Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 25., szombat 5 A saját sorsukat szeretnék végre maguk irányítani Pamdsasvár él és remél A hírekből, a tudósításokból ítélve, a pártok, a különböző politikai szervezetek egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kistelepüléseken élők sorsára is. Nem ok nélkül, hiszen köztudott, hogy a közelmúltban sokat emlegetett településfejlesztési politika csupán valamiféle ködös elméletben létezett, a gyakorlatban alig-alig valósult meg valami a papírra álmodott koncepcióból. A szomorú valóság mindenki számára ismert. Elnéptelenedő, elöregedő falvak, a tulajdonosi szemlélet kiirtása következményeként el- tékozolt értékek, a hagyományos közösségek szétforgácsolódása — ezek jellemezték hosszú éveken keresztül a magyar falvak jelentős részét. Az e települések megmentéséért fújt riadó — úgy tűnik, későn hangzott fel. Tudomásul kell vennünk, hogy jó néhány kistelepülés az enyészet sorsára jutott. Épp ezért érthető, ha az „életben maradt” helyeken foggal-körömmel ragaszkodnak a megmaradt értékekhez. Ezt láttuk, tapasztaltuk Parádsasvá- ron is, ahol újra reménykednek az emberek, s ahol beszélgetéseink is azt támasztották alá: van alapja a bizakodásnak. Ez nem más, mint az a szándéknyilatkozat, amelyet nemrégiben fogalmazott meg a helyi üveggyár új vezetése. Eszerint a nagymúltú vállalatot az amerikai River Side cég venné meg, méghozzá olyan feltételekkel, amelyek az itt dolgozók érdekeit is szolgálnák. Erről és az embereket mostanában leginkább foglalkoztató kérdésekről Horváth Gézával, a vállalat szakszervezeti titkárával beszélgettünk. — Soha ilyen felelősség nem hárult a szakszervezetre, mint napjainknban — mondja a titkár. — Az elmúlt években hovatovább elviselhetetlenné váltak dolgozóink munkakörülményei, a nevetséges bérekről nem is beszélve. Már két évvel ezelőtt is megfogalmazódott a vállalat vezetése iránti elégedetlenség, idén pedig odáig fajult a dolog, hogy a cég három első számú vezetője lemondásra kényszerült. Ha ugyanis egy tönk szélén álló gazdasági egység vezetői arról papolnak, hogy „együtt sírunk, együtt nevetünk”, de ennek ellenére a dolgozókhoz képest aránytalanul nagy összegeket vesznek fel prémium gyanánt, ez törvényszerűen bukáshoz vezet. Ez történt itt is. A jelenlegi gazdasági vezetéssel sem értünk mindenben egyet, de ez természetes. A mi törekvésünk az, hogy az előnyös ajánlattal kecsegtető amerikai partnerral olyan kollektív szerződét kössünk, amely maximálisan védi a dolgozók érdekeit. Szeretnénk végre a magunk sorsát, magunk irányítani. A kormány mindig is mostohán kezelt bennünket. Elég, ha a Budapesten dolgozó szaktársaink bérét vesszük alapul... Nem kérünk tehát tovább a gyámkodásból. A napokban újabb munkásgyűlésen vitatjuk meg közös gondjainkat. Egy biztos: az önálló talpon maradásra nincs remény, s a River Side képviselőinek ajánlata pedig mindannyiunk számára vonzó. Azonnali béremelés, több millió forintos nagyságrendű környezetvédelmi beruházás, jelentős korszerűsítés a gyáron belül. Az eddigi tárgyalások szerint ezek nemcsak ígéretek, hanem realitások. S mivel a Parádsasváron élők több, mint fele itt keresi a kenyerét, ez a változás a falu életére is minden bizonnyal jelentősen kihat. S valóban. A tősgyökeres sasvári embert is táplálja ez a remény. Gembiczki Béla itt született. Mindenkori hitvallása: a falu sorsánál nincs előrevalóbb kérdés. — Nézzen körül! — mutat a környező hegyekre. — Ennél szebb hely számomra nem létezik. Igaz, Parádsasvár kicsi, itt mégis megmaradnak az emberek, és a fiatalok számára is vonzó a település. Sokan építkeztek itt a közelmúltban , s egyre szaporodnak a hétvégi házak is. Most végre úgy tűnik, hogy a falu életét alapjaiban meghatározó üveggyár előtt is megnyílnak a lehetőségek. S ha már így van, felvetődik a kérdés, nem kacérkodnak-e a helybeliek az önállóság gondolatával, hiszen a hetvenes évek elejétől Párád társközségeként jegyzik Parádsasvárt. Holló Henrik tanácstag szerint ez a kérdés egyelőre irreális, mivel az elmúlt években megvalósított gáz, és a folyamatban lévő szennyvízcsatornázási programot a közös tanács segítsége nélkül nem sikerült volna megoldani. S ugyancsak ennek az együttműködésnek köszönhető, hogy a faluban rövid időn belül bekötik a crossbar-telefonhálózatot is. Még mielőtt túl rózsaszínre festenénk a képet, azért a hiányosságokról is érdemes szót ejteni. A helyi kultúrháznak szeptember óta nincs vezetője, lemondott. Azóta a gondnokra Madár Jánosnéra hárul az intézménnyel kapcsolatos minden feladat. Ez természetesen rányomja bélyegét a közművelődés minőségére is. De ha már itt tartunk, megemlítjük azt is, hogy a kb. hatszáz lakost számláló településen elektromos tekepálya, sőt mini csillagvizsgáló is van. Hiányzanak viszont azok a lehetőségek, például ismeretterjesztő tanfolyamok, kiscsoportos foglalkozások, amelyek a városi fiatalok számára természetes időtöltésnek számítanak. Bár az itteniek abban bíznak, hogy a vállalat gondjainak megoldásával a település egyéb problémái is napirendre kerülnek. „De a torony magasan van...” . Nem alaptalanul kifogásolják a sasváriak a kereskedelmi ellátás hiányosságait sem. Nem értik, hogy az ipari jellegű településen miért nem kapható rendszeresen tőkehús, s hogy miért fogy el már a reggeli órákban a tej, a kenyér. Ha predig a szolgáltatásokat tekintjük, itt is igény lenne fodrászra, s jó néhány kisiparos színvonalas tevékenységére. A helyiek szorgalmazzák azt is, hogy a másfél évvel ezelőtti árvíz miatt lezárt útszakaszt tegye végre járhatóvá az illetékes hatóság. (A parádi tanács elnökétől kapott információnk szerint az említett szakasz hamarosan átadásra kerül.) S végül, de nem utolsó sorban, a sasváriakat évek óta foglalkoztató kérdés: mi lesz a romokban heverő, helyi nevezetességgel, a még így is csodálatos Károlyi kastéllyal? Az idősebbek még emlékeznek a kastélyt környező ápolt parkra, az értékesebbnél értékesebb berendezési tárgyakra, amelyet az évek során egyszerűen elloptak, széthurcoltak. S emlékeznek a SZOT gyermeküdülőjére is, amely számtalanszor kapott kiváló minősítést. 1985 óta a kastély üresen áll, ablakait kitörték, a parkettát szétverték. Kísérteties érzés az üresen kongó, összerondított termekben, szobákban járni. A torony falait tarkító feliratok kétségbeesett kiáltások: „Könyörgünk, állítsátok helyre!” „Jó nektek ez a romhalmaz?” „Miért tettétek ezt?” „Ezért államosítottatok?” „Károlyi gróf forog a sírjában.” De a torony magasan van, hosszú lépcsősor vezet fel. A pusztulásért felelősök aligha vették mostanában a fáradságot a siralmas tényekkel való szembesülésre. Az állami tulajdonban lévő épület kezelője egyelőre még a SZOT. Az elmúlt években lett volna alkalom menteni a menthetőt, de a jelek szerint ezt senki nem tette meg. Ezért is beszélik a faluban, hogy jobban járnának, ha az újonnan létrejött pártok, ifjúsági szervezetek bejelentenék igényüket a kastélyra, és közös erővel helyrehoznák azt végre. A fentiekből is kitűnik: Parádsasvár él és remél. A parád- sasváriak azt is megtanulták az elmúlt évtizedek alatt, hogy magukon kívül nem számíthatnak másra, s hogy sorsuk csak akkor fordul jobbra, ha annak irányítását a saját kezükbe veszik. Ezt példázza egyebek mellett, Rénes György üvegtervező iparművész választása is. Két éve annak, hogy elhatározta, otthagyja az üveggyár tervezői székét, hogy az anyagba álmodott formákat és színeket szabadon, saját elgondolása szerint keltse életre. A ház udvarán lévő mini üveghutát is ezért alakította ki. Az egyedi tervezésű és kivitelezésű világítótestek, az adott környezetbe harmonikusan illeszkedő portálok, ajtók és ablakok megyénkben is számos helyen fellelhetők. Az önállósodáshoz hosszú út vezetett, a régi álmot, az alkotói szabadság vágyát azonban szerencsére nem adta fel a művész, így lehet igazán jelen minden alkotásában a régi sasvári üveges mesterek „hagyatéka”: az anyag iránti tisztelet, s az aprólékos műgond, a páratlan színvarázs. S így üzenhet a mában élő, és dolgozó művész a jövőnek is: Válaszd a szabadságot, s a nemes hagyományokhoz ragaszkodva alkoss emberhez méltó, új értékeket! Szöveg: Barta Katalin Fotók: Perl Márton Rénes György: „Alkoss emberhez méltó, új értékeket” Horváth Géza: „Nem kérünk tovább a gyámkodásból” Gembiczki Béla: „Ennél szebb Holló Henrik: „Az önállóság hely számomra nem létezik” kérdése egyelőre irreális” Az üveggyár Itt készül a híres Parádi víz Sasvári „képeslap”
