Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 9., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Tusrajzok Faltz tartományról Több évtizede már. hogy vidékünkön él Trojan Marian Jozef lengyel származású grafikusművész. A Füzesabonyban letelepedett alkotó azonban nem csak szűkebb hazájában néz körül, hanem időnként más tájegységekre is ellátogat, s ottani élményeit rajzokon örökíti meg. Most közölt tusrajz-vázlatai akkor készültek, amikor nemrégiben a Német Szövetségi Köztársaságbeli Faltz tartományban járt, ahol annak idején nem kisebb személyiség, mint Körösi Csorna Sándor is sokat barangolt. Művei nézése közben olvasóink megismerkedhetnek Heidelberg, Billing- heim és Hatzenbühl építészeti hangulatával. Az angolok még mindig szeretik a királyi házat A britek hűek maradtak monarchiájukhoz. Nyolcvankét százalékuk rá szavaz, és nem kevesebb, mint 80 százalékuk úgy véli, hogy a tömegtájékoztatási eszközöknek több tiszteletet kellene tanúsítaniuk a királyi ház iránt. Ezt derítette ki a Daily Telegraph közvéleménykutatása, amely ugyanakkor sokallják a monarchia kiadásait. 1987-ben (átszámítva) 116,2 millió schil- lingre rúgott az az összeg, melyet a Parlament a királyi háztartás költségeinek fedezésére jóváhagyott. Sokak szerint a Windsor- ház javait, például a pompás kastélyokat, gazdaságosabban kellene kezelni, hasznosítani lehetne őket az idegenforgalomban. A felmérésből kiderül: a nagyközönségnek fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen milyen alkotmányjogilag biztosított hatásköröket gyakorol a királynő. A szokásos, nagyon angol magyarázat, mely szerint a királynő „elméletileg” nagy hatalommal bír, ezzel azonban „gyakorlatilag” nem él, nyilvánvaló zavart kelt. A megkérdezettek 49 százaléka mindenesetre úgy véli, hogy a királynőnek „egy szava sincs”, ezzel szemben 48 százalék amellett van, hogy jobban kellene érvényesítenie befolyását, ami természetesen a politikailag vitás kérdésekbe való beavatkozást jelentené. Úgy tűnik, kevesen emlékeznek a Stuart-dinasztia királyára, I. Károlyra, akit a XVII. században egy ilyen beavatkozás miatt végeztek ki. Paradox módon a megkérdezettek 59 százaléka helyénvalónak tartaná, ha a szeretett királynő lemondana a walesi herceg javára, még mielőtt az túl idős lenne erre az „állásra”. Ezt bizony nehéz összeegyeztetni II. Erzsébet királynő felfogásával, aki öröklöttnek tekinti hivatalát, melytől csak a halál választhatja el. A megkérdezettek 48 százaié ka „nagyon értékesnek”, 34 százaléka „igen értékesnek” találta a királynőnek azt a szerepét, melyet a Brit Nemzetközösség függetlenné vált államainak pusztán névleges fejeként betölt. 68 százalék helyénvalónak tartotta, hogy a királynő hivatalos látogatást tegyen a Szovjetunióban — erről Thatcher miniszterelnökasszony nemrég úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem jöhet szóba. A királynővel viszont jóval többen szeretnének személyes ismeretséget kötni. Ezen a téren éles versenyben áll Theresa nővérrel, míg Károly herceg, nővére, Anne, az anyakirálynő és Diana hercegnő túlszárnyalják az olyan hírességeket, mint Michael Jackson, a pápa, sőt Elisa- betch Taylor. Akármilyen népszerűek a királyi ház tagjai — a brit alattvalók nem kevesebb, mint 89 százaléka nem cserélne velük. A szerelem és a féltékenység Ahogy „nincsen rózsa tövis nélkül”, valóban annyira hozzátartozik a szerelem érzéséhez a szenvedés, melynek egyik forrása a féltékenység. Ez a „tövis” fájdalmasan megszúrja a másikat, de megsebzi vele saját magát is, gyakran keserűvé torzítja az édes érzést. Szellemesen világítja meg a féltékenység lényegét egy német szójáték: Die Eifersucht ist eine Leidenschaft, die mit Eifer sucht, was Leiden schafft. (A féltékenység olyan szenvedély, mely hévvel keresi azt, ami szenvedést okoz.) Szerencsére nem feltétlen velejárója a szerelmes állapotnak a féltékenység — hiszen sok emberpár szerencsésen megússza enélkül —, de mégiscsak a szerelem lényegéből fakad. Az igazi szerelem jellemzője a kizárólagosság és felcserélhetetlenség érzése és kívánsága; az, hogy "csak ő kell és senki más ”, őrá viszont teljes egészében igényt tart a partner, nem tud és nem akar osztozni mással. Amíg az ember — főleg serdülőkorban, ifjúkorban — bizonytalan az érzéseiben, amikor egyik nap az egyik barát, másik nap a másik felé vonzódik jobban, amikor sokáig töpreng azon, melyiket is válassza — addig valószínűleg nem is igazi még a szerelem. A baj ott kezdődik, hogy míg a másiktól kezdettől megkívánja az ember a kizárólagosságot, a hűséget, addig saját magánál nem veszi olyan szigorúan, ha kedves pillantást vet másra is. Ez felszíthatja a partner féltékenységét, még'ha a szó szoros értelmében igazi oka nincs is rá. Súlyosbíthatja a problémát a barátok ugratása, a barátnők aggodalmaskodása. Sokszor maga a társ viselkedik szándékosan úgy, hogy féltékenységet keltsen, lányok körében ez sajnos igen gyakori, így akarván felhívni ma- ukra egy fiú figyelmét, vagy fo- ozni párjuk szerelmét. Ez így — hamis módon — egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel jár, mindenesetre felébreszti a féltékenység „zöldszemű szörnyét”, ez pedig senkinek sem jó. Szélsőséges esetben a féltékenység kórossá fajulhat, betegséggé fokozódhat, leginkább férfiaknál. Sok lány és asszony szenved attól, hogy a partnere állandóan apró jeleket keres rajta és a lakásban, és ezeket hűtlensége bizonyítékaiként magyarázza. A bizalmatlanság, gyanakvás hamarosan tönkreteszi a kapcsolatot. A féltékeny ember általában új kapcsolatában is gyanakvó és óvatos marad. Pedig bizalom nélkül nyomasztó a légkör, több lesz a kapcsolatban a kellemetlen óra, mint a kellemes perc. A szerelem és a féltékenység olykor egyenes arányban áll egymással, máskor ellenkezőleg, fordított az arány. A kapcsolat elején általában az előbbi jellemző, tehát minél jobban szereti a párját, annál inkább fél az elvesztésétől. Ha bizonytalan, önmagát leértékelő, szorongó emberről van szó, még erősebben. Ahogy hűl az érzelem hőfoka, enyhül a féltés is. Más esetekben viszont fordítva, éppen a hűlő szerelem helyét foglalja el a puszta féltés. Lehet, hogy saját önigazolási vágya táplálja, a féltékenységgel mintegy bizonyítani akarja, hogy még szereti partnerét. Lehet az is, hogy az irigységhez hasonló érzés munkál benne. Amíg szerelem lesz a világon — reméljük, örökké —, addig a féltékenység sem hal ki teljesen, és persze, a hűtlenség sem. A saját lelki egyensúly és a párkapcsolat harmóniája érdekében azonban mindkét félnek jobb lenne, ha mellőzni vagy legalább enyhíteni tudná a féltékenység érzését. Ennek belső feltétele a férfi vagy a nő kellő önbizalma és optimizmusa, külső feltétele pedig a partner ragaszkodása, hűsége, őszintesége, nyíltsága. Dr. 1. P. Aranybányát talált, koldusként halt meg Amerikai történet — Aranyásók a hegyek között — Az ököljog törvényt bont A gazdagság vágya természetes emberi tulajdonság. Ki ne szeretne gondtalanul, bőségben élni! Ám a szerencse forgandó, kinek kedvez, kinek nem. Lottózzunk, totózzunk és milyen kevesen nyerünk... Néha még pórul is járhat az ember. íme egy igaz történet okulásul a régmúltból: 1848. január 24-én John W. Marshall ácsmester az őrlőmalom gerendáit ácsolta a kaliforniai American-folyó déli ága mentén. Déltájban meglátott s fölemelt egy kis sárga követ, amelyet a folyó az erdős dombok között hozott le magával. Onnan, ahol ma Sacramento városa áll. Arany? Nem tudta. Odaadta az egyik munkás feleségének, aki éppen szappant főzött, az asz- szony beledobta a kondérba, amelyben zsír és lúg főtt. Estére a kis rög úgy csillogott, mint a tigris szeme, s másnap hajnalban John W. Marshall lóra pattant és negyven mérföldet lovagolt gazdájának, John A. Stutter- nek kúriájához, berohant a házba, bezárta maga mögött az ajtót és kihúzta a csillogó aranyrögöt a zsebéből. Sutter izgatottan bámult rá. Arany volt, semmi kétség! Csillogó arany tiszta röge. Legvadabb álmait is felülmúlta a valóság, ő lesz tehát a termés ura, a világ leggazdagabb embere...Sutter megpróbálta titokban tartani a fölfedezést, de az olyan próbálkozás volt, mintha valaki a bolygócsillagokat akarná megállítani az égbolton, olyan erőt szabadított föl, amely egész Amerikát megrázta. Huszonnégy órán belül valamennyi bérese otthagyta munkáját s a pénzvágy tébolyult rohamában ástak, kapáltak az arany nyomában; fékevesztett sietséggel próbálták kimosni az aranyat a folyó iszapjából. Egy hét alatt az egész környék megbolondult. A farmokat mindenütt elhagyták, zűrzavar támadt, a tehenek hiába bőgtek, hogy fejjék meg őket, a botjak hiába sírtak anyjuk után, a bégető juhokat a farkasok tépték széjjel. Izgatott emberek forgatták a csákányt és az ásót, s több olyan volt, aki ötezer dollárt keresett napkeltétől napnyugtáig, egyetlen ásónyomás, néhány szitarázás és sokezer dollárt érő aranyrög feküdt lábuknál; percek alatt szerzett vagyon. A hír végigfutott az országban s az egész Egyesült Államokat izgalom rázta meg, munkások hagyták el műhelyeiket, katonák szöktek meg a hadseregből, földmívesek indultak el földjeikről, kereskedők zárták be boltjaikat. Az aranyásók megindultak, az emberiség sáskahada szárnyrakelt a napnyugati aranyföld felé. 1849 tavaszán hatalmas lovascsapat indult el a kansas-i Inde- pendenceből, a civilizáció végső állomásáról. A nyeregben fiatalok ültek; fiatalok, akiket az új kaland láza csábított, a Missouritól a Sierra Nevada hófedte csúcsáig hosszú, szakadatlan kocsisor haladt, amelyet lovak és lassú mozgású ökrök húztak. A préri tavaszi zöldbe öltözött s a kocsikon ülő emberek teli torokkal daloltak. Sokezer ember hajón érkezett. Cetvadász-hajókon, teherszállító vitorlásokon kerülték meg a Cape Horn-t, nyikorgó vitorlák és csikorgó árbocok alatt, a Magellán-szoros közelében hurrikánok tépték és verdesték a hajókat, sárgaláz és más betegség tizedelte őket, a kolera és a Skorbut százszámra szedte áldozatait — de az aranyásók oly föltartóztathatatlanul közeledtek, mint a hatalmas Csendes-óceán hullámai. Több mint hétszáz hajó kötött ki a San Francisco-i öbölben; valamennyi matróz és tengerész otthagyta hajóját s fölsietett a hegyek közé. Olyan csőcselék volt ez, amely semmiféle törvényt nem ismert el, csak a kés és a husáng hatalmát, nem engedelmeskedett parancsnak, ha nem támogatta revolver a parancsadó szavát. Természetesen Sutter birtoka volt a központi cél. Letaposták a vetést, s ellopták gabonáját, hogy kenyeret süssenek, pajtáit ledöntötték, hogy kunyhóikat felépíthessék, barmait le- öldösték, hogy húshoz jussanak. S ami ennél még sokkal elké- pesztőbb: ezek a kincsvadászok attól sem rettentek vissza, hogy városokat építsenek Juhn A. Sutter birtokán. Az öreg, svájci származású nagybirtokos tehetetlen dühvei látta, amint idegen emberek vették, adták el és bocsátották ismét áruba azt a területet, amely az övé volt, mintha ő sohasem lett volna világon. 1850-ben Kalifornia az Egyesült Államok része lett, s most már a törvény fenséges hatalma uralkodott a hegyekben is. Sutter megindította a világ legnagyobb perét, kijelentette, hogy San Francisco és Sacramento az ő birtokán épült, s a törvény segítségét kérte, hogy minden egyes települőt lekergethessen földjéről. Kalifornia államától huszonötmillió dollárt követelt kártérítésként azokért az utakért, hidakért és csatornákért, amelyeket ő építtetett, s amelyeket Kalifornia közhasználatra foglalt le. Az Egyesült Államok kormányától ötven millió dollár kártérítést kívánt az elszenvedett károkért, azonkívül jutalékot minden aranyszemcséért, amelyet elvittek birtokáról. Négy éven át harcolt, egyik bíróságtól a másikig vitte ügyét; és 1855-ben megnyerte pőrét. Kalifornia legfelsőbb bírósága kijelentette, hogy San Francisco, Sacramento s egész sereg más város és falu Sut- tér területén épült. Ennek a szenzációs döntésnek híre úgy megrendítette San Francisco és Sacramento lakosait, mint valami földrengés. Szóval, a törvény ki akarja őket kergetni otthonukból? No, majd ők megmutatják! Óriási tömeg ragadott fegyvert, baltát és fáklyát s ordítozva, gyújtogatva, fosztogatva özönlött végig az utcákon. Fölgyújtották a bíróságokat, s minden aktát elégettek; aztán meg akarták lincselni a bírókat, aki az ítéletet hozta, majd lóra pattantak s kiszáguldottak Sutter birtokára, dinamittal robbantották föl házait és pajtáit, elégették bútorát, kivágták gyümölcsfáit, leöldös- ték barmait. Termékeny, gyönyörű farmjából a füstölgű pusztulás helye lett. Sutter egyik fiát meggyilkolták, a másikat öngyilkosságba kergették, a harmadik a tengerbe fulladt, amikor Európába próbált menekülni. Maga John A. Sutter összeröppant a kegyetlen csapások alatt, eszét vesztette. Húsz éven át élt a washingtoni Capitol körül; a kongresszust próbálta rávenni, hogy ismeije el követeléseit. A szegény, öreg, tébolyodon ember, akit rongyok földeltek, egyik szenátustól a másikhoz fordult igazságért. Az utcagyerekek kinevették és kigúnyolták. 1880 tavaszán egyedül halt meg egy washingtoni bútorozott szobában, elhagyottan és megvetetten — pedig mások milliókat csikartak ki az ő földjéből. Amikor meghalt, egy dollátja sem volt, de a bírósági végzést, amely a világ legnagyobb vagyonát adta neki, a zsebében hordozta. Öt évvel később John W. Marschall is meghalt — Marschall, az ácsmester, akinek fölfedezése a nyugati földteke leghatalmasabb aranylázát keltette föl. Egyedül halt meg nyomorúságos kunyhójában. Mások ezermillió dollárt kerestek fölfedezésén, de utána még annyi pénz sem maradt, hogy a legolcsóbb koporsót megfizethették volna belőle. Szalay István