Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-09 / 239. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 9., hétfő Lehet-e fesztiválváros Eger? •• Beszélgetés Gáli Lászlóval, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezőjével A „szaracénok”, azaz az arezzóiak igazi fesztiválhangulatot teremtettek Egerben (Fotó: Koncz János) — Ön a közelmúltban a televízióban olyan vágyának adott hangot, hogy jó lenne, ha Egerből fesztiválváros válna. Miért gondolt erre, s vajon megvannak-e ehhez a kellő feltételek? — Hadd kezdjem én is egy kérdésfeltevéssel: vajon mi lehet az oka annak, hogy Budapest és a Balaton után az egyik leglátogatottabb idegenforgalmi központ Eger? Miért vonzza ez a város ilyen nagy tömegben a hazai és a külföldi turistákat? Bizonyára számtalan oka lehet, de induljunk ki a tényből, hogy ez van. Nos, tehát ebből kiindulva, másrészt az Agria nyári játékok sorsát továbbgondolva jutottam el a fesztiválváros gondolatáig. — Mit ért ezen a továbbgondoláson? — Nem akarok nagyon mesz- szire visszamenni, de annak idején, amikor az Agria elkezdődött, nem volt a városnak saját társulata. A rendezvénysorozat annak idején tehát bizonyos mértékig színházpótló intézmény is volt, s ebből adódott sajátos funkciója: fel kellett vállalnia a művészszínház szerepét is. Ma azonban gyökeresen más a helyzet. A kőszínház az év nagy részében — önálló társulattal — meg tudja valósítani a színház alapvető funkcióit, s így érdemes, mi több, szükséges is az Agria sorsát továbbgondolni. Annál is inkább, mert ma az Agriát anyagilag az állandó színház „tartja el”, annak költségvetéséből kell évről évre nagyobb ösz- szeget „kiszakítani” a nyári előadásokra. S ennek természetesen megvan valahol a maga határa. — Tehát tulajdonképpen a város nagy idegenforgalma és az Agria jövője vetette fel a fesztiválváros-elképzelést. Gáli László igazgató-főrendező (Fotó: Perl Márton) — Igen. Nézze, ennek a 68 ezer lakosú városnak nyáron a többszörösére nő a lélekszáma. Másrészt azt is hozzátehetem, hogy az elmúlt három évben nyaranta mintegy 15 ezren nézték meg az Agria előadásait. Nagy számok ezek. Erre mindenképpen lehet alapozni. Különösen igaznak tűnhet ez, ha arra gondolok, hogy az idegenforgalmi- lag lényegesen kisebb vonzerővel bíró Miskolc évente megrendezi kéthónapos nyári rendezvénysorozatát. — Manapság úgy tartják, hogy egy jó ötlet csak akkor az igazi, ha „pénz is van benne”. Ugyanis ma „ráfizetésre” alapozni nemigen lehet. S ha lenne Egerben fesztivál, hogy lehetne ezt nyereségessé tenni? — Csakis egy vállalkozási karakterű dologban szabad gondolkozni. Olyan üzleti vállalkozásban, amely hosszú távon mindenkinek hasznot biztosít. Tehát ez nem egyedül, s talán nem is elsősorban a színház ügye lenne. Mármint a gazdasági, a szervezési tevékenység. Erre valamiféle gazdasági társulást kellene létrehozni az idegenforgalomban érdekelt cégekkel. A közelmúltban beszéltem is erről Bíró Józseffel, a Park Szálló igazgatójával, ő is lát fantáziát a fesztiválban. — S művészileg hogyan illene az Agria a fesztiválba? — Említettem, hogy az elmúlt években — egy hónap alatt — mintegy 15 ezren nézték meg az előadásokat. Mérhetetlenül alacsony árak mellett. Nos, a külföldi idegenforgalomra is alapozva, úgy képzeljük el a jövőben a rendezvénysorozatot, hogy előtérbe kerülnének a zenés darabok. A musical, a vígopera, az operett felé akarunk elmozdulni. Beleértve ebbe a színház sikeres darabjainak a felújítását is, mint például a Charlie nénje. Mozis kifejezéssel élve: színes, szélesvásznú programot szeretnénk adni, főként zenés karakterrel. Emellett azonban — ez régi mániám — programot adnánk a gyerekeknek is. Másrészt művészi élményt adó, de nem költséges produkciókat is létrehoznánk, például klasszikus görög drámákat mutatnánk be. — Mint emh'tette, a fő profilt a zenés produkciók adnák. De ezek a legköltségesebbek is. Hogy lehet ezt és a gazdaságosságot összhangba hozni? — Való igaz, a zenés műfaj a legdrágább. Különösen úgy, hogy nincs saját színházi zenekarunk, tánckarunk. Mégis azt vallom, hiába ez a legdrágább, de ez hozhatja a legtöbb bevételt is. S nem véletlenül utaltam már korábban az idegenforgalomra. Hiszen a nézők zöme az idelátogatókból kerülne ki, s ők nyilván a többért többet is áldoznának. Másrészt a zenés daraboknál a nyelv nem jelent, vagy legalábbis kevésbé jelent megértési problémákat. — Egy fesztivál azonban nem csupán a színházat jelentheti. — Nyilván, hogy nem. Aki ide jön egy darabot megnézni, az többnyire étkezni, vásárolni, esetleg aludni is akar valahol. Tehát a pénzét nem csupán a színházra költi. Esetleg arra a legkevesebbet. Azért mondtam már előbb is, hogy a fesztivál nem csupán a színház ügye kell, hogy legyen. Másrészt a színházon kívül számtalan más rendezvény van ma is Egerben. Ezeket össze kellene valahogy kötni, újabbakkal színesíteni. Talán nem ártana létrehozni egy fesztiválbizottságot, amelyik mindent alaposan mérlegelne, s utána döntene, hogy mit érdemes, vagy mit nem. Külföldön számtalan, és hangsúlyozom, jövedelmező vállalkozás van már, amelyek tapasztalatai meggyőzőek lehetnek. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy Eger feltételei kedvezőek egy kifizetődő vállalkozáshoz. S ha arra gondolok, hogy néhány év múlva valószínűleg megvalósul a Budapest — Bécs Világkiállítás, akkor még nagyobb fantáziát látok benne. De egyben figyelmeztető intést is: le ne maradjunk. — Köszönjük a beszélgetést. S egyben felhívjuk olvasóink, az illetékes szakemberek figyelmét: szívesen várjuk véleményüket, pro és kontra érveiket. Kaposi Levente Mit mutassunk meg külföldön? Emlékszem, néhány éve részt vettem Londonban egy angol — magyar koprodukcióban készült tévésorozat ünnepélyes bemutatóján. A vetítést megelőző esti fogadáson, Tony Palmer rendező lakásán megjelent számos vezető brit kritikus, ismert londoni személyiség, és nem kisebb sztárok, mint Vanessa Redgrave meg Jonh Gielgud. A házigazda zongoráján ügyesen elrendezett rendetlenségben Kurtág György- kották hevertek, s a társalgás minduntalan Magyarországról, a kellemes magyarokról, jó boraikról és gazdag kultúrájukról szólt. Másnap a premieren a magyar közreműködők éppoly lelkes tapsot kaptak, mint az angolok: aztán bemutatták a produkciót, elfelejtették a koprodukció tényét, és a magyar filmek számára a brit mozik éppoly bevehetetlen váraknak bizonyultak, mint addig. Egy-két évvel ezelőtt pedig Rómában lehettem ott egy magyar fotókiállítás megnyitóján; fantasztikus helyen, a Trevi-kút közvetlen szomszédságában levő bemutatóteremben. Az olasz — magyar kulturális együttműködés során rendezett kiállítás megnyitójára kivonult a római társasági elit jelentős része, a várakozó limuzinok és az egyenruhás sofőrök, no meg a FIAT-os Agnelli államtitkár-húgának jelenléte kivételes rangot adott az eseménynek. Büszkeségemet csak az felhőzte el, amikor néhány nap múlva visszatértem a helyszínre. Sehol egy plakát, sehol egy utalás, hogy a befüggö- nyözött ablakok mögött történetesen magyar fotókiállítás látható: bent pedig az ürességtől kongott a terem. A hivatalos nemzetközi kulturális cserék sorában most kivételes fontosságúnak ígérkeznek az idén október 25-tol november végéig Londonban megrendezendő magyar kulturális hetek. A zenei világnap alkalmából hétfőn este a Magyar Állami Énekkar adott hangversenyt az Egri Bazilikában. A műsort Bach Jesu, meine Freude című motettája (BWV. 227.) vezette be. Ez a csaknem fél óra időtartamot igénybe vevő alkotás — szövegétől eltekintve is — a mai ember számára himnusz a lélek szabadságáról. Arról az állapotról, amikor a földi ember az egyetlen örök érvényű Te- kintéllyel társalog, elmondja hitét, alázatát, kifejti kapcsolatát, bevallja mindazt az esendőséget, ami ellen csak az emelkedett lélek tud és akar orvosságot találni megszabott idő- és térbeli határaink között. Most lehetne elmélkedni arról, hogyan dolgozza fel a gondolati és ritmusbeli strófaszerkezeteket Bach, miként röpteti magasba a szavakat, mondatokat. Mivel kápráztat el, hogyan indítja egyre magasabb régiókba az összefonódó, szétváló, majd megnyugvó szólamokat; mit hangsúlyoz, hogyan emeli fel a szóban alig elférő, vagy ki nem fejezhető lelki rezdüléseket, míg végül is kiderül: itt egyetlen biztos pontja van szabadságunknak, a lélek mindenen átívelő erejének, ha úgy tetszik, a valóságot jól feldolgozó képességének, ha tudomásul vesz- szük azt a biztos köteléket, amely igaz és szép formát ad, teremt mindannak, ami bennünk és körülöttünk történik. Mert lehet nyomatékolni külső gondjainkat, lehet borzalmasnak tekinteni körülményeinket, az érvek szánalmasakká válnak akkor, ha azokat a belső mérlegre tesszük. Magyarán: a külső és belső szenvedések, megpróbáltatások szövevényébe bele kell fonni-szőni- iktatm azt a bizonyosságot, hogy minden emberi utunk célja nem a hiábavalóság, a tehetetlenség, a halálbaomlás, hanem azt a bizonyosság keretezi, annak a belső és érett viszonynak a felismerése, hogy a küzdés, az élet ilyen vagy olyan leélése már itt is több és másabb a vándorló nyomorúságánál; de csak akkor, ha felismertük azt a szabadságot, amely átível a földi korlátokon. Ézt hirdeti Bach el nem múló szorgalommal és a lángelme határozottságával. Mindezt azért is jó emlegetni — nemcsak felismerni Szó se róla, politikailag rendkívül izgalmas időszakban rendezik a magyar kultúra koncentrált bemutatkozását Londonban, és örvendetes lenne, ha a politikai változásaink iránti érdeklődésből sikerülne valamit művészetünk, kultúránk irányába is átfordítani. Szomorúan közismert tény, hogy a kulturális csere Magyarország és szinte valamennyi nyugat-európai ország kapcsolatában fájdalmasan egyoldalú. Magyarországon nagyjából hozzáférhető az illető országok kultúrájának jelentős része, míg Nyugaton szinte semmit sem tudnak művészeti és szellemi életünk eredményeiről. Nagy- Britannia esetében, ha lehet, ez a viszony még egyoldalúbb, mint a magyar — nyugatnémet, a magyar — francia vagy a magyar — olasz kapcsolatokban, a londoni magyar seregszemlének lenne min változtatnia. Illúzióink persze ezúttal se legyenek. Mint az említett példákból is látszik, egy-egy napra a vendéglátó ország elitjének megnyerése valamely ünnepélyes alkalomra már nem reménytelen: a szervezők és az ország ]ó híre, no mega protokoll iránti, mindenütt egyforma vonzódás „nagy neveket” csábít a megnyitókra. Sokkal nehezebb — pedig végeredményben fontosabb — a sajtó és leginkább a hétköznapi közönség rokonszenvének megnyerése. Ami a sajtót illeti, persze azoktól a magyar kultúrbü- rokratáktól, akik itthon évtizedeken át a sajtó lebecsülésének, utasítgatásának légkörében nőttek fel, nehéz elvárni, hogy megértsék: Nyugaton nekik kell hálásaknak lenniük, ha az újságírók kérdeznek tőlük, ha érdeklődést mutatnak a magyar bemutatkozás iránt. Ami pedig a program összeállítását illeti, a legköltségesebb magyar kulturális szemle is biztos kudarcra van ítélve, ha programját itthoni szempontok — napjainkban, mert a bizonytalanság, az úttévesztés, a kiüresedés a XX. század szűnni nem akaró társadalmi kataklizmái között már alaposan kifárasztotta az embereket. És mintha a harsogó események elfedték volna elölünk a tájékozódás lehetőségét. Brahms két kórusműve, az op. 74. és az op. 29. is erről a nemcsak vallási értelemben felfogható élményről vall. Fontos különbség azonban, hogy ő már nem a XVIII. század Európájában éli át ezeket a lelki töprengéseket, hanem a romantika korában, amikor a miért? ezer árnyalatban és összefüggésben felmerül. Liszt és Wagner között Brahms a kiegyensúlyozottságot, a nyugalmat, az időt, a meg- tapasztalhatón túl is a fényt, a világosságot keresi-kutatja, szövege és dallamkezelése mégis szinte nosztalgikusan fordul elődeihez szilárdságért, azért a lelki erősségért, amely mintha a romantika idején megingani látszanék. A Magyar Állami Énekkar — vezetője Ugrin Gábor — olyan emlékeket hagyott itt bennünk az elmúlt évadban egri szereplésével, hogy igencsak vártuk eme nagyszabású művek megszólaltatását. A bazilika méretei és látványa csak erősítették a szándékolt hatást. És csak sajnáljuk, hogy terjedelmi korlátáink miatt nem foglalkozhatunk bővebben mindazzal, amit a Jesu, meine Freude megszólaltatása keltett bennünk. A dramma per musica hatását, mert végül is Bach a zene által drámai mélységet, katarzist kívánt eléri, jól fokozta az a két prelúdium és fúga, amelyet Vi- rágh András orgonaművész adott elő. Játéka dinamikus, értelmezési alapjait mintha a kiváló Gergely Ferenc orgonamű- vész-professzortól kapta volna. Nagy örömünkre. Á közönség rámozdult erre az eseményre. A bazilikát többször kellene igénybe venni, több hangversenyt kellene itt rendezni. A zenéhez ez az épület, a látvány nagyszerűsége megkettőzi a vizualitáshoz szoktatott embe- . rek figyelmét, hangulatát és hajlamát az elmélkedésre. Farkas András alapján állítják össze: ki az, aki „megérdemli”, hogy Rómában, Párizsban vagy Londonban bemutatkozhasson. A szempont csak az lehet, hogy ott mire van — bármily szerény — érdeklődés, a szellemi élet természetrajza szerint milyen magyar alkotások illenek bele az ottani horizontba. Ezt pedig az ottani értelmiségiek tudják, szakemberek, műveszek, újságírók, esetünkben Magyarországgal rokonszenvező britek, és Nagy-Britan- niában élő, de hazájukhoz is hű maradt magyarok, no meg az a néhány itthoni honfitársunk, aki valóban belülről ismeri a jelen brit kultúráját. Ha a programot nem brit, hanem magyar, ráadásul magyar minisztériumi ízlés állítja össze, ugyanolyan formában, mintha romai, prágai vagy tokiói bemutatkozásról lenne szó, akkor nagy jövőt ennek a vállalkozásnak sem jósolhatunk. S még valami. Az énekes, a festő, a filmrendező természetesen „saját jogon,” tehetségével és produktumával vesz részt minden ilyen rendezvényen; ha tud angolul, még jobb, ha nem, akkor is sikert arathat művészetével. Ám a delegáció nem művész tagjai közé csak olyanokat érdemes beválogatni, akik folyékonyan és európai módra beszélnek angolul — nem jobban persze, de nem is rosszabbul, mint egy finn, egy svéd, egy holland kulturális szakember, minisztériumi tisztviselő, diplomata, újsáf író. Annyi félresikerült, nagy öltségvetéssel és kis eredménynyel megrendezett nemzetközi kulturális program után jó lenne, ha ezúttal Londonban sikerülne bebizonyítani: valóban egy új szellemiségű, értékközpontú és európai színvonalú seregszemle kínálja a magyar kultúrát a brit közönségnek. Biztos sikert ez sem jelent, de enélkül halvány esély sincs a sikerre. Hegyi Gyula Kopjafát is állítanak — Emléktárgyak veteránoktól, hozzátartozóktól — Kiállítást rendez az István király Múzeum Székesfehérváron Jövőre indul a Don- kanyari zarándokút Szervezési nehézségek miatt csak jövőre kerülhet sor a Don- kanyari kegyeleti útra — jelentették be Székesfehérvárott az utat szervező bizottság által ösz- szehívott tanácskozáson. Az eredetileg idén októberre tervezett zarándokúira eddig csaknem félezren jelentkeztek, azzal a céllal, hogy leróják kegyeletüket elesett bajtársaik, hozzátartozóik halálának színhelyén. AII. világháborúban a Donnál hősi halált halt katonák emlékműveként kopjafát is állítanak majd. A kegyeleti útra várhatóan az év második felében kerül sor. 1993-ban Székesfehérvárott várhatóan felavatják a Don-ka- nyarban elesettek emlékehelyét is. Az emlékmű terveit az alkotó, Mészáros Mihály szobrászművész ismertette meg a tanácskozás résztvevőivel. Az emlékűt kapcsán az István király Múzeum kiállítást rendez a második világháborús emlékekből. A doni veteránoktól és hozzátartozóiktól több ezer emléktárgyat, dokumentumot kapott a tárlatra az intézmény. A kiállítást — amelynek tervét a Hazafias Népfront Fejér Megyei Bizottsága és Székesfehérvár Megyei Városi Tanácsa is támogatja — várhatóan jövő tavasszal rendezik meg. A tanácskozás befejeztével a székesfehérvári Bazilikában gyászmisét tartottak a háborúkban elesett katonák emlékére, majd azt követően a székesfehérvári Látó-kör hagyományos megemlékező irodalmi műsora hangzott el. (MTI) Zenei világnap A zene és a látvány nagyszerűsége
