra. Megkezdődött a hatalmas munka! Dombokat hordtak el, gödröket tömtek be, százan és százan dolgoztak a „planérozá- son”. Gyepről természetesen ekkor és itt még nem volt szó, a pálya hossza két angol mérföld. Széchenyi lángolása tehát fel­gyújtotta a szíveket és tetteket csiholt ki az unalomban élő uraságokból is. Czuczor Ger­gely meg is énekelte az ese­ményt: Rákos sokáig híre fogyott mező Többé nem az már, lenge homokjain Versengve futnak Pest-Budának Tapsai közt diadalmi mének. A nemzet színe-java örömmel vette a nagy kezdeményezést és ezekben a hónapokban minden­ki az országos nagy vállalkozás­ról beszélt. A ”Közhasznú és Mulattató Nemzeti Kalendári­um ’’talán legjobban jellemezte a helyzetet: A lótenyésztés egy fő ága a gazdálkodásnak! Kapjon lábra a lónevelés, hogy ezáltal is a magyar lovaknak a becse emel­kedjen. A nemes hazafiaink arra ébredtek, hogy Pesten eszten­dőnként megrendezik majd a ló­futtatást... 1826-ban elkészült a „Lópá­lyáztatás Törvénye”, amelyből megtudhatjuk — egyebek mel­lett — az alábbiakat: „amel lónak feje a legelébb éri a jutalom tzél lineáját, az a nyertes”. Egy esztendővel később — óriási erőfeszítések után — a Kecskeméti kapun egy „Válasz- tottság” rendezte meg szent Iván havában, június 5-15 között az első igazi magyar lóversenyt... Egy szerdai napon délután hat órakor vette kezdetét a verseny, amelyről országszerte beszéltek és írtak a lapok. íme, szolgáljunk az érdekességekre számot tartó olvasóinknak néhány idézettel: „A szép térséget gyengén emel­kedő dombok környékezik s mind egy természetes cirkusszá teszik. A pályára lapult kereksé­gét fejére festett oszlopok jelzik, melyeken az ország színeivel díszeskedő zászlócskák lobog­nak”. Bizony, akkor is tudtak lelke­sedni, ünnepelni a hazafiak ki­váltképpen, ha nemes és előre­mutató volt a cél. De tallózzunk tovább a lapokban: „A versenny izgalomba hozza Pest-Budát! A város lakossága kifelé tart, az ideiglenes kis tribün, amely tágas Gallériákból, közepe pedig eme­letes Lózsikból áll, rövidesen megtelik. Rengetegen állnak, so­kan határokból, hintókból, lóhá­takról nézik a versenyt. Neme­sek, polgárok, szépasszonyok ál- mélkodnak, gyönyörködik a nép a futtatásokban”. Természetesen számokkal is szolgál a magyar sajtó és megírja, hogy az első magyar lóversenyen huszonötezren voltak, ötezerre becsülték a hintók és kocsik szá­mát. És következzék újra egy pontos idézet a korabeli egyik új­ságból: ’’Ezen temérdek sokaságnak betsületére, a Magyaroknak rendtartást szerető indulatjára szolgál, hogy a sokaság rendben- tartására elegendő volt a város részéről néhány commiszáriu- sok, Hajdúk és Katonák, úgy­hogy minden a legszebb rendben véghezmehetett.” Öt versenynapon tartott a futta­tás! Az első nap négy „pályáztatá­sán” száz aranyat érő „billikom” és külön százhatvan arany volt a díj. A kisgazdák versenyén — mert ilyen is volt — pengő forintokat osztottak a győztesek között. Az első versenyen Wesselényi Miklós ”Al Bórák”nevű lova vitte el a dí­jat, a billikomot. Meg kell jegyezni, hogy ez a ló Széchenyi nevelése volt, tőle vette nleg a báró. És mit ír a „Gyepkönyv”? — A futtatást követő napon a ’’Hét Választó Fejedelemben” a magyar és a külhoni urak nagy bankettet tartottak, a vendégeket Wesselényi köszöntötte. Részt vettek az Angulus, a Német ven­dégeken kívül számos gavallérok, valamint a Magyar Országi Ménes Urak. A Báró négy butella Sampá- nyi bort Lichtenstein hercegnek nyújtott át nagy vivátozás köze­pette.” Befejezésül egy serlegfelirat­tal szolgálunk, amely Széchenyi dija volt és a fogalmazás is az övé: "Félve a gyönge kiáll, versenyt fut sorssal a bátor.” Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom