Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1989. november 25., szombat és Aczél E válasz ^ Gúzsba kötve nem tehet t — Halló, kedves Aczél Endre! Kíváncsi lennék, hogy önnek, mint a Híradó és A HÉTfőszer­kesztőiének, mi a véleménye a te­levíziónál kirobbant gazdasági botrányról? Már csak azért is, mert egyesek azt mondják, vala­mit lehetett sejteni minderről a Szabadság téri székházban... — Azt, hogy a dolgozók érez­ték, valami nincs rendben belül, én nem erősíthetem meg. Én semmit sem sejtettem, s ha azok a tények, amelyeket a feljelentés tartalmaz, igazak, akkor ez szá­momra nagy meglepetés. De az az igazság, hogy egy műsorkészí­tő szervezetnek a vezetője — mint amilyen én is vagyok — ilyen dolgokkal még felületen sem érintkezik. Tudom is én, ne­kem van havi 120 forint repre­zentációs keretem, vagyis ennyi az, ami a közpénzekből ide jut. Én nem foglalkoztam és nem foglalkozom a televízió gazdasá­gi, pénzügyi igazgatóságának a dolgaival, s nem is akarok foglal­kozni. De miért is tenném? Per­sze úgy tűnik, hogy maga a följe­lentő is erőteljesen gyanúba ke­veredett az előélete okán. A fel­jelentés részleteit nem ismerem, a rendőrségi vizsgálat fényéről tudok, de arról, hogy hol tart, nem. Hogy itt egy olyan jellegű korrupciós botrányról volna-e szó, amelyik megrázta a televízi­ót, ez — valószínűleg — nem igaz. — Az újságolvasók előtt egyértelmű, hogy a televízió jól ismert munkatársai az utóbbi időszakban lépten -nyomon meglehetősen sértő megjegyzése­ket tesznek egymásra. Mi vezetett mindehhez, s hogyan hat ez ki a mindennapi munkára? — Nem hiszem, hogy erre a kérdésre jól lehetne rögtönzött választ adni. Ami kiváltotta eze­ket az indulatokat, az bizonyos fokig egy anarchisztikus állapot­nak köszönhető. Ugyanis itt ar­ról van szó, hogy a különféle kol­légáktól érkező denunciálások — mellesleg nem sok kollégáról van szó — meglehetősen szűk körre korlátozódnak, és én látok egyfajta koalíciót bizonyos újsá­gok és bizonyos megszólalók kö­zött. Nem akarok neveket mon­dani, de ha jól utánanéz, akkor mindig ugyanazzal a három név­vel találkozik, akik a televíziós dolgozók nevében nyilatkoznak, noha ezekből több mint hárome­zer van. Na, most a televízió ve­zetőinek a nagyon nagy hányada egyáltalán nem nyilatkozik. A magam esete ehhez annyiban csatolható, hogy noha én nagyon sokat kaptam a fejemre — példá­ul Sugár Andrástól —, soha egyetlen egy szóval sem reflek­táltam semmire, mert méltatlan­nak találtam bekapcsolódni elv be a vitába. De én non hiszem, hogy itt rólam, a műsoromról vagy mások műsorairól van szó, hanem sokkal inkább az elnö­künkről. Megmondom, hogy tel­jesen képtelennek és elfogadha­tatlannak találok két dolgot. Az egyik — s ez, ha úgy tetszik, füg­gelmi kérdés, s semmiféle köze sincs a demokráciához —, hogy egy intézménynek a vezetőjét a nyilvánosság előtt a beosztottjai, akik függelmi viszonyban van­nak vele, minden gátlás nélkül szidalmazok. Ezt egy anarchi­kus állapotnak vélem. Azért tar­tom annak, mert én úgy tapasz­taltam, hogy ennek semmi kö­vetkezménye nincsen. Tehát ma a nyilvánosság előtt egy beosz­tott szerkesztő bármit mondhat az elnökről, aki — a jelek szerint — nem úgy reagál rá, ahogy tör­ténetesen én reagálnék, hogy uram, hát legyen szíves megvárni azt, amíg engem leváltanak Ad­dig azonban, amíg ez nem törté nik meg, váljunk meg egymástól. Mert könnyen elképzelhető, hogy milyen légkör alakul ki egy intézményben, ahol a vezetőnek semmilyen tekintélye nincsen. Abból adódóan, hogy a szemé­lyét ért vádakra semmilyen for­mában nem reagál, vagy legaláb­bis alig-alig. A dolog másik fele számomra még komolyabb. Elég hosszú időt töltöttem külföldön, a leghosszabb időt Angliában. Az, hogy az angol televízió egyik műsora vagy egyik műsorkészí­tője egy másik műsort vagy egy másik műsor készítőjét a nyilvá­nosság előtt — akármilyen lap­ban vagy rádióban, de minden­képpen a nyilvánosság előtt — szidalmazza, netán a másik mű­sor hitelét próbálja rontani, vagy kijelentse, hogy vacak, hogy nem nézik, nos, ilyen egyszerűen nem fordulhat elő. Ez az elképzelhe­tetlen dolgok szférájába tartozik. Amikor aztán pedig a képernyőt használják fel arra, hogy egyik műsor perlekedjen a másikkal, vagy egyik műsorkészítő a pana­szait a műsorigazgatóval vagy az elnökkel szemben a közvéle­mény elé tárja, s azzal megossza, hát, ez sokak szemében demok­rácia, az enyémben viszont meg­engedhetetlen anarchia. — A Híradó, illetőleg A HÉT hogyan igyekszik megőrizni az objektivitását a jelenlegi helyzet­ben, vagyis akkor, amikor a tár­sadalomban a legszélsőségesebb nézetek élnek egymás mellett? — Hogy hogy sikerül ezt meg­őrizni, arra nem vagyok hivatott válaszolni, azt azoknak a joga megítélni, akik nézik ezeket a műsorainkat. Sokféle nyomás — ellen- és keresztirányú — tapasz­talható velünk szemben, elsősor­ban a politikai erők részéről. Ezt viszonylag könnyű megérteni. Itt négymilliós nézettségű műso­rokról van szó, ezek a politikai műsorok közül a legnézetteb­bek. Ha én a nyomást gyakorlók helyében lennék, valószínűleg valami hasonlót tennék, tehát megpróbálnék ezekre a nagy ha­tású műsorokra befolyást gyako­rolni avégett, hogy lehetőleg az én nézeteimnek minél nagyobb teret engedjenek, vagy az én kép­viselőimet minél gyakrabban s minél nagyobb „terjedelemben” engedjék a képernyőre. A hely­zet tragikuma abban ragadható meg — s ez az, amitől táncot jár­nak az idegeink reggeltől estig —, hogy ma szinte nem lehet olyan dolgot tenni, amivel legalább két pártnak az ember a kedvére tud­na tenni. Tehát egyszerűen sem­mivel nem lehet az ellentétes ér­dekű politikai erőknek a kedvére tenni. Ha nálunk történetesen megszólal X politikai párt képvi­selője, akkor a vele rivális vi­szonyban lévő Y párt azonnal je­lentkezik, hogy ők is reagálni akarnak az elhangzottakra, még akkor is, ha az őket közvetlenül nem érintette. Ilyenformán van egy törekvés, hogy vitaműsorrá tegyék a Híradót, aminek nem ez a jellege, azaz a mandátuma nem erre szól. De mindenki kisem- mizve érzi magát abban a pilla­natban, ha vele ellentétes érdekű csoport, párt vagy annak a kép­viselője megszólal. Itt volt ez a Pozsgay-féle bocsánatkérés, ami egy abszolút jellemző dolog. Az emberekben vannak eléggé el nem ítélhető előítéletek, hogy X. Y. eleve kisemmizésre van ítélve a Híradó által... Nekünk állan­dóan manipulációkat, különféle diabolikus összeesküvéseket tu­lajdonítanak, hogy X-et prefe­ráljuk, Y-t háttérbe szorítjuk, és így tovább. De mondom, ez azért van, mert ha van egy köztársasá- gielnök-jelölt, és van mellette még kettő, tikkor ez a kettő árgus szemekkel nézi majd, hogy amaz mennyit szerepel, hiszen a sze­replés már önmagában, beszéd nélkül is propaganda. Ebben az értelemben Pozsgay is borzasztó kínos helyzetben van, mert ő egyrészt államminiszterként te­vékenykedik — s ebben a minő­ségében is megjelenik —, ugyan­akkor köztársaságielnök-jelölt is. Hiába mesélünk mi arról, hogy ő államminiszteri minősé­gében kivel találkozik, kit fogad és mit beszél, ha ő egyidejűleg köztársaságielnök-jelölt is. Mert ugyanis a vele ellenérdekű sze­mélyek mindezt nyilvánvalóan propagandának fogják tekinteni, holott nem az. Summa summá- rum, megpróbáljuk úgy tenni a dolgunkat, ahogyan az az elfogu­latlan, a pártatlan, a tisztességes újságírás követelményeinek megfelel. — Ön — ha lehet így fogal­mazni — benne él a politikában. Ezért is érdekelne, hogy ha minő­sítenie kellene mindazt, ami ha­zánkban jelenleg zajlik, akkor mit mondana? — Erre röviden válaszolni nem­igen lehet. Az igaz, hogy minder­ről nem kell feltétlenül tanul­mányt írni, de én most rögtönöz­ve nem tudnék fogalmilag pon­tos lenni, márpedig ennek kelle­ne lennem. De egy megkülön­böztető jegye a magyarországi fejlődésnek feltétlenül van. Hi­szen ha körülnézünk a többi or­szágban, akkor látjuk, hogy meg­lehetősen viharos körülmények közepette megy mindaz végbe, ami Magyarországon. Noha ná­lunk is rendkívül erős, rendkívül fűtött érzelmek kísérik ezeket a folyamatokat, ám alapvetően mégis békés körülmények köze­pette zajlanak, s a tömegek elé­gedetlenségének olyan megnyi­latkozásai nélkül, mint Cseh­szlovákiában, az NDK-ban, avagy másutt. Ebben elég nagy mértékben MSZMP - MSZP érdemet kell látni a nézetem sze­rint, azaz egy történelmi szerep befejeződésének a felismerését, elfogadását annak, hogy itt poli­tikai versenyhelyzet van. Látha­tó, hogy másutt csak nagyon-na- gyon erőteljes tömegnyomás ha­tására cselekednek, sőt előzőleg megpróbálják ezt rendőrileg, ad­minisztratív úton visszaszorítani. Ezzel szemben nálunk hasonló­kat nem tapasztaltunk, vagyis a diktatúrából a demokráciába va­ló békés átmenet ma is tart. Ami a jelenlegi magyar helyzetet — érzésem szerint — az NDK-beli- től és a csehszlovákiaitól negatív értelemben megkülönbözteti, az az, hogy a háttérben ott húzódik az övékénél egy — úgy tűnik — jóval komolyabb gazdasági és pénzügyi válság, amely kiszámít­hatatlan következményekkel is járhat. Ez, ahelyett, hogy egy kedvező „ágyat” teremtene az átmenet békés voltának megőr­zéséhez, inkább ellentétes hatást fejt ki. Egy esetlegesen bekövet­kező gazdasági-pénzügyi össze­omlás nyilvánvalóan olyan poli­tikai következményekkel járna, amelyeket ma nem lehet ponto­san megrajzolni. De azt tudja az ember, hogy e politikai követ­kezmények esetleg tömegmére­tekben is rendkívül súlyosak le­hetnek. Viszont ennek prognosz­tizálására nem vállalkozom. — Az újságíró-társadalom­ban megfigyelhető, hogy egyesek igencsak kötődnek valamely párthoz, szervezethez. Okozhat- e mindez valamiféle problémát a tájékoztatási tevékenységben ? — Én a közvetlen környeze­temben ilyen embereket nem is­merek. A Híradónál ez problé­mát nem okoz, hiszen én itt sze­mély szerint sohasem törődtem azzal — már a régi világban —, hogy valaki párttag-e vagy sem. Az emberek rokonszenvei nem foglalkoztatnak, legalábbis ad­dig nem, amíg ennek a munká­jukban szabad folyást nem en­gednek, amire — sajnos — volt példa. Ha ez szakmai konfliktust szül abban az értelemben, hogy a rovására megy annak az objektív, távolságtartó munkának, ame­lyet én megkövetelek, akkor ez már problémát jelent, amit vala­miképpen orvosolni kell. Ez a Híradónál nem okoz gondot, ám — s most tágítsuk a kört — a ma­gyar sajtó egészénél már annál inkább.-Mire gondol pontosan ? — Nos, lehet tapasztalni na­gyon komoly elfogultságokat szinte nap mint nap, s megragad­ható mögöttük egy pártszerű at­titűd, amit én azért tartok egész­ségtelennek, mert hogyha ezek az emberek beszélnek nekem reggeltől estig a független és sza­bad sajtóról, illetve a pártatlan tájékoztatásról, akkor egyszerű­en nem hiszek nekik. Ugyanis a magatartásuk, illetőleg az álta­luk hirdetett, hangoztatott elvek teljesen összeférhetetlenek. Per­sze meg kell nézni, hogy mi van a másik oldalon... A 168 órában elhangzott egy inteijú Csurka Istvánnal, aki súlyosan megrótta a riporter kérdezési technikáját, s azt találta mondani, hogy az ef­fajta kérdezési technikák miatt jutottunk oda, ahová, merthogy az MDF-nek semmi jó nem szár­mazik abból, amit az illető abból a riportból „kihozott”. Most ak­kor ez a szempont, hogy az MDF-nek mi a jó?! Hát Csurka számára föltétlenül ez a szem­pont, hogy ami az MDF-nek jó, az az országnak is jó. De akkor mit mondjon erre az SZDSZ, az MSZP, a többiek? Mert egy adott szituációban nekik egész biztosan nem az a jó, ami az MDF-nek. Mindezt azért mond­tam el, hogy észrevegyük az újság­írók szorongatott helyzetét is, a kiszolgáltatottságukat. Egyálta­lán nem örülnék annak a pers­pektívának, hogy most mások kezdenék el suhogtatni a kancsu­kát, olyanok, akik egyébként a legmagasztosabb és legszentebb elveket hirdetik. Csak éppen ne­kik is önös pártérdekeik vannak, amelyeknek megpróbálják alá­rendelni a sajtót, vagy azt a szeg­mentumát, ahová és ameddig a kezük elér. — Ha módja nyílna arra, hogy megreformálja a Magyar Televí­ziótevékenységét, akkor mik len­nének a legfontosabb intézkedé­sei? — Van egy kijelentésem, amit nagyon szívesen használok. Ez így hangzik: gúzsba kötve nem lehet táncolni. Mit is értek ezen? Egy pénzügyi gúzst. Azt gondo­lom, hogy a televíziónak az anya­gi lehetőségein drasztikusan ja­vítania kell ahhoz, hogy ne a léte fenntartásáért küzdjön, ne azért, hogy a rendelkezésre álló műsor­időt valamiképpen ki tudja tölte­ni. Számomra ez az első és leg­fontosabb probléma, amely ke­zelésre vár. Ehhez képest nekem minden más — munkahelyi de­mokrácia és egyebek — másod­lagos. Az teljesen rendjén való, hogy ha ezeket elém tárják, ak­kor nem tudok mást tenni, mint bólogatni, s azt mondani, hogy igen, erre nagymértékben szük­ség van, de alapvetően amíg az említett gúzs le nem válik a tele­vízióról, amíg a szegénység az az állapot, amelyben létezünk, amíg a reálértékében egyre keve­sebb pénz mellett fontolgatjuk, hogy hogy lehetne többet és érté­kesebbet adni a nézőknek, addig mindent ezen kérdések mögé he­lyezek. A helyzet mindaddig ki­látástalan, amíg ezen az árnyé­kon nem tudunk túllépni. Nincs lehetőségünk, hogy komolyan tervezzünk a jövőre, hiszen nem ismerjük az anyagi kondíciókat. Ezeken az állapotokon feltétle­nül változtatni kell. Mindezt pontosn tudom, mert tervezünk új műsorokat — s nyilván mások is ugyanígy tesznek —, és amikor alkudozni kezdünk a műsorigaz­gatóval vagy a gazdasági illetéke­sekkel, akkor kiderül, hogy nincs fedezet a terveinkhez, márpedig a műsorórákat ki kell tölteni. A közönséget abszolút nem érdek­li, hogy a tévének százmillióval több vagy kevesebb jut, ó köve­teli az előfizetési díjának ellenér­tékét. S mi kötelesek vagyunk a nézőket kiszolgálni... Sárhegyi István Az olvasó bizonyára megle­pődik, hogy a mai napra — a fentebbi helyre —tervezett és beajánlott, Mensáros íjász­lóval készült interjú helyett most egy másik beszélgetést olvashat. Nos, ennek az az oka, hogy a Magyar Televí­zió berkein belül áldatlan állapotok uralkodnak. Fú­rás, erőszakos törtetések, otromba, dehonesztáló megnyilatkozások, lemon­dások — lásd Wisinger Ist­ván esetét —, stb., stb. Saj­nos, egyelőre aligha hihe­tünk abban, hogy a bomlás megáll. Sőt, újabb és újabb botrányos jelenetekre kell számítanunk. Sajnos. Hogy rendet tesz-e valaki a Sza­badság téren, azt nem tu­dom. Csupán reményke­dem, hogy igen. A jelenlegi helyzet megértéséhez talán némi segítséget adnak mindazok, amelyeket Aczél Endre mondott el lapunk­nak. REAGAN ŰI VIASZFIGURÁJA. Madame Tussá ud hírneves panoptikumában az utolsó simításokat MOTORGÉPKOCSI. Az eleje motorkerékpár, a hátulja személygépkocsi a nyugatnémet M. M. végzik a volt amerikai elnök viaszszobrán. Reagan új viaszfigurája a nagy elődök, George Washington Probst tervezte triciklinek, amelyet a „Mókás autók, hóbortos motorok" nemzetközi kiállításon mu­ci Abraham Lincoln szobra mellé kerül. tattak be.

Next

/
Oldalképek
Tartalom