Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 30., szombat Arezzóban megelevenedik a középkor Szaracénok viadala Sétál az ember az arezzói főutcán, és tarka ruhába öltözött dobosok és harsonások jönnek szembe, mögöttük buzogányt, nyílpuskát lóbáló harcosok, végezetül páncélba bújt lovagok, kezükben kop- jával, karddal. Ez nem valamiféle álomkép, hanem évente egyszer, szeptember első vasárnapján ma is élő valóság a toszkánai városban. Ekkor tartják ugyanis a Giostra del Saracinót, a szaracénok viadalát, melynek gyökerei az 1200-as években a keresztes háborúk idejére nyúlnak vissza. Az arezzóiak máig megőrizték ezt a hagyományt, és nagyot téved az, aki az ünnepséget afféle turistacsalogató látványosságnak véli. Sokkal több ez a helybelieknek, teljes komolysággal vett és végrehajtott játék, ahol ma is teljes erőbedobással mérik össze ügyességüket a város négy kerületének különböző színű ruhákba öltözött képviselői. A délelőtt parádés felvonulásokkal telik, a csapatok végigjárják a várost, saját kerületükben pedig az ottlakókkal közös imán vesznek részt, melyben az Úr segítségét kérik a győzelemhez. Már ekkor szikrázik a levegő, hiszen az út szélére kivonulók hangosan biztatják saját csapataikat, és legalább ilyen hangerővel pocskondiázzák a másik hármat. Délután a Dóm előtt a város főpapja is megáldja a viadalra indulókat, majd kezdetét veszi a megejtő szépségű főtéren a küzdelem. Előbb zászlós akrobaták szórakoztatják rendkívüli ügyességgel a publikumot, mely hangosan követeli a küzdelem megkezdését, és maga is a megfelelő színekben buzdítja harcosait. A játék lényege: a száguldó lóról kopjával minél ügyesebben el kell találni egy céltáblát, melyet egy ellenséget jelképező fabábu tart a kezében. A találatokat összeadják, és így döntik el, melyik kerület csapata bizonyult a legügyesebbnek. Amikor a lovagok rohamra indulnak, tetőfokára hág a hangulat, konfettieső hull a tornyok tetejéről, petárdák durrannak, zászlókkal, kendőkkel integetnek a nézők. Egy-egy sikeres találat után kitör a diadalordítás, és az sem ritka, hogy egy-egy kétes pont fölötti vitában ökölre mennek a harcosok, de sokszor még a közönség is. Végül persze minden jóra fordul, óriási ovációval kihirdetik a győzteseket, majd mindenki elvonul a térről, hogy örömét vagy bánatát közös mulatozással vezesse le. Az idén a zöldfehérek, azaz a Porta S. Andrea kerület harcosai nyerték meg a szaracénok viadalát. (Fotó: Koncz János) Nincs mentség! Sokszemközt Farkas Vladimírral, az ÁVH volt alezredesével Múlt nélkül nincs jövő. De sokszor emlegettük ezt a mondást. Igazán aktuálissá azonban csak napjainkban vált, amikor az egészséges szellemi kibontakozás jegyében feltérképezzük a korábbi évtizedek fehér foltjait, tragikus tévedéseit, vétkes botlásait. A higgadt szembenézés, a tárgyilagos mérlegelés szándékával hívta meg a megyeszékhelyre az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület Farkas Vladimírt, az ÁVH volt alezredesét, a rémtettekben bővelkedő Rákosi-éra egyik központi figuráját. A megyei pártbizottság oktatási igazgatóságán telt ház fogadta a vendéget. Ott voltak az erőszakszervezet egykori tagjai, nem hiányoztak a megkeserítettek, a megnyomorítottak képviselői sem. Emellett szép számmal akadtak olyanok, akik az igazságfeltárás stációira voltak kíváncsiak. Azok mindenképpen csalódtak, akik nosztalgiázni vágytak, akik valamiféle ultrabalos demonstrációra számítottak. Eléjük ugyanis az a briliáns logikájú ember állt, aki régen túljutott az önvizsgálat logikai buktatóin, aki egyáltalán nem hasonlított hajdani önmagára. Riporterként kérdeztem, illetve hagytam beszélni. Túl gyakori közbeszólásommal ugyanis zavartam volna kétségkívül impozáns gondolatmenetét. Ráadásul olykor én is hallgatóvá váltam, mert a precízen tálalt információk zöme számomra is — meggyőződésem, hogy sokan voltunk ilyenek — újdonságként hatott. Először azt indokolta, hogy miért adta fel némaságát, miért lépett a nyilvánosság elé. Hangsúlyozta: egykori cselekedeteire nincs mentség. Egyébként ez lesz egyik könyvének címe is. Megjegyezte: akkor is bűnösnek érzi magát; ha éveket töltött börtönben. Épp ezért vezekelni óhajt. Nem titokban, nem félrehúzódva, hanem mindig publikum előtt. Talán azért, mert a kontroll, a vita ismét töprengésre készteti. Elkülönült azoktól, akikkel együtt dolgozott, akik rejtőzködve, magas nyugdíjnak örvendezve nem óhajtanak számot adni arról, amit tettek. Épp ezért maga, s e társai nevében is megkövette azokat, akiket megkínoztak, akiknek méltóságába beletapostak, akiket szenvedések regimentjére kárhoztattak. Kiemelte: kizárólag az 1945- től ’56-ig terjedő periódust kívánja elemezni. Ezzel összefüggésben számos témát érintett. Bebizonyította — ez is meglepetés volt a javából —, hogy az 1949-ig ívelő szakaszt se uralták népi demokratikus jegyek. Ez időben ugyanis számos funkciót töltött be, s ezek tapasztalatait sorakoztatta fel. A lehallgatócsoport vezetőjeként ő készített jelentéseket a koalíciós pártok vezetőinek telefonbeszélgetéseiről. Az úgynevezett négyesfogat: Rákosi, Gerő, Révai és Farkas borzalmakban bővelkedő tündöklését sem kímélte, s attól sem húzódozott, hogy apját, a mindmáig rossz hírű honvédelmi minisztert elítélje. Igazolta: az illegális magyar kommunista mozgalom, illetve a moszkoviták csoportja egyáltalán nem örvendhetett nemzetközi elismerésnek. Belső harcaikról, egymást is likvidáló torzsalkodásaikról, kölcsönös vádaskodásaikról Euró- pa-szerte tudtak. Mindez, valamint a honi ellenállás csökevényessége inspirálta a hatalomba bódult „vezéreket” arra, hogy túlteljesítsék a Kreml kívánságait. A fizikailag is kis termetű, köpcös főnök Sztálin szemében szeretett volna „naggyá” nőni. Mindegy, hogy milyen áron. Rajk Lászlóra is emlékezett, összetetten értékelve ezt a végső soron szimpatikus személyiséget. Persze kitért arra is, hogy markáns karaktere ellenére is részt vett az első koncepciós perek elkészítésében. Kádár János vallatójaként is elismerte azokat az érdemeit, amelyeket a hatvanas évek eleje után szerzett. Szerinte ekkor voltunk a szocialista „láger” legvidámabb barakkja. Tisztázni akárt néhány kérdést. Például azt, hogy az egykori külügyminiszter „beismerésre” késztetésében közreműködött-e az MSZMP közelmúltban elhunyt elnöke. Adalékokkal bizonygatta, hogy Farkas Mihály- lyal együtt ott volt abban a teremben, ahol a szóra bírási procedúra hangfelvételeit ő irányította. Nem tagadta: a többiekkel együtt a mindenkin való felülke- rekedési vágy szédítette meg, kápráztatta el. Épp ez, amire eddig nem lelt, s nem talál feloldozást, hiszen a brutalitásra, a kegyetlenségre nincs bocsánat. Amikor a Szovjetunióban tanult, olyan oktatók vezették be a marxizmus — leninizmus tudnivalóiba, mint Dimitrov. Nem csoda hát, hogy vakon hitt, s máA közönség és a vendég... niákusságát csak éleslátása tépázta meg. Természetesen csak akkor, amikor képessé vált a valóság felmérésére. * Távol áll tőlem, hogy hívévé szegődjek, hogy igeneljem állításait. Mégis csak egyféleképpen ösz- szegezhettem: — A múlt kísért bennünket. Hamisítatlan megbékélés csak akkor lesz, ha minden részletét tisztázzuk. Korrekt elszámolással, s azzal a megkövetéssel, amire ő vállalkozott. Ha a ma még meghúzódó kollégái is így tennének, akkor véget érne az ön- és egymásmarcango- lás, s nem sebződneaz a közmegegyezés, az a konszenzus, amelyre mindnyájan vágyunk... Pécsi István (Fotó: Gál Gábor)
