Heves Megyei Népújság, 1989. szeptember (40. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-15 / 218. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. szeptember 15., péntek A magyarság felemelkedését szolgálta Emlékezés Pulszky Ferencre A felvilágosodás eszméit kapta örökségül A múlt századi reformnemzedék nagy alakja, Pulszky Ferenc, 175 évvel ezelőtt, 1814. szeptember 17-én született Eperjesen. A XIX. századi magyar közélet, tudományosság és irodalom kiemelkedő egyéniségei közé tartozott. Születése, sorshajlama és az élet reneszánsz formátumú egyéniséggé formálta, politikusnak, diplomatának, írónak, újságírónak, régésznek, tudományszervezőnek és műgyűjtőnek egyaránt kiváló volt. Egész élete, széles nemzetközi látóköre, nagy kultúrája a magyarság felemelkedését szolgálta. Sokrétű életművéből is kiemelkedik többkötetes emlékirata, melyet 1874-ben pályája végén, 60. születésnapján kezdett el írni, és 1880-ban jelent meg Életem és korom címmel. A XIX. század első felének és a kiegyezés utáni évtizedeknek élményszerűségében semmihez sem hasonlítható enciklopédiája, melynek a ma számára nem egy megszívlelendő tanulsága van. A magyar nemesség leghaladóbb rétegéhez, a középnemességhez tartozó gazdag ifjú a nagybátyjától, a híres gyűjtő, Fe- jérváry Gábortól, a jó nevelés mellett a felvilágosodás eszméit kapta örökségül. Nagybátyjával közösen megtett tanulmányútjain megismerkedett az akkori Európa legfejlettebb országaival, Angliával, Franciaországgal, Belgiummal, Hollandiával, Németországgal. Beutazták Itáliát is, ahol a régészet és művészet- történet iránt később a tudós hivatásérzetévé fejlődő, soha el nem múló szenvedély ébredt fel benne. Hazatérve ügyvédi diplomát szerzett. A kor szokása szerint jurátusként került be az 1834-es országgyűlésre, ahol széleskörű műveltsége és serénysége révén hamarosan a reformfiatalság egyik vezéralakja lett. A nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem lendülete őt is elemi erővel ragadta magával. írói munkássága is ekkor indult meg. Eszmék Magyarország történeti philo- zophiájához címmel cikksorozatot írt Bajza és Vörösmarty folyóiratába, az Athenaeumba. Már fiatalon is valódi reálpolitikus. Gondolatai máig érvényesek: „Mindenki tudja, hogy fonák azoknak elmélkedése, akik eszményi rendszereikhez akarják a világot idomítani, ahelyett, hogy a történeteket vizsgálva, azon törvényeket keresnék, melyek szerint a nemzeti élet eddig kifejlett... Eszmények csak egyeseket ragadhatnak el, a népek lénye szilárdabb, s csak az hathat rájok, mi történeteik szilárd földjéből nő fel, csak az, mihez ősi szokás és százados emlékezetek kötik...” Pulszky egész irodalmi és tudományos munkássága a magyar kultúra folytonosságának, a nemzeti öntudat ébrentartásának fontos eszköze volt. A reformmozgalmakban a Kossuth vezette ellenzékhez tartozott. A szabadságharc alatt elsősorban külpolitikai, diplomáciai téren tevékenykedett. 1848 májusában Kossuth Bécsbe küldte a király személye körüli miniszter, Eszterházy Pál herceg államtitkáraként, majd a magyar kormány angliai képviselője lett. Innem emigrált Kossuthtal együttműködve. Az emigráció mozgalmainak egyik fő szervezője. Széleskörű publicisztikai tevékenységet fejtett ki 1848-49 védelmében. Hős lelkű, a hányatott sorsot bátran vállaló felesége társaságában sokat utazott és írt, köztük egy érdekes, háromkötetes útleírást Amerikából, 1852-es tapasztalataikról, melyben az Újvilág első nagy fellendülését ismerteti egy felvilágosult magyar szemszögéből. Közben nézetei radikalizálódtak, mert a londoni emigráció éveiben a legkülönbözőbb politikai színezetű forradalmárokkal ismerkedett meg, Mazzinivel, Herzennel, Louis Blanccal és Bakunyinnal is, majd Garibaldival, akinek hívéül szegődött, és 1860-ban Olaszországba költözött. A kiegyezéskor hazatért. Deák Ferenc köréhez tartozott. 1869-ben a Nemzeti Múzeum elnöke lett. Nagy energiával vetette bele magát a kor társadalmi és kulturális mozgalmaiba. Negyedszázados munkássága alatt közgyűjteményeinket európai színvonalra emelte. Neki köszönhető az Eszterházy képgyűjtemény és a bécsi Iparművészeti Kiállítás anyagának megvásárlása, mellyel az Iparművészeti Múzeum alapját vetette meg. Tudományos főművei is ekkor keletkeztek. A rézkor Magyarországon (1883) és Magyarország archeológiája (1897) a hazai régészet úttörő alkotásai. Nem egy elképzelését igazolták a későbbi kutatások. Nagyarányú publikációs tevékenységét 1877-ben kezdte meg, szinte minden kiemelkedő archeológiái leletet ő közölt elsőként. Ő foglalta össze a népvándorlás korát az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képekben sorozatban. A napilapokban is sokat írt, az ismeretteijesztésben is úttörő volt. Gyűjtői munkássága, amellyel fiatalsága óta a Fe- jérváry-Pulszky gyűjteményt gyarapította, európai jelentőségű volt, a gyűjtemény egyes darabjai ma múzeumainak féltve őrzött kincsei. A halál kegyes volt hozzá: a Nemzeti Múzeumból szólította el 1897. szeptember 9-én a nagy reformnemzedék utolsó mohikánját. B.I. Az Egri Szimfonikus Zenekarnál Jubileum után — vajúdás, újrakezdés Az Egri Szimfonikus Zenekar szeptember 11-én, hétfőn tartotta évadkezdő közgyűlését. Ha közgyűlést írunk, nem tévedünk, mert ez a szívós és jelentős múltra visszatekintő gárda közösségnek érzi magát és amatőr együttesként is vállalja a zene, a művelődés szolgálatát. Ennek az indító közgyűlésnek — a kívülállónak bármilyen furcsán hangzik, de így van — az újrakezdés volt a tétje. A huszonöt esztendős jubileumi időszak után ennek a fél száz muzsikusnak, nagyrészt zenetanároknak, meg kellett élnie a kudarc egy formáját, amit csak hosszas, kemény munkávaj lehetett feloldani, elhárítani. És a kudarc nem szakmai gyökerekre visszavezethető, mert hiszen évtizedekre kiterjedően jó minősítés, elismerések jelezték a zenekar tevékenységét. Amikor a közgyűlésen Radnóti Tibor, az együttes koncertmestere visszautalt a félmúltra, az új program ismertetésével feledtetni is akarta a megtorpanást. Alig egy hónap múlva, október 16-án hangversenyt adnak, a műsort Beethoven Coriolán- nyitánya, G-dúr zongoraversenye (Soós Adriennel) és Schubert Befejezetlen szimfóniája jelenti. A karmesteri pulpitusnál ezúttal a legutóbbi tévé-karmes- terverseny közönségdíjasa, Kollár ImreXesz látható, akinek kvalitásairól a szakemberek is elismeréssel szóltak. November 27-én az együttes új karmestere, a zeneszerző Gé-. mesi Géza mutatkoztak be az együttes élén és ugyancsak ő vezényli majd a jövő év februárjában sorra kerülő zenekari számokat is. Április 30-án lesz az évadban negyedik hazai fellépésük, akkor Dobrai János áll majd a karmesteri dobogón. Decemberben Franciaországban szerepelnek, Clermont- Ferrand-ban adnak két műsort egy négyezres hangversenyteremben. Az együttes új karmestere a zeneszerző, Gémesi Géza Az újjászületni késztetett zenekart társadalmi vezetőség irányítja, az elnökük Hidy Pál, tagjai G. Székely Éva, Mándoki Béla, Miklovitz László, Papp János és Radnóti Tibor. A szponzori tevékenységet változatlanul a Megyei Művelődési Központ vállalja. A közgyűlésen Kary József, az intézmény igazgató-helyettese úgy nyilatkozott, hogy az MMK tisztában van a zenekarnak Eger zenei és kulturális életé- ben betöltött szerepével, ezért ők is akarták, hogy a tavalyi válságot minél rövidebb idő alatt, minél hatásosabban oldja meg ez a régen együtt muzsikáló baráti társaság. Az érdeklődés természetesen az új karmester felé fordul. Nemcsak szakmai, erkölcsi, emberi feladat is, jelentős felelősséggel járó munka negyedszázados előzmények után új útra vinni ezt a hűséges csapatot. Gémesi Géza rokonszenves fiatal ember, inkább meggyőzni akar csendesebb tónusú egyéniségével, a maga ejtett hangján, elgondolkodtatva, olykor elmélkedésre késztetve beszélt a- tervekről. Magáról így nyilatkozott: — 1961-ben születtem, Budapesten. Zenei tanulmányaimat a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytattam. 1984-ben zeneszerzői, 1989-ben karmesteri diplomát szereztem Szokolay Sándor, illetve Lukács Ervin növendékeként. Zeneszerzőként e legutóbbi időkig elsősorban kamaraműveket írtam, ezek közül legfontosabb az Amadinda ütőegyüttes számára írott Quartette. Az idén elnyert Kodály ösztöndíj keretében jelenleg két zenekari darabon dolgozom karmesterként Solti György ösztöndíjával több alkalommal jártam Münchenben és Bécsben, ahol Sergio Celibidache és Heribert von Karajan hangversenyeit hallottam. Zenei gondolkodásomra hatással volt Dobszay László tevékenysége és egyénisége. 1986. óta egyik közreadója vagyok az Új Liszt-összkiadásnak, 1987 őszétől a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközép- iskola karmester-tanáraként dolgozom. Az Egri Szimfonikus Zenekar vezetésével 1989. augusztusában bíztak meg. Eddig a nyilatkozat. A pálya útvonala nagy nevekkel van jelezve. Rövid curriculumából egy mondatot emelnék ki: Zenei gondolkodásomra alapvető hatással volt Dobszay László tevékenysége és egyénisége. A gondolkodást itt megnyomatékol- nánk és azt is, hogy a példaadásban a tevékenységet helyezve az első helyre és nyomban utána az egyéniséget. Olykor a szóhasználati sorrend is jellemzi azt, aki nyilatkozik. Az együttes plakátjai már az utcára kerülnek. Emlékeztet az elmúlt nnegyedszázadra is, de főként arra, amit és ahogyan az újabb korszak elindításához tenni, vállalni szükséges. A zenebarátoknál, a közönségnél is! Farkas András Egy ideig laktanyának használták... Kastélyból faluház Gasztonyban Kastélyból alakítottak ki faluházat a Vas megyei Gasztonyban. Az 1880-as években készült műemlékjellegű építményt egy ideig laktanyának használták, majd kultárházat és lakásokat alakítottak ki benne. A nyolcvanas évekre azonban annyira megrongálódott a födémszerkezete, hogy életveszélyessé nyilvánították. A Vas megyei kastélyok hasznosítására meghirdetett országos pályázat kiírásában a gasztonyi volt Pázmándy-kastély is szerepelt. Az épület megmentésére a helybeli lakosság kezdeményezése alapján sajátos elképzelés született, így lett végül is a kastélyból faluház, amelyben százhúsz személyes előadóterem, klubszoba, könyvtár, öregek napközi otthona és postahivatal kapott helyet. Itt tartják rendezvényeiket a község társadalmi és politikai szervezetei. Az épület felújítása nyolcmillió forintba került, a postán kívül számos más gazdálkodó szervezet, valamint a helyi és a megyei tanács is részt vállalt a költségekből. A faluházat szeptemberben vették birtokba Gasztony lakói. Ezzel Vas megyében 22-re emelkedett a felújított, illetve különböző célra hasznosított kastélyok száma, jelenleg már csak háromnak a sorsa bizonytalan. V éget ért a nyár, itt vannak az emberhónapok. A természet még tartja magát, mint a beteg, aki mindenáron el akarja érni az orvost. Reggelente dideregve húzzuk össze magunkon a kabátot és a dér tolvaj módjára megcsipdesi a fák leveleit. Apró hajnali tűszúrások ezek — dél tájban bágyadt ereje van még a napnak —, de mindenki tudja, hogy az ősz nem tréfál és előbb-utóbb beváltja a sok milliós éves ígéreteit. Lépteim közben peregnek a levelek, aranyeső hull az égből csendben és lassacskán vetkőzik az erdő, a szél zizegő muzsikájából ítélve előbb-utóbb esőre számítok. A szürke törzsű bükkök talpra álltak már a hajnali pirkadatban, előttem a kis dagonya vize fényesen csillan, a cseijék levele piros, mint a cseresznye, kék a kökény és álmos szellő simogatja a messzi hegytetőket. Megbámulom őket, bakancsom alatt az úton kavics csör- ren, a sűrűből robaj hallatszik, ijedt szarvasok dübörögnek el a biztosabb messzeségben. Virrad. Nézem az erdőt, nem fagyos még semmi, de az ősz — mint fogatlan boszorkány — ránevezett már a világra. Megállók, revés tuskóra ülök és abban reménykedem, hogy a társam ott vár már azóta az erdei kunyhónál. Csend van most, mint az üres bazilikában, ahol a sekrestyés az utolsó hívő után is kulcsra fordítja az ajtót. Távolról ismerős hangok jönnek, majd közelebbről újra és újra egy másik... — Bőgnek a szarvasok. A vágás néhol kopár, néhol embermagas, távcsővel figyelmesen böngészem át az egészet, a bokrok levelein ónos pára lapul. A szekérút kanyarodásában önfeledtem ballag felém egy róka. Jó a szelem, így nem sejt semmi rosszat, lehet, hogy egy átcsatangolt éjszaka után most korgó gyomorral hazafelé baktat. — Hé pajtás! — szólok rá. Látni kellene ezt a pofát, mert leírni nem lehet. Mint az acélrugó pattan el előlem, csörgését hamar elnyeli a sűrű és a csend. Arcom pókhálóba gabalyo- dik, törölgetem izzadt homlokomról a verejtéket, miközben hallgatom az erősödő szarvasbő- gést, a két koronás úr egymáshoz intézett gorombaságait. A pókháló lyukas és kopott, mint a vén halászok hálója és halálra vált legyek olyan egykedvűen sétálnak rajta, mint a vénember a sírgödör szélén. Megérkezem. Pali a tűznél vár, süti a szalonnáját, egy em- berfejnyi kövön forgatja az enyémet is. — Soká jöttél! — Te érkeztél hamar. A tűz — talán a tiszteletemre — lángra kap, a kesernyés füst felcsapódik a levegőbe, megsimogatja az arcunkat nem éppen vendégmarasztaló melegével. A nap is felemelkedik az erdő fölé, a fák harmatos lombjai kiszínesednek, a levelek a szivárvány minden színében játszanak, mintha feledtetni akarnák velem a hajnali borongós gondolataimat. — Két bika bőgött. — Az egyik rekedt hangú, öreg. Amikor felkelünk a tűz mellől már nincs szeme a parázsnak, zsír és füstillat keveredik, a tűz ragyogását átveszi a nappali világosság. Kényelmesen továbbindulunk magasabb régiók felé, Gesztenyésnyak, őrparlag, Haranglábház. Mind-mind sokunk számára ismerős nevek, megany- nyi kedves, felejthetetlen emlék, egy-egy boldog nap, amely manapság ritka, mint a fehér holló. Itt minden helyhez, magasleshez fűzi jómagámat és társaimat egy- egy emlék, és ezeket a sírig magunkkal hordozzuk... Nappal elcsitul a bőgés, távolról menet közben is erős dübörgést hallunk, gépek égtelen robaját. — Mi történik itt? — Fúrják a hegyet! Három műszakban járnak a munkások a hatalmas fúrótoronyhoz, a Vöröskő szórót akár le is bonthatnánk. A látvány iszonyatos. Fenn a Bükk tetején hat-hétszáz méteres magasságban megölték a csendet, kipusztították a fákat és elriasztották a környékről is a vadállományt. A fák velem együtt szomorúak és már utána se néznek, ha egy-egy sárga levél tántorogva leszáll a tavalyi avarra... Hamar eltelik a nap, délutánra hajlik az idő, itt az ideje a csendes figyelésnek és hallgatózásnak. A völgyek mélyén ködös párafelhők gyülekeznek és a vízmosásokban már várakozik az este. Hamarosan felhangzik az első bőgés, amely először nyekergés- nek indult, de elég volt ahhoz, hogy feltüzelje a jó torkú ellenfeleket. Előttünk kis erdei rét, mögötte szálás, mellette fiatal vágás, onnan emelgeti magasra a nyakát egy magányos szarvastehén. Füle, mint a radar, orra a levegőben, szimatol, szagot keres, mint a vizsla, de minket a lábaserdőben nem vehet észre. — Többen vannak! — Nem biztos — súgom. Arra gondolok, hogy valami rossz hírű asszonyság lehet, akit nem hívtak meg a lakodalomba, de azért szeretné ő is megkóstolni az ünnepi tortát. A legények kedvelik az efféle céda fehémépet és bizonyosan nem maradna itt egyedül, ha nem lenne itt a párja... — Kopog az agancs! Egy bika veri fejével a kis cserfát, hullanak róla a levelek. Távoli bőgést hallok, sőt a sötétedéssel erősödő koncertet, de itt az orrunk előtt ez a szerelmes pár bölcsen hallgat. Néhány perc múlva azonban ropog az erdő, teheneket hajt maga előtt egy vén tizenkettes, mordul az ifjú legény is, aztán egy hatalmas ugrással elszelel. Nem sikerült a titkos randevú. Régen hallottam ilyen nagy bőgést, amely még akkor sem halkult el, amikor feljöttek az égre a csillagok... Szalay István
