Heves Megyei Népújság, 1989. november (40. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. november 18., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGÉ 7. Takács Imre: Hold, csillag, üstökösök Hajnalban nem kelhet föl a telehold, Ezért hát fölösleges a vad érzet; Rossz alkonyok és esték pedig nem látnak el odáig, Zenitre se figyelnek, hol pedig áll a Vega. Mis-más az élet, miskárolt, Átszikrázni csak nagyritkán tud Robogó vonat egy másikhoz - Igyekezvén baleset nélkül csiholni A gyorsan hamvadó csillag-üstököket. Bényei József: Játék Dobozban krampusz Nyelve vér Én félek jobban Ő vacog Kényszerű póz Most játsszuk ezt Egyszer még meggyógyulhatok Búgócsigám mert sohasem volt Most a végtelen pöröghet Gyöngyöz a sötétség fala Könnyek asszonyom könnyek könnyek Fakutya száguld vas-szigonnyal Tavunk tágul óceánig Játsszunk hát Nádas fűzfasor Szememben a tér virágzik Reménynek tán nem is kevés Lapulni búzavirágban S játszani hogy a fényeket Láttam láttam újra láttam Hazudjunk együtt asszonyom Hazugság reményre szédít S mackók kutyák torz krampuszok A könnyet majd összevérzik Kiss Benedek: Az időből kilógva Fogalmazom a pillanatot, s a pillanat fogalmaz engem, mégsem sikerül az időben hiánytalanul benne lennem: kilóg belőle kezem, lábam, bár mint béka a kocsonyában, belédermedve pislogok, s azt sem tudom: ki s hol vagyok? Tanulok újból imádkozni, mert nem tudok már karácsonyozni, örökké Húsvét grádicsát járom, lila köd lepi el szemhatárom, lilában leng elém Magdaléna, lila esők árkolják arcom, lilult mosolyt mosnak le róla, lilán didergek vad-lila parton: „Az esték múljanak el, istenem, s múljanak délutánok, délelőttök, a hétfők is múljanak, istenem, múljék a kedd, a szerda és csütörtök: kilóg belőlük kezem, lábam, bár mint béka a kocsonyában, beléjük dermedve pislogok, s azt sem tudom: ki s hol vagyok?” Szentmihályi Szabó Péter: FÉL Ments meg, Uram, a félig olvasott könyvektől, a félig értett nőktől, a félig épített házaktól, a félig kifizetett munkáktól, a félig mondott imáktól, a félig írt könyvektől, a félig élt életektől, a félig írt újságoktól, a félig mondott beszédektől, a félig sült kenyerektől, a félig lakott országoktól, a félig kiutalt mennyektől, félhazugságoktól, félígéretektől, a féltől, a féltől, mert félek a féltől, félistentől, félembertől, félállattól és félidőtől fél-Ámen. Bölcsőtől a koporsóig El heti menni katonának! Valamikor Tápén arra a férfire, aki nagy betegségből állt talpra, azt mondták: „Meggyógyult, mert katona is vót!” Azt a legényt, aki betegeskedett, gyanakodva figyelte az egész falu, és főleg az eladósorba jutott lányok. Mezőkövesden — a mai szóhasználattal élve — a katonai szolgálatra alkalmatlan legénynek gyakran odavágták: „Eriggy, ember vagy te? Hisz katona se vótál!” A fenti példák mutatják: a falusi legények életében sorsforduló volt a katonáskodás: a sorozás, a bevonulás, valamint a hosz- szú évekig tartó, kemény szolgálat. A katonaállítás szokásai korszakonként változtak, volt idő, amikor a drámaian nehéz szolgálat, a csábító egyenruha helyett sokan inkább a bujdosást, a betyársorsot választották. A Habsburg-birodalom seregei a XVIII. század elejéig fogadott zsoldoskatonákból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az Országy- gyűlés, hogy védelmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. A döntés alapján a megyékre nagyságuk szerint rótták ki, hány újoncot kötelesek a hadseregbe küldeni. Hogy aztán miként teremtették elő a létszámot, azzal a felsőbb hatóságok már nem törődtek. Az elmúlt századok érdekes és jelentős, versben, dalban, táncban megörökített epizódja, színfoltja volt az újoncozás, a verbuválás. Persze a vidám muzsikaszó, a látványos táncok, a vigasságok közé gyakran üröm, tragédia is vegyült: ha nem jött össze a kívánt létszám, a legényeket, az újoncokat erőszakkal szedték ösz- sze, és hurcolták katonának. Annak dacára, hogy az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetése után valóságos ceremónia teremtődött a sorozás, a bevonulás körül, sokan igyekeztek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. Göcseji szokás volt például, hogy a halott ember állát rögzítő kendőből levágtak egy darabkát, a lány a sorozásra induló szeretője hajába rejtette. Az a hiedelem járta, hogy az ilyen legényre a katonaorvos nem tudta kimondani az „alkalmas” szót. Tápén azonos keresztnevű halott sírjáról füvet, gallyat, földet vettek, összefőzték, majd a lében megmosdott a legény, hogy alkalmatlannak találják. A legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek lánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára. E furcsa próbálkozások ellenére azért általában nagyon is szégyennek számított, ha a legény nem szolgálta le katonaidejét. Elterjedt szokás volt, hogy a katonáskodás előtt nemigen nősültek a legények. Csak a leszerelés, a hazatérés után. A katonaidő eljötté a legényélet befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapítást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szokásokat — a látható vidámság ellenére — nem annyira a vitézkedés öröme, a gondtalan hetykeség jellemezte, szokásceremóniájában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visszavárás érzelme volt az uralkodó. Tápén a legények együtt mentek be szekéren Dorozsmára, a sorozásra. Odafelé csendben rá- zatták magukat a döcögős úton, hazafelé már hangosan daloltak, kalapjukon regrutapántlika lobogott. A falu kocsmájában ünnepelték meg a nagy eseményt. Akit nem vettek be katonának, az szép csendben hazaosont, nem mulatott a többiekkel. A Szeged melletti Kisteleken a múlt század végén úgy válogatták ki a regru- taszalagok színét, hogy elárulja: melyik fegyvernemhez sorozták be tulajdonosát. A legszebb, a legszélesebb pántlikát a legény egyes vidéken a választott szeretőjének ajándékozta. Amikor aztán elkövetkezik a bevonulás ideje, sok helyen reg- rutabált rendeznek, ahol katonadalokat muzsikálnak, dallal, tánccal búcsúztatják a legényeket. A bevonulás napján szinte az egész falu kivonul az állomásra. Muzsikaszó mellett vonulnak végig a főutcán, összefogózva énekelnek, táncolnak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a múlt század második felében kemény hat esztendő, később három lett belőle. A kiszolgált katonákat nagy tisztelettel, megbecsüléssel fogadta a falu népe. Tápén, amikor hazaért az öregkatona, a ház küszöbén ezzel a dallal köszöntötte régen látott hozzátartozóit: „Eresszön be, kedves édösanyám,/ Én már hazagyüttem,/ Eztet a betyár három évet/ Én már kitőtöt- tem./ Egyes helyeken szokás volt kocsmában, vidám baráti körben megünnepelni a hazatérés, a leszerelés tényét. A katonai szolgálat után a falujában aztán új élet, új feladatok várták a mundérból, „angyalbőrből” civilbe öltözött obsitoslegényt. (K. Gy. M.) A Gutenberg az első'hazai nyomdászszaklap volt Az Eger című újság 1865. október 26-i számában arról adott hírt, hogy a következő év január elsejétől a megyeszékhelyen Gutenberg néven fog megjelenni: „A nyomdászok, s a vele rokon szakmák közlönye.” A lapban arról is olvashatunk, hogy az új folyóirat „Mutatvány száma” mar 1865. augusztus 15-én meg- *" jelent. A Gutenberg volt az első hazai nyomdászszaklap, amelynek keletkezése, története eddig elkerülte helytörténészeink figyelmét. Az első száma, ahogy azt beharangozták, 1866. január elsején meg is jelent, az utolsó pedig 1867. december 15-i keltezésűi Két év alatt negyvennyolc száma látott napvilágot. Az egyes példányok kéthetenként kerültek ki a sajtó alól. A nyomtatást mindvégig a líceumi nyomdában végezték. Az orgánum a A/4-es méretben jelent meg, néhány száma kivételével négyoldalas terjedelemben. Példanyszáma jelenleg ismeretlen előttünk. Szerkesztője Tóth István, a líceumi nyomda műszaki vezetője volt, akinek munkáját az ország nagyobb városaiban és Bécsben megbízott személyek támogatták. A terjesztés előfizetés útján, postán történt. Az olvasók számának növelése érdekében évenként előfizetési felhívásokat tettek közzé. A folyóiratban hatvanöt szerző írása olvasható. Ezek közül néhány álnéven jelent meg. A valódi nevükön író munkatársak közül a szerkesztőn kívül nyomdász volt Barázda Alajos, Brent- ner József, Fries József, Imreh Sándor, Prohászka Ferenc és Szabó Élek. A szerkesztő a kiadvány külső munkatársaival való kapcsolat erősítése érdekében rendszeresítette a „Szerkesztői üzenetek” című rovatot. A sajtóorgánum igen gazdag tartalommal jelent meg. A közölt írások tematikailag a következő csoportokra bonthatók: a nyomdászat szakmai és történeti kérdései, a nyomdászok mozgalmi élete és szociális helyzete, hivatalos rendeletek, levelezés, könyvszemle, hirdetések, szépirodalmi anyag, vegyesek. A szerkesztő egyik fontos feladatának tekintette a nyomdászok szakmai képzésének segítését. Foglalkozott a nyomdászát gépesítésének aktuális kérdéseivel. Például bemutatott egy önkirakodó nyomdagépet es egy legújabb papírsimító masinát. Érdekes leírásokat olvashatunk benne a fametszetek lemásolásáról, a víznyomatok készítéséről, a graphotypiáról és a kaucsukbe- tükről. A graphotypia Angliában feltalált képnyomóeljárás volt, amely helyettesítette a fa-, a réz- és az acélmetszést. Több cikk található a lapban a jó nyomdai szedés követelményeiről. Fontos írás a sajtóhibákról szóló is. A szaklap széles teret adott a nyomdászat történetének. Az ezzel foglalkozó tanulmányok Prohászka Ferenc, Solymossy Pál és Szabó József tollából származtak. A híres nyomdászok közül Franklin Benjamin, Trattner János, Szilády Károly életrajzát olvashatjuk. Emh'tésre méltó a papírgyártással és a hazai cenzúra történetével foglalkozó cikk is. Rendkívül érdekes anyag az 1866. évi 10. számban a „Pesten 1848. június 2-án kiadott nyomdász-árszabály”. Ez volt Magyarországon az első kollektív szerződés. Ismertetéseket közölt a folyóirat a magyarországi s az erdélyi nyomdák számáról. A „Vegyesek” rovatban a nyomdaipar fejlődésének eredményeiről, termékeiről, a nyomdászok egyesületi életéről, s minden, a szakmával összefüggő kérdésről hírt adott. Megtudjuk belőle például, hogy 1866-ban új nyomdát alapítottak Gyöngyösön. Az ez évi 6. szám arról tudósít, hogy Egerben megjelent a Zsasskovszky- testvérek Egri dalnok című gyűjteménye. A lap nemcsak hazai, hanem a világ más tájairól származó nyomdászod vonatkozású híranyagot is közölt. A legtöbbet — nem véletlenül — a lipcsei és az angliai nyomdákról olvashatunk. A kiadvány népszerűsítette a korabeli nyomdaszati szakirodalmat is. Az 1867. évi első számában felhívta a figyelmet Barázda Aladár Nyomdász-zsebnaptár nyomdászok számára című művére. A lap kivette részét a szaknyelv megújításából is. Például a forma helyett alak, a colomme helyett oszlop szavak használatának bevezetését ajánlotta. A szerkesztő nagy gondot fordított az 1865-ben létrehozott Pest-Budai Könyvnyomdászok Önképző Egyletének bemutatására. Sőt, az 1866. évi 14. számtól kezdve „Önképző egyleti ügy” címmel rovatot is indított. Az ez évi 22. számtól a szerkesztő közreadta a „Szemle” rovatot, amely a nyomdászok életével foglalkozott. Sokat olvashatunk a szaklapban a korabeli nyomdászok mostoha helyzetéről. Hírt adott a nagy munkanélküliségről, a vasárnapi munkaszünet hiányáról, s egyéb szociális kérdésekről. Különösen nagy visszhangot váltott ki az olvasók körében az 1866. évi 14. számban közzétett „Anyagi helyzetünk” című írás. Időnként közölte a szerkesztő a Pesten átutazó nyomdászok nevét. Tájékoztatott a fővárosi beteg nyomdászok létszámáról is. Rendszeresen közölte az elhunytak nevét. A híresebbekről nekrológot is megjelentetett. A kiadvány közreadta a sajtóval kapcsolatos hivatalos rendeleteket. Bizonyára az 1867-es kiegyezés adott okot az 1848. évi sajtótörvény publikálására. Különösen az 1866-os évfolyamban a szerkesztő számos levelet közölt. Összesen 39-et találhatunk benne. A levélírók, akik általában nyomdászok voltak, az ország legkülönbözőbb helyein éltek. Általában a szakmabeliek életéről, a nyomdászat jelentősebb eseményeiről számoltak be. Az 1866-os évfolyamban könyvszemlét adott közre a szerkesztő, az egri és a debreceni nyomdában az előbbi évben előállított kiadványokról. Ebből megtudhatjuk, hogy a helyi nyomdában abban az évben öt- vennégyféle kiadvány látott napvilágot. Az év terméke volt a Zsasskovszky-testvérek Orgonaiskola című műve, az Ihász Gábor nyelvész által az algimnáziumok számára írott magyar- nyelvtan-könyvek, a Mmd- szenty Gedeon költő által szerkesztett Egri Népkönyv III. füzete. Itt készült a híres Egri Képes Naptár, az Eger című politikai és vegyes tartalmú hetilap, a gyöngyösi Homer István orvos által szerkesztett Hasonszenvi Közlöny. Hirdetések közlésére is vállalkoztak. Az előfizetők hirdetéseit díjtalanul közölték. Ezek a lap profiljának megfelelően a legtöbb esetben a nyomdászok álláskeresésével, illetve a nyomdatulajdonosok állásközléseivel foglalkoztak. A szépirodalmi anyagot a versek képviselik. A'közölt huszonhárom költeményből tizennégy eredeti, négy utánközlés, s öt átdolgozás. Többségük a nyomdászattal és a sajtóval kapcsolatos témákról szól. A szerkesztő a lap szemléletessé tétele érdekében illusztrációkat is közölt. Ezek többségét Sajóssy A lajos neves helyi festőművész és rajztanár készítette. Például közreadott rajzokat a korabeli nyomdagépekről, nyomdászati eszközökről s régi nyomtatványokról. Az új orgánumot az olvasók nagy örömmel fogadták. Ezt a szerkesztőhöz küldött levelek is bizonyítják. Szőlőssy Mihály Szegedről 1866 januáijában ezeket irta: „Az első hang, mint e lapok hasábjain hallok, az öröm, a lelkesülés hangja, azon örömé, hogy végre megnyílt a tér, melyen egyesülhetünk szellemileg művészetünk emelésére, s érdekeink, s anyagi helyzetünk jobbításának előmozdítására.” Burch Ágoston Kolozsvárról ez év februárjában küldött levelében így kiáltott fel: „Már régen volt szükségem egy ily hasznos szaklapra.” Nagy Lajos Szatmárról 1866. március 6-án ezeket írta: „...megjelentetésével mintegy felvillanyozni látszik a szétszórt, hallgatag erőket.” Ugyanő „Baráti hangok a Gutenberg olvasóihoz” címmel versben is hangot adott lelkesedésének. A szerkesztő az 1867. évi 23. számban nyilatkozatot adott közzé, amelyben ezeket olvashatjuk: „Tudomásomra jutott, hogy Pesten az önképzőegylet köréből új szakközlöny indul meg, minél fogva a Gutenberget ez ev végével megszüntetem. Alkalmat veszek magamnak ezúttal, hogy lapom t. olvasói szíves pártolását, s lelkes munkatársaim, barátaim buzgó, önzetlen fáradozását megköszönöm: az új vállalatot pedig, amely tekintve a fővárosban csoportosult szellemi és technikai erőt, szép reményekre jogosít, szíves pártolásukba ajánlom.” A Gutenberg tehát kétévi fennállás után búcsút mondott olvasóinak. Története folyóirat- és nyomdásztörténetünk szép, eddig nem méltatott fejezetét alkotja. Szecskó Károly
