Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 9., szombat 6. ^HÉTVÉGE Haumann Péter: „Fenntartani az örökérvényű értékeket...” — Halló, kedves Haumann Péter! Nem az udvariaskodás mondatja velem, de kétségtelen, hogy ön az egyik legnépszerűbb hazai színész. Kíváncsi lennék arra, hogy a közönségnek ez a szeretete, elismerése mit jelent az ön számára? — Megmondom őszintén, mindez hatalmas „üzemanyag” ahhoz, hogy legyen erőm még tovább is csinálni, ugyanis annyi zűrzavar tapasztalható mostanság a színházi életben, hogy kell hozzá erő bőven. — Önnel kapcsolatosan na- gyon-nagyon sokan vallják — s jómagam is így látom —, hogy igen sokoldalú színész. Ez honnan ered, mi a forrása? — Mielőtt erre válaszolnék, hadd térjek vissza kicsit az előző kérdéshez, vagyis ahhoz, hogy az egyik legnépszerűbb színész vagyok. Nos, ezt most éppen nem mondanám, mert két év óta gyakorlatilag nem volt jelentősebb „dolgozatom” színházban, tehát pontosan tudom, hogy vannak nálam népszerűbbek. De ez engem egy cseppet sem zavar, mivel ez egy hosszútávé pálya, azaz egyszer lent, egyszer fent... Bízom abban, hogy lesz erőm megint egy kicsikét előbbre jutni a szakmámban. Nem annyira a népszerűség terén, de persze ez következménye annak, ha azt, amit csinálok, jól csinálom. így most minden figyelmem arra összpontosítom, hogy próbáljak fölfrissülni egy kicsit. Ami a sokoldalúságot illeti... A fene se tudja... Egy színésznek kell, hogy több oldala legyen, hogy több megmutatkozási formája legyen, ha igyekszik eleget tenni a mestersége diktálta követelményeknek. Meg kell mondanom, hogy — természetsen — nem szívesen vállalok ezt is, azt is, mert mostanában a megbízások többnyire — hogy is mondjam —, a könnyebb megoldások felé tolódnak el. Ilyenformán gyakorta válogatni kell, s emiatt aztán némi konfliktusom is támad. Persze egyikét olyan dolog így is „becsúszik”, amit szívem szerint nem vállalnék el, de — azt hiszem — ismerőiek az okok, hogy mégis miért igen. — Javítson ki, ha tévedek, de úgy vélem, önnél ez a felfelé ívelő szakasz viszonylag későn érkezett el. Ez soha nem vette el a kedvét a pályától? — Nem, sohasem. Nekem időnként inkább az értetlenség és a méltánytalan megjegyzések veszik el átmeneti időre a kedvemet. De igazán soha nem tudtak engem visszavetni. A büszkeséget és a rátartiságot hadd tartsam meg magamnak. Ha bántanak is, én azért járom a magam útját. Sokkal jobban tudom a saját gondjaimat, mint mások. Még akkor is, ha találó a velem kapcsolatos megjegyzés, azt magamban átkódolom, és lefordítom arra, ami ebből az én dolgom. Látom én saját magam... — A beszélgetés elején említette, hogy a színházi életünk meglehetősen zűrzavaros. Egyfelől az érdekelne, lát-e ebből valamiféle kiutat, másfelől pedig az, hogy amennyiben szabad kezet kapna egy színházban, mire fordítana gondot elsősorban? — Nagyon remélem, hogy a most újjászerveződő Nemzeti Színház módot ad arra, hogy ebből a jelenlegi állapotból szerencsésen kerüljünk ki. Nagyon sok jó és eredeti rendezőnk van, s úgy érzem, hogy ezzel a színházváltással a közelükbe kerülhetek. Nekem erre szükségem is van, ráadásul ezt ők is tudják, s keresnek is a legnagyobb örömömre. E téren tehát optimista vagyok. Most, szeptember 27-én lesz egy Mrozek bemutatónk, remélem, sikerül majd. Ami a kérdés második felét illeti... Először is fölkutatnám az összes létező olyan magyar drámaírót — ha vannak ilyenek —, akik jól és felelősen képesek véleményt nyilvánítani, nem pedig olyan kapkodó és hebehurgya módon, mint manapság oly gyakorta megfigyelhető. Tehát azokat keresném, akik a jelenlegi helyzetről felelősen és irodalmi szinten tudnak megnyilatkozni. Szükség van arra, hogy a felelősen és okosan gondolkodó emberek eligazítsák a nézőket, a társadalmat, mert hihetetlen nagy káoszt látok. S ez az időnkénti handabanda, amit tapasztalok, számomra meglehetősen kétségbeejtő. Ezen túlmenően szükséges fenntartani az örökérvényű értékeket, azokat, amiket újra és újra el kell mondani. — Árulja el, véleménye szerint a tehetség mellett milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy színésznek. Ügy is kérdezhetném: kiből lesz jó színész? — Nézze, mindannyiunk számára ismerős az a „tétel”, miszerint ahhoz, hogy valaki célba jusson, legalább annyi szorgalom szükségeltetik, mint amennyi képesség. Tehát például én nagyon erősen figyelek arra, hogy ne hagyjam el magam. Említhetném itt a folyamatos gyakorlást, aztán a próbafolyamatokban a dolgok több oldalról való áttekintését. Úgy vagyok ezzel, mint az a sakkozó, aki már nem bír el egy állással, aztán amikor átmegy az asztal túlsó oldalára, onnan észreveszi, hogy mi is vajon a helyes lépés. — Nem tartozik azok közé a művészek közé, akik túlontúl gyakran nyilatkoznak, szerepelnek a különféle újságcikkekben. Ennek mi az oka? — Mert velem kapcsolatban nagyon sok dolog már afféle lerágott csont. Ilyenkor „uborka- szezon” táján nagyon sokan jelentkeznek, mert az e szakma iránt érdeklődő újságírók nem tudnak magukkal mit kezdeni — már ne haragudjon —, írni meg csak kell. S aztán többnyire ugyanazok a kérdések, ugyanazok a megközeh'tési módok térnek vissza. Ezért nem is szeretek annyit beszélni, mert az ember csak ismétli önmagát. — Bejezésül két dolog... Ha kívánhatna valamit a saját maga számára, mi lenne az? A másik, hogy milyen az egészségi állapota, hiszen úgy tudom, hogy ge- rincbántalmakkal küszködik... — Nos, kicsivel több nyugalmat kívánnék, hogy jobban felkészülhessen mindenre. S hogy hogy vagyok? Szerencsére már javulófélben. Aki ismeri ezt a betegséget, az tudja, hogy van, amikor akár tíz évre is elmúlik, aztán egy váratlan, rossz mozdulattól ismét kiújul. Alapos orvosi kezelés alatt állok, s — úgy tűnik —, rövidesen ismét sorompóba állhatok... Sárhegyi István Tenyeres és fonák Kevesen tudják, hogy George Bush, mielőtt beköltözött volna a Fehér Házba, már az USA elnöke volt, egészen pontosan 7 óra 54 percig, 1985. július 13-án. Vagyis akkor, amikor bélműtétet hajtottak végre Ronald Reage- nen. Az alkotmány szerint ilyen esetben, az altatás idején az elnök helyettese gyakorolja a hatalmat. Ám azt még kevesebben tudják, hogy a szóban forgó nap történelminek is mondható délutánját, s vele a teljhatalmat Bush egy teniszparti közben élte át, történelmileg feledhető módon: elesett, megsérült, ágyba kellett fektetni, ahol is jeges borogatással a fején elmélkedett Amerika sérülékeny voltáról. A Washington Post arról is hírt adott, hogy Bush kedveli, ha a környezetében dolgozó politikusok jól bánnak a rakettel, a teniszütővel. A „Power Tennis”, a hatalom birtokosainak teniszjátéka a lap szerint is több mint egyszerű időtöltés. Mc Namara például meglett férfi korában, hajnalonta azért vett teniszleckéket, mert szégyellte kezdetleges játéktudását. Teniszezett Shulz, Reagen külügyminisztere, Webster, a titkosszolgálat igazgatója, játszott Carter, és természetesen biztonsági tanácsadója, Brze- zinski is. A Bush-éra azonban minden korábbi elnöknél szélesebb körben terjesztette el a játékot. „Sohasem volt az Egyesült Államoknak ilyen erős teniszjátékos-elnöke — mondta a Fehér Ház szóvivője. — A jobbkezese erős, az adogatása pontos, csupán a fonákja gyenge egy kissé, így tehát kevesen győzik le.” Annál is inkább, mert a „Power Tennis” sajátos játékszabálya az, hogy ne alázd meg, ha az ellenfeled a pályán kívül hatalmasabb, mint te... Az Alpok legújabb alagútja Képünkön: az Alpok legújabb alagútja. Június 19-én felavatták a 7209 méter hosszú Monte Olimpino II. vasúti alagutat, Svájc és Olaszország között. Főként tehervonatok közlekednek majd itt A világ sohasem látott egyszerre annyi épülő alagutat, mint napjainkban. Mi a hajtóereje ennek a nagy föllendülésnek? Elsősorban a közlekedés rohamos megnövekedése, amely — különösen nyáron — rajzó méhekhez tette hasonlóvá az emberiség jókora részét. Alig több mint száz évvel ezelőtt neves geológusok még azt állították, hogy például az Alpok alatt nem lehet alagutat fúrni. De a Párizs-Torino vonalon Moda- ne (Franciaország) és Bardon- necchia (Olaszország) helységek között már 1857-ben megkezdték az első vasúti alagút építését. És nem is mondhatjuk, hogy valami kőkorszakbeli módon! Például a robbanóanyagnak a lyukakat, ugyanúgy mint ma, sün- tett levegővel hajtott fúrószerszámokkal készítették. A 12 230 méter hosszú alagút 1871-re készült el. Az alagútépítés fejlődését jól mutatja a svájci Szent Gotthard- hágó alatt 1872-1882 között épített vasúti alagút és az 1970-es években épült közúti alagút ösz- szehasonlítása. Az akkori vállalkozás nehézségét sejteti, hogy az építkezés megkezdését tizennyolc évig tartó vita előzte meg. De bizonyára hozzá se kezdenek, ha előre tudják, hogy a tíz évig tartó építkezés 800 embernek — köztük a főmérnöknek — az életét követeli. A sérüléses balesetek száma is elképesztően nagy volt: évente több száz. A por, az elviselhetetlen hőség és az állandó vízbetörések miatt egy- egy munkás évente legfeljebb három-négy hónapot dolgozhatott. A kitermelt kőzetet szállító lovak és öszvérek közül havonta átlagosan harminc hullott el. Száz évvel ezelőtt a munkások egy óra 20 perc alatt tudtak egy méterre befúmi az iránytáró homlokába. Ma ugyanez a munka 2-3 percig tart. Száz évvel ezelőtt egy munkacsoport egy nap alatt mintegy 10 köbméter sziklát tudott kitermelni, ma ehhez 15 perc is elegendő. Mi tette lehetővé a teljesítmény ilyen mértékű növekedését? Hiszen a robbanóanyag számára a lyukakat akkor is és ma is sűrített levegővel működtetett szerszámokkal fúrták, illetőleg fúrják, a sziklákat ma is a lyukakba helyezett robbanóanyaggal fejtik, tehát a munkamódszer lényege azóta sem változott. Bármilyen sok összetevője is van e teljesítménynövekedésnek, a kérdés magyarázata röviden az, hogy az építés sebessége nagyobb.A régi Gotthard-alagút építői — nagy teljesítményű fúró-, rakodó-, falazó stb. gépek hiányában — az alagút kereszt- metszetét kisebb tárókra, vágatokra voltak kénytelenek bontani. Egyszerre általában csak 7-10 négyzetméternyi felületen haladhattak előre. Amikor egy-egy ilyen vágatszakasz elkészült, azt aládúcolták, s csak ezután fogtak hozzá a keresztmetszet bővítéséhez. Ez az elaprózás csökkentette az amúgy is kicsi teljesítményt. Az új alagút építői a teljes homlokfelületen — a csaknem 90 négyzetméter keresztmetszetű alagútban — egyszerre haladnak előre. A gépesítés fejlődése, a lézeres iránykitűzés is sok időt megtakarít a mai építőknek. A közlekedésnek pedig — minden járművet ideszámítva — sok időt takarít meg egy-egy alagút. Képünkön: a Bismarck roncsainak egyik légvédelmi ágyúja 5000 méter mélyben. A hajó pontos helyét nem közölték, mert katonai temetőnek tekintik. Nemrégiben a hírügynökségek világgá kürtölték a hírt: megtalálták a tengerfenéken a Bismarck nevű második világháborús német csatahajó roncsait. Érdemes visszapillantani, milyen volt ez az akkoriban híres csatahajó, és mi lett a sorsa. A Bismarckot a hamburgi Blohm és Voss cég építette; 1939. február 14-én bocsátották vízre a nagy német kikötővárosban, éppen annak a napnak az évfordulóján, amikor Nelson híres győzelmét aratta a St.Vin- cent-foknál vívott csatában. A német kormány állami ünnepségnek nyilvánította a ceremóniát. Hitler, Raeder, Keitel, Goring, Goebbels, Hess, Robbent- rop, Himmler, Bormann — mind ott voltak az emelvényen; beszédében Hitler kifejezte reményét, hogy a hajó legénysége Bismarck vasakaratának szellemében fog tevékenykedni. A hajó háromszáz méter hosz- szú, 36,6 méter széles volt. Nyolc darab 38 centiméteres ágyú és hat repülőgép hordására alkalmas. Az ágyútornyokon és az oldalakon 33 centi vastag, különlegesen edzett Wotan-páncélzat- tal. Harmincötezer tonnásnak jelentették be, hogy a londoni egyezmény kereteit ne lépje túl; de a Bismarck vízkiszorítása rakomány nélkül valójában 42 000 tonna. Ilyen hadihajót még nem látott a világ: a Bismarck az újjáéledő német haditengerészetet jelképezte. A német haditengerészet fő feladata az angolszáz kereskedelmi hajók megtámadása és megsemmisítése volt. Ehhez természetesen le kellett győzni a kereskedelmi hajókra vigyázó hadihajókat. A német hadiflotta a tengeralattjárókkal együttműködve kezdetben nagy sikereket ért el az Atlanti-óceánon, támaszpontul használva mind a német, mind pedig a francia kikötőket. A Bismarck 1941. május 18- án futott ki a Prinz Eugen és még számos hajó kíséretében. Északra vette útját, Norvégia partjai előtt elhaladva feljutott a sarkvidékig, majd az Izland és Grönland közötti úgynevezett Dánia- szoroson át érkezett az Atlantióceánra. Itt percek alatt elsüllyesztette a legnagyobb brit csatahajót, a Hood-ot, majd délre, később keletre kanyarodott a franciaországi Vizcayai-öböl irányába. Időközben jelentős brit flotta összpontosult, és megkezdődött minden idők egyik legnagyobb kalandja, a Bismarck üldözése és elsüllyesztése — mindössze nyolc nap alatt. Több mint négyezer brit és német tengerész vesztette életét a küzdelemben. Az angol admiralitásnak hatalmas erőket kellett mozgósítania, hogy ezt az egyetlen hadihajót a tenger fenekére küldje: nyolc csatahajóra és csatacirkálóra, két repülőgép-anyahajóra, több mint háromszáz támadó repülőgépre. A Bismarckra kilőtt majdnem 60 torpedóból mindössze három, legfeljebb négy talált célba. Végül a csatahajó kormá- nyozhatatlan céltáblává vált. A Bismarck esetéből eszméltek rá a szakemberek, hogy a repülőgépek korában elavultak a csatahajók. Az utolsó csatahajót, az amerikai New Jerseyt 1972- ben szerelték le. A Bismarck hullámsírja
