Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-13 / 243. szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 13., péntek Gárdonyi egri orvosa volt Dr. G/ósz Kálmán A kultúra nagy sikolyai ERDŐS RENÉE SEM TI­LALMAS olvasmány többé! Mint a cukrot, úgy vitték a két vi­lágháború között rendkívül nép­szerű, erotikus témákkal (is) fog­lalkozó írónő először 1923-ban megjelent regényét. Elolvastam, hiszen annak idején, az egyete­men, sokkal inkább Karinthy Frigyes paródiájából, az így írtok lapjairól ismertük őt (Norrah). S kiderült: nem sokat veszítet­tem. Erdős Reriée ebben a könyvben ügyesen, izgalmasan vázolja ugyan a szerelem, a há­zasság örök gondját: találkozha- tik-e a test s a szellem egyazon szerelmi kapcsolatban?S eleven nőket rajzol, akikben vagy az egyik, vagy a másik tényező jól működik, s még az esélyét is jelzi finoman, hogy a hősnő, a gazdag és szép Dóra a vonzó és romanti­kus zeneszerzőnek, Ózdynak a párjaként a szerelmi gyönyör „nagy sikolyát” is hallathatná, s ugyanilyen szinten teremthetne vele szellemi kapcsolatot. Ám közbeszól a mindentudó család­tag, Henrik püspök, és útmuta­tása nyomán Dóra megmarad II- lésfy Sándor oldalán, akinek testi közelségétől undorodik ugyan, de vállalja, hogy majd a gyer­mekszülés közbeni nagy sikollyal kárpótolja magát azért a nagy si­kolyért, amelyet a testi kielégülés leírhatatlan öröme csalt volna ki belőle — Ózdy feleségeként. A nagy sikoly című regényé­nek ez a mondanivalója sem nem baloldali, sem nem jobboldali, egész egyszerű: maradi, ásatag. Ember-, és így nőellenes. HELYES VOLT EZEK SZE­RINT, hogy Erdős Renée-t til­tották a felszabadulás utáni ma­gyar közönségtől? Csöppet sem! Mert igaza van ugyan Szerb An­talnak abban, hogy a (világiro­dalom legfőbb tanulsága: az, akit a századok folyamán nagy író­nak kiáltottak ki, valóban nagy író; mégsem lehet az embereket megfosztani attól a joguktól, hogy saját maguk fedezzék föl a nekik szóló értékeket. De mi tör­ténik akkor, ha emberek tömegei nem jutnak el értékekhez, lega­lábbis azokhoz az értékekhez, amelyeket tanult szaktekinté­lyek, kritikusok, irodalomtörté­nészek minősítettek értékek­nek? Ha nagyjából mindegy, hogy milyen betű sodródik hoz­zájuk, s az aluljáróban, úton-út- félen a krimi, a ponyvaregény köti le figyelmüket, s végképp megrekednek az efféle olvas­mánynál? S ettől már csak egy lé­pés, hogy a „komoly”, ám ekként mégiscsak élvezetes, sokak szá­mára igenis szórakoztató mű hátrányos helyzetbe kerül. Nem árulják ponyván, aluljáróban, úton-útfélen, hanem pironkodva húzódik meg könyvesboltok és könyvtárak polcán, akadályozza a forgalmat, nem nyereséges, sőt tönkreteszi a forgalmazóját (az írójáról — ha él még — nem is be­szélve). Mert nálunk lassan ilyen a helyzet. Hallatszódnak már a kultúra „nagy sikolyai”. Azé a kultúráé, amely általában nem oly módon lehet nyereséges, hogy a művelői (és kiadói) pénz­tárcáját tömi degeszre, hanem a szellemét gyarapítja. Ember és magyar voltunkra ébreszt rá minduntalan. Életünk minősé­gét határozza meg. De hát ma­napság a jó kultúra, jó művészet szinte sehol sem üzlet, legalábbis Magyarországon. Fő- és alilleté- kes tanácsolja, hogy a mozikban lehessen pattogatott kukoricát fogyasztani, társuljon a filmszín­ház a vendéglőjével. Bölcs gon­dolat, de még mindig nem derül ki ebből: vajon mit játszanak majd az ilyen típusú, testünknek máris kellemes mozikban? Csak és kizárólag amerikai vagy ame­rikai mintájú horror-, kaland-, akciófilmeket? (A pomófilmből — olykor — a kulturált szeretke­zés módozatait is elleshetjük.) Ki fog magyar vagy külföldi értéket, klasszikus művet vetíteni, csök­kentve a profitját? Hiszen az iga­zi üzlet a horror-, a kaland-, az akció-, a pomófilm (még reklá­mozzák is őket a televízióban, amely a tönk szélén áll.) Az a faj­ta mozgókép kelendő, amelyen nem szükséges gondolkodnunk, gyönyörködnünk benne, hanem ellazítja idegeinket, vagy más módon csigázza föl érzékeinket, mint a hétköznapi élet a maga gyakori nyomorúságaival, ijesz­tő eshetőségeivel. És meg kell ér­tenünk azokat is, akik csak az ef­féle kultúrát közvetítik, hiszen nekik is csak egy életük van, s eb­ben az egy életben akarnak meg­gazdagodni, vagy legalábbis jól élni. Híre járja színházi drama­turgnak, aki Thália süllyedő ha­jójáról egy pompásan működő ponyvaregénygyár kft. jachtjára kapaszkodott ki, és havi 30-40 ezer forintnyi fizetését csaknem százezerrel „egészítette ki”. Nem is ez a baj. A baj az, hogy kizárólagosság válik az egyik tí­pusú, a valódi kultúrával alig vagy egyáltalán nem találkozó kultúraszerűség. MI HÁT A TEENDŐ? Nem az ilyen-olyan, külső és belső cenzúrák visszaállítása, hanem az alapoknál kezdve, az iskola- rendszer segítségével fölépíteni a hiteles kulturáltság szocialista­szociális társadalmát. Amelyben a méltó bér a valódi teljesítményt honorálja, melyben a kulturált­ság a mindennapokat is áthatja, s az agresszív, lumpenmagatartás kiszorul viszonyulásainkból. Mert ma még a nagy pénzű fara­gatlanoké a világ. Ma még — s így lesz ez jó ideig — egyre kevés­bé vagyunk személyünkben is biztonságban, egyre nyíltabban érvényesül az ököljog, ellopják a gépkocsi pótkerekét, holnap tán a többi négyet is akár. Milliók nyomorognak. És innen-onnan ordas eszmék uszulnak reánk. ILLÉSFYNÉ ELSZALASZ­TOTT GYÖNYÖRSIKOLYAI helyett tehát — egyebek között — a kultúra nagy sikolyai hallatsza­nak, mint fáradtabban. A patinás filmfolyóirat szerkesztői azt fon­tolgatják, hogy „le kell menni ku­tyába”, akár kőnyomatos, szűk teijesztésű lapként vegetálni ad­dig, amíg ismét jobb idők nem járnak. Átmenti magát, aki tudja, a jövedelmező álkultúrába, vagy fürjet tenyészt és fenyegetőzik. Csak azt remélem: Ózdy, a zene­szerző még nem hasogatta apró­fává a zongoráját, pedig közele­dik a tél. Kőháti Zsolt Az ilyen tudást büntetik Reszkessetek, vírusgazdák! % : ■! A számítógépes kalózkodás rövidesen szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény lesz Nagy-Britanniában. Az erre vo­natkozó ajánlásokat november­ben terjeszti a honatyák elé a brit parlament egyik bizottsága. A bizottság Londonban köz­zétett javaslataiban három új, a jelenlegi törvénykönyvekben nem szereplő informatikai bűn- cselekményt különböztet meg: — alapbüntetésként három hónapig terjedő szabadságvesz­tés kiszabását javasolja minden A délka mindenre büszke, de a lányára a legjob­ban. Az ő Tündikéjénél nincs szebb, jobb lány a világon, nem is szólva a jólneveltségéről. — Ez egy angyal! Mindene a tanulás, a tanárai imádják, az osztályfőnöke képeslapot írt ne­ki a nyáron Velencéből, idehaza kedves, segítőkész, szabadidejé­ben olvas, zenét hallgat. — És a fiúk? Adélka csodálkozva néz, mintha nem is a világ legtermé­szetesebb dolga lenne, hogy egy tizenhét esztendős lányt érdeklik a fiúk. A fiúk? Róluk nekem so­hasem beszél. Egyszer felhozta Kareszt — az egyik osztálytársát —, de tovább semmi. — Diszkó, házibuli? Ráncba futnak homlokredői,- szemében riadt fények villannak, szarkalábai láttán tíz évvel öre­gebbnek látom. — Hallott valamit? Tiltakozásom láttán némileg megnyugszik, ám a kíváncsisko- dás tovább zümmögteti fülében a bogarat. — Tündiért a tűzbe teszem a kezemet! olyan személyre, aki engedély nélkül hatol be egy információs rendszerbe. — a második, súlyosabb bün­tetést azoknak a számítógépes kalózoknak szánják, akik saját, tisztességtelen céljaik érdekében avatkoznak be egy rendszerbe, ők, a terv szerint, öt évig terjedő szabadságvesztéssel lesznek büntethetők. — és végül, mindazok, akik komputervírusok segítségével megrongálnak vagy megsemmi­sítenek valamely információs A kijelentés olyan, mint egy ünnepélyes templomi eskü, szentebb és áhítatosabb, mint egy menyasszonyi vallomás. Ké­ri, nézzek körül a lakásban, úgyis régen jártam náluk, a múlt héten fejezték be a csempézést a fürdő­szobában, Ferinek most vettek íróasztalt, Tündikének garnitú­rát... A lányszoba olyan, mint a töb­bi ezer más. Az ajtón, a falakon sztárfotók, a hatalmas subasző­nyegen párnák, könyvek, ilyen­olyan újságok, magazinok, félre­dobott sál, a he verőn bugyi és melltartó. A mama ijedten kap­kodja össze a lánya cuccait, és a pongyolája zsebébe rejti. — Annyi ideje sincs szegény­kémnek, hogy elpakoljon! Ta­nul, csak tanul, délután, este pe­dig a rengeteg különóra. Nézegetem az új bútort, fölve­szek a földről egy-két színes diát, tartom az ablak felé, és gyönyör­ködöm Tündiké meztelenségé­ben. Nudistastrand? Értetlenül bámul, látom az ar­cán, hogy elsuhan tudatában a célzás, leteszem a diákat, felve­szek egy színes- magazint és la­rendszert, ugyancsak öt évig ter­jedő börtönbüntetést kockáztat­nak majd. A brit lépéseknek külön idő­szerűséget ad, hogy Hollandiá­ban napok óta pusztít egy számí­tógépes kalózok által előre beje­lentett komputervírus, s lázban van a francia számítógépes társa­dalom is, mivel az országban el­terjedt hírek szerint számítógé­pes kalózok október 13-án, pén­teken a számítógépek munkáját megsemmisítő programot ültet­nek be a francia rendszerekbe. pozgatom: az Erató II. évfolya­mának ötödik számát. Címolda­lon egy jól fotózott meztelen nő, benne Alina Reyess: A hentes cí­mű regénye, amely vastagbetűs beajánlása szerint is tipikusan egy francia női regény, csupa ér­zékiség, szexualitás. Adélka — látva a magazin címfotóját — megdermed, szé­gyenében kikapja a lapot a ke­zemből, fülig pirul, és kétfelé hajtva ezt is a pongyolája zsebé­be, az intim ruhadarabok közé gyömöszöli. — Ez nem lehet a Tündikéé! Az orvostörténelem számos olyan doktort tart számon, aki­ket nemcsak a gyógyítás terén el­ért eredményeik, hanem nagy írókhoz, költőkhöz, művészek­hez fűződő kapcsolataik is híres­sé tettek. Közülük való volt dr. Glósz Kálmán egri orvos is, aki­ről a ma élők talán már nem is hallottak. Dr. Glósz Kálmán Egerben született 1863. október 8-án. Apja pékmester volt. Elemi és középiskolai tanulmányait szü­lővárosában végezte. A ciszterci­ták nagynevű gimnáziumában érettségizett. A középiskola be­fejezése után a Budapesti Tudo­mányi Egyetem Orvostudomá­nyi Karára iratkozott be, ahol 1886-ban szerzett diplomát. Ezt követően klinikai tanársegéd lett, de szülővárosa hívására ott­hagyta állását, és hazajött városi alorvosnak. Az orvostudományokkal való elmélyült foglalkozása, nagy szorgalma és humanizmusa ré­vén pályáján gyorsan haladt elő­re. 1900-ban, 37 éves korában tiszti főorvosnak választották, amely funkciót haláláig betöltöt­te. Városi főorvosként elévülhe­tetlen érdemeket szerzett a me­gyeszékhely közegészségügyi helyzetének javítása terén. Több tervet dolgozott ki Eger vízellá­tásának megoldására, csatorná­zására. Sokat fáradozott a helyi fürdőkultúra fellendítéséért. Áz ő indítványára létesült a városi sertésvágóhíd is. A sok elfoglaltsággal járó fő­orvosi funkció ellátása mellett széles körű gyakorlóorvosi tevé­kenységet fejtett ki. Vezette az ir- galmasrend kórházának belgyó­gyászati osztályát, majd elme­gyógyintézetét is. Igazgató-főor­vosa volt a Szent Vince Kórház­nak. Igazgatta ezenkívül az egri menházat. Orvosa volt a papne­velőnek, a süketnémák intézeté­nek, a Szent József Fiúnevelő In­tézetnek. Oktatott a Jogakadé­mián, a fiú tanítóképzőben és a ciszterciták gimnáziumában. Az első világháború éveiben a csapatkórház számos sebesültjét gyógyította, sőt vállalta egyesek személyes ügyeinek intézését is. Az 1919-es Tanácsköztársaság hősi lendülete őt is magával ra­gadta. "Vörös karszalagok or­vos” lett, s munkája közben frieg is sebesült. \ Mint városi tiszti főorvos vé­gezte lakásán, munkaidő előtt a szegény sorsú betegek ingyenes orvosi ellátását. Ez volt talán gyógyító tevékenységének leg­nemesebb tette. Betegeit nagy odaadással kezelte, sőt a recept mellé, ha arra szükség volt, pénzt is mellékelt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a helyi tűzrendészet fej­lesztésében. 1892-ben, mint al­orvos lépett az önkéntes tűzoltó-. ság kötelékébe. Ennek keretében szervezte meg a vidéki városok körében elsők között a mentő­— Miért ne? — Mert Tündiké a tévében még a Czeizel Endrét is kikap­csolja... Hellyel kínál, és zavarában kávéért indul, miközben egyedül maradok, és megpillantok az asztalon egy levelezőlap nagysá­gú fotót, amely egy csinos, negy­venes férfit ábrázolna, ha el nem borítanák a betűk: szeretlek, sze­retlek, szeretlek... Adélka ideges. A saját kávéjá­ba tesz két cukrot, az enyémbe semmit, noha éppen arról beszél, hogy ő natúrban szereti a feketét. A recept mel­lé, ha szüksé­ges volt, pénzt is adott... szolgálatot, ő lett az első mentő­orvos, sőt végezte a mentősze­mélyzet kiképzését is. Városi főorvosi munkáján, gyakorlati orvosi tevékenységén kívül széles körű társadalmi munkát is kifejtett. Nyolc éven keresztül volt a Heves Megyei és Egervidéki Jótékony Nőegylet titkára. Nagy részt vállalt abban, hogy ennek árvaháza felépült. Alapítója volt a Vöröskereszt eg­ri szervezetének. A város tekin­télyes polgáraként bekerült a képviselőtestületbe és a megyei Törvényhatósági Bizottságba. 1912-től igazgatósági tagja volt a Heves Megyei Takarékpénztár­nak. Ilyen minőségben dolgozott az Egri Borszövetkezetnél is. Életének és orvosi tevékeny­ségének érdekes színfoltja volt az 1896-ban Egerbe telepedett nagy íróval, Gárdonyi Gézával való barátsága. Glósz főorvos bi­zonyára a gyógyítómunka során került először kapcsolatba az íróval. Ő ugyanis beteges ember volt, és szükségét érezte az állan­dó orvosi felügyeletnek. Glósz lett az író háziorvosa, egészen haláláig. Az orvos-beteg kap­csolat az évek során meleg barát­ságra alakult. A főorvos féltőén gondosko­dott barátja egészségének meg­óvásáról. Ézt talán jól szemlélteti egy epizód is. Az írót egy időben fejfájás kínozta, amelynek okát nem ismerte. Amikor egy alka­lommal a főorvos megvizsgálta szemét, kiderült, hogy az gyenge, és szemüveget kellene viselnie. Miután ez megtörtént, az író fej­fájásai megszűntek. Gárdonyi orvosbarátjának iránta tanúsított jóságát egy íróra jellemző tettel igyekezett meghá­lálni. 1904. április elején száz da­rab könyvet adott át az irgalmas- rend kórházának, amelynek Glósz doktor akkor már főorvo­sa volt, hogy ez legyen az alapja a betegek számára létesítendő könyvtárnak. A könyvek több­sége humoros tartalmú volt. Ez nem véletlen, hisz az író a köny­— Mondja, Adélka? Ismeri a lányát? — Érte élek. — Ez kevés! Mikor „beszél­gettek” utoljára? Elsírja magát. A púderes ar­con barázdákat szántanak a köny- nyek, a nedvességet felitató zsebkendő mindent összekever, eltünteti a krémet, a festéket, elővarázsolja az asszony valódi arcát. — Nem hiszem! — Mit? — Tündiké kimaradozik,' már kétszer reggel jött haza... Időbe telik, amíg valamelyest megnyugszik, érzem, hogy egy világ, egy álomvilág dől benne össze. — Ki az a férfi? — Nős ember! Két gyereke van... — Kitől tudja? Két kezébe temeti újra az ar­cát, és zokog. — Hazudnom kell az apja mi­att is! Közéleti személyiség... Megiszom a cukor nélküli ká­vét, csersavas, keserű ízét még most is a torkomban érzem, és veket a betegeknek szórakozá­sul, vigasztalásul szánta. Glósz köszönettel fogadta a nemes ajándékot, és az író által alapított könyvtárat „Gárdonyi-könyv­tárnak” nevezték el. Az író az említett könyvek adományozásakor azt is kijelen­tette, hogy a betegkönyvtárat a jövőben is gyarapítani fogja. Ez­zel nem is késlekedett. 1905 ka­rácsonyán ismét száz darab könyvet adott át, melyért „a ve­zetőség a szegény sínylődő bete­gek nevében forró köszönetét mondott a humánus szívű író­nak.” Orvos barátja jóságát azzal is honorálni akarta, hogy 12 darab díszes kivitelű poharából egyet nekiajándékozott. Az ajándék­pohárra ezt a szöveget íratta: „Ez a világ nem volna, ha egy kis bor nem volna — Göre Gábor bíró úr.” Az Isten rabjai című regé­nyének egyik példányára a kö­vetkező szöveget dedikálta a fő­orvosnak: "Dr. Glósz Kálmán barátomnak és orvosomnak, Gárdonyi Géza.” A két férfi meghitt barátságát bizonyítja az is, hogy külföldi út­jaikról üdvözlőlapokat küldtek egymásnak. Ezek közül egy ma is megvan az egri múzeum Gárdo­nyi-Gyűjteményében. Ezt 1915 október végén keltezte Olaszor­szágból. Szövege így szól: „Ked­ves Géza — Esik az eső és így kel­lemetlen az ittlét, bármennyi szépség is látható. Udv. dr. Glósz Kálmán.” A több évtizeden át lankadat­lan szorgalommal és kitartással végzett orvosi és társadalmi tevé­kenysége kikezdte egészségét, s viszonylag fiatalon, életének 64. évében, 1927. május 14-én meg­halt. Temetése 18-án volt a Hat­vani temetőben, óriási részvét mellett. Emléke még ma is él az idő­sebb egriek körében. Méltó len­ne arra, hogy a hálás utókor szü­lővárosában utcát nevezzen el ró­la, illetve emléktáblával fejezze ki ma is meglévő házán elismeré­sét hajdan volt kiváló fia iránt. Szecskó Károly sajnálom ezt az asszonyt, aki csu­pán úgy tudta szeretni az egyet­len lányát, hogy közben elveszí­tette. Két napja kapott egy név­telen levelet, amelyben közük, hogy Tündiké terhes, de talán még nincs késő... — Mit tegyek? Tőmondatokra nem könnyű válaszolni. — Ne hazudozzanak egymás­nak! — Hogyan érti? — Szó szerint! Legyen erős, ne háborodjon fel, ne vádoljon senkit, és terítse ki a kártyákat. Maga a fő vétkes... — És a lányom? — A lánya bajban van, bizo­nyára elfogadja a feléje nyújtott kezet. Tudakolja meg a szándé­kát, és segítsen neki. Kedden kaptam egy telefont. A hívó nem mutatkozott be, nem szólított, csupán ennyit mon­dott: — Tündiké túl van a tüdő-, gyulladáson... Szalay István Tudőgyulladás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom