Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

8. NÉPÚJSÁG — HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 12., szombat Újabb Árpád-kori temető A miskolci Herman Ottó Múzeum régésze Révész László öt éve folytat ásatást az ónodi várban. Idei munkáját szerencse kísérte: a palotaszárny alá nem pincézett részén egy olyan Árpád-kori teme­tőre bukkant, amelyet egy templom körül létesítettek. (MTI-fotó: Kozma István) A gyülekezési jogról A gyülekezési jog elsősorban a politikai indítékú és célzatú ösz- szejövetelek, felvonulások és tüntetések rendjét szabályozza. Ezek a rendezvények a politika kezdetlegesebb eszközei, az em­berek számára a véleménynyil­vánítás lehetőségét tartalmazzák arra az esetre, ha más lehetősé­gek nem vehetők igénybe. A gyülekezési jog nem az állam ál­tal adományozott, hanem min­denkit megillető alapjog. Ennek megfelelően a gyülekezési jog nem állampolgári jog, gyakorol- hatósága állampolgársághoz sem kötődik. Aki hazánk terüle­tén tartózkodik, részesülhet eb­ben a jogban. A gyülekezési jog gyakorlása keretében csak bé­kés, mindenféle erőszaktól men­tes rendezvények tarthatók. Nem minden rendezvényre vonatkoznak ennek a jogsza­bálynak a rendelkezései. A spontán, minden különösebb cél nélküli csoportosulásokra nem (például bámészkodásra, tűznél, baleset helyszínén), továbbá nem vonhatók a törvény rendel­kezése alá azok a rendezvények sem, amelyekről más jogszabály már gondoskodik. Az egyházak, vallásfelekezetek területén szer­vezett vallási szertartások, ren­dezvények is kivételek a törvény hatálya alól, valamint a családi események is, mivel ezek ma- gánjellegűek. A gyülekezési jog mindenkit megillet, a rendezvény szervezője azonban csak magyar, illetőleg magyarországi tartózkodási he­lyű, letelepedési engedéllyel ren­delkező állampolgár lehet. A törvény a rendezvény szer­vezésével kapcsolatban nem ír elő semmilyen kötelezettséget, kivéve a közterületen tartandó rendezvényeket, ezek megtartá­sát-ugyanis előzetes bejelentés­hez köti. Ennek a célja azonban nem az, hogy a bejelentést állam- igazgatási szerv abból a szem-. pontból bírálja felül, hogy az megtartható-e vagy sem. Három nappal előbb azért kell ezeket a rendezvényeket bejelenteni, hogy a rendőrség a rendezvény zavar­talan lebonyolítása érdekében minden tőle telhető feltételt biz­tosítson. Egy nagy tömeget moz­gósító felvonulás megszervezé­sére nyilvánvalóan nem elegen­dő néhány nap. Gyakorlati okokból az írásban tett bejelentést érdemes szemé­lyesen benyújtani. A bejelentés­nek tartalmaznia kell a rendez­vény időpontját, helyszínét, fel­vonulás esetén annak útvonalát. Nemcsak a konkrét napot, ha­nem a rendezvény kezdő és befe­jező időpontját is közölni kell. A bejelentésnek továbbá tartal­maznia kell a rendezvény célját, a rendezvényen résztvevők vár­ható létszámát, a rendezők lét­számát is. A szervezők a nevük feltüntetésével vállalnak felelős­séget mindazokban a kérdések­ben, amelyekben a törvény a szervezők kötelezettségét előír­ja. Megfelelő szűkítésekkel indo­kolt, hogy a rendőrség a bejelen­tett rendezvény megtartását az adott helyszínen vagy az adott időpontban megtiltsa. Ez a lehe­tőség csak akkor áll fenn, ha a rendezvény a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavar­talan működését súlyosan veszé­lyeztetné, illetőleg a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével járna. A rendőrségnek 48 órán belül kell dönteni arról, hogy megtiltja-e a rendezvényt, az előbbiekre tekintettel. A 48 órá­ban megállapított határidő tehát nincs tekintettel arra, hogy mun­kaszüneti nap vagy vasárnap ékelődik-e közbe. A tiltó határo­zatot a rendőrség indokolni kö­teles, és határozatát annak meg­hozatalától számított 24 órán be­lül a szervezővel tudatnia kell. A gyülekezési joghoz kapcso­lódó garancia, hogy a határozat ellen a közlésétől számított há­rom napon belül bírósághoz le­het fordulni. Ezt a három napot a Polgári Perrendtartásról szóló jogszabály írja elő. Dr. K. É. Orvosok példamutatása A dohányzó svédek száma 1970 óta egyre fogy: arányuk ma már csak 30 százalék. A leszo­kásban jó példával jártak elől az orvosok: 1969-ben 46 százalé­kuk dohányzott, 1985-ben már csupán a 20 százalékuk gyújtott rá. A lakosság férfitagjai közül több szokott le e szenvedélyéről (50 százalék), mint ahány nő (40 százalék). Különösen a felsőbb társadalmi rétegek tagjai és a képzettebbek, a különböző mér­tékben dohányzók közül pedig a mértéktelen cigarettázók hagy­tak fel a cigarettázással, de az erős dohányosoknak is a 75 szá­zaléka szeretné azt abbahagyni. Sajnos kevésbé készek lemon­dani a füstölésről a pipázók. Pe­dig a Karolinska Kórházban vég­zett vizsgálatok nem támasztják alá azoknak az Egyesült Álla­mokban és Nagy-Britanniában végzett kutatásoknak az ered­ményeit, amelyek szerint a pipá- zás kevésbé káros a szervezetre, mint a cigaretta. A stockholmi kórház kutatói szerint az hason­lóan riasztó gyakorisággal okoz­hat tüdőrákot, mint a cigarettá- zás vagy a szivarozás. A tűzi) áték tudománya Képünkön: Madridban a csillagászati nyár beköszöntését ünnepük tűzijátékkal (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Augusztus 20-a legnépsze­rűbb látnivalója Budapesten a tűzijáték. A színpompás szóra­kozás — amelyet Kínában a pus­kapor felfedezése nyomán már i.e. 2000 évvel ismertek — Euró­pában a 14., Magyarországra a 17-18. században jutott el. Ural­kodók, nagyurak kerti mulatsá­gait koronázták meg vele. A re­formkorszak elején már a vagyo­nosabb polgárok is megenged­hették maguknak, hogy családi összejöveteleik, szüreti mulatsá­gaik fényét emeljék vele. A pom­pás látványosság ugyanis nem volt olcsó szórakozás. Amikor Ferenc József Pestre érkezését 1857-ben tűzijátékkal ünnepel­ték, tízezer akkori forintot fizet­tek érte. Ezt a tűzijátékot az oszt­rák Sturver tűzszerész állította össze, csakúgy, mint azt, amelyet 1867-ben rendeztek Ferenc Jó­zsefnek magyar királlyá koroná­zásakor. A tűzijátékok megfelelő tartá­lyokba (hüvelyekbe) préselt lisztfinomságú vegyi anyagok egyenletes keverékei. Tartal­maznak égő, a könnyű égést biz­tosító oxidáló és lángfestő anya­gokat. Egy részük még hajtó­anyagként fekete füstös lőport, ezenkívül a préseléshez szüksé­ges kötő-, és az égést lassító anyagokat is foglal magába. A tűzijátékszerek fény- és mecha­nikai hatásuk alapján világító-, szikratűz- és hajtókeverékek né­ven csoportosíthatók. A világító keverékek mind­egyikében van oxidálószer (káli- umklorát, -nitrát), égő anyag (kén, foszfor, gyanta stb.) és lángszínező (stroncium-, bári­um-, nátriumnitrát). Ez utóbbi fémsók a lángot a rájuk jellemző színűre festik, például a stronci­um vegyületek kármenpirosra, a bárium sói zöldre, a káliumé tég­lavörösre stb. A világító tűzijá­tékkeverékek egyike — a bengáli — vagy görögtűz. Lassú, nyu­godt, színes világító lánggal ég, és emiatt például épületcsopor­tok, színházi díszletek megvilá­gítására alkalmazzák. A második fajta tűzijátékszer­nek a szikratűzzel égi tűzijáték­nak vagy „kínai tűz”-nek szikráit elégő fémrészecskék (vas, alu­mínium, magnézium) okozzák. A szikratűz keverékei tehát min­dig tartalmaznak fémporokat, ezenkívül oxidáló anyagként sa­létromot, káliumklorátot, égő anyagként szenet, gyantát stb., és világító keverékből álló szem­cséket is. A keveréket egyik vé­gén szűkített nyílású, vastag falú papírhüvelybe préselik, szűkített részébe helyezik a gyújtózsinórt. Ennek meggyújtása után hagy hevességgel égő, szökőkútszerű sugárnyaláb keletkezik. Az ilyen hüvelyeket függőleges állványra szerelik, s azon égnek el. A tűzijátékok harmadik cso­portját alkotják a szenet, ként, salétromot és lőporlisztet is tar­talmazó hajtókeverékek. A lő­porliszt itt nem mint „dobó töl­tet” szerepel, mint az előbbi eset­ben, hanem az alapanyag egyik fontos alkatrésze, s az a feladata, hogy a belőle fejlődő gáz az égő anyagokat változatos, aktív mozgásra késztesse. A világ sok városában ünne­pelnek valamilyen történelmi eseményt tűzijátékkal, így Moszkvában a május elsejét, Pá­rizsban a forradalom évforduló­ját, július 14-ét, Budapesten Szent István napját. Egy centralista reformpolitikus: Szalay László Rablógazdák Az utcában, ahol lakom, kicsi­ben tükröződik az ország állapo­ta. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom: átmeneti ál­lapot. Ha rosszindulatú, akkor anarchiának nevezném a kiala­kult helyzetet. A törvénytelen­ség tragikus helyzete ez, egy hite­lét vesztett országos és helyi ad­minisztráció ellenében most már az a csoda, hogy nem ugrunk egymás torkának a kannibaliz­mus törvényei szerint. Az utcában, ahol lakom, két Mercedes gépkocsinak garázst vájtak ki a hegyoldalból, az erdő­ből. Az utcában, ahol lakom, va­laki keresztben betonküszöböt helyezett el az úttesten. Majd­nem tengelytörés és nyelvelhara- pás lett belőle, mert sötétben hajtottam arra, és előző nap még nem volt ott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán rájöttem: egy teherautó-tulajdonos ott szokta parkolni járművét, s úgy döntött, véglegesíti a helyet. Elég, ha ő tudja, ott van az a ke­réktámasztó küszöb. A többi au­tós meg — dögöljön meg. Az utcában, ahol lakom, kas­télyok épülnek, fittyet hányva minden építési előírásnak, be­építve minden négyzetméternyi telket. Én sejtem, kik ők: elég az hoz­zá, hogy megtehetik. Vagy azért, mert igen magas beosztásban vannak, vagy azért, mert van elég pénzük az esetleges bünte­tés kifizetésére. Vagy-vagy? A kettő nem záija ki egymást, ugye? Ők a mi rablógazdáink. Ők nyilatkoznak a híradóban gör­csös suk-süközéssel, vagy éppen a helyettesüket küldik, aki lega­lább valamit tud magyarul. Ok szavaztak meg mindent, amiből nekik személyes hasznuk, az or­szágnak nemzedékekre szóló ká­ra lett. Ők utaltatnak maguknak milliós prémiumokat. Ők tagad­ják le felelősségüket, ők válnak bukás esetén ejtőernyősökké. És végül ők, ennek az országnak a rablógazdái nevezik az ilyen gondolatokat demagógnak. Mert az csak természetes, hogy most már ők is demokráciát akarnak. És közmegegyezést. Csak hát az a demokrácia azért legyen szűkkörű, és a közmege­gyezés szentesítse a kiváltságo­kat. A toldozott-foldozott tör­vénykezés, jogalkotás, a tekinté­lyét régen vesztett közigazgatás dzsungelében a rablógazdák jól érzik magukat. S még örülhe­tünk, ha nem veszik elő szolgála­ti vagy személyi fegyverüket. Szentmihályi Szabó Péter A reformkor kiemelkedő alakjai más-más módon keresték a kibontakozást. Mást akart Szé­chenyi és megint mást Kossuth és egy harmadik változatban lát­ták az átalakítás útját a centralis­ták vezetői Eötvös József és Sza­lay László. Szalay László a reformnemze­dék egyik európai szintű gondol­kodója, politikusa, jogtudósa és történeírója, — 1813. április 18- án, Budán született. Égyetemi tanulmányai befejeztével jog­gyakornok volt Kölcsey Ferenc mellett, aki egész életre szóló ha­tást gyakorolt a fiatalember poli­tikai felfogására. 1832-ban a ki­rályi tábla hites jegyzője, majd a Helytartótanácsnál fogalmazó­gyakornok lett. Közben próbál­kozott a szépirodalommal: 1831 és 1833 között három könyvet jelentetett meg. 1836-ban a Ma­gyar Tudományos Akadémia le­velező tagjává, 1838-ban rendes tagjává választotta. Szalayt az ország átalakításá­nak politikai, s evvel összefüggő jogi vonatkozásai érdekelték. 1840-ben kimutatta, hogy a ko­rábbi büntetőjogi tervezetek a közben megváltozott viszonyok miatt használhatatlanok. Üj ko- difikációt követelt. 1841-ben pedig nagyszabású értekezésben mutatott rá az esküdtszék szük­ségességére „A büntető eljárás­ról, különös tekintettel az es­küdtszékekre” című munkájá­ban. Ezek az új, előremutató gon­dolatai és kezdeményezései már túllépnek a.hivatalos jogtudo­mányon és részben a gyakorlati politikába, részben a jogtudo­mányba épültek be. Szalay Lász­ló a polgári átalakításnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indult ki. A fe­udális államjogi szerkezetbe egy­re kevésbé beleszontható új, pol­gárosodó valóság liberális jogi megfogalmazásáért küzdött 1837-től a ’’Themis ” című szak- folyóiratában, majd 1840-től a Budapesti Szemlében, amelyet ő szerkesztett. Szalayt közelebbről a közi­gazgatás polgárosítása kezdte iz­gatni. Az 1843/44. évi országy- gyűlésen Korpona város képvi­seletében a feudális városi igaz­gatási szerkezet polgári átalakí­tásáért emelt szót. Nagyhatású beszédben vázolta a polgárság egyre fontosabb szerepét, s köz­ben kifejtette a polgári átalakítás teljes programját. Szalay tehát tudatosan szem­behelyezkedett a múlttal. A feu­dális rendszert fenntartani akaró nemességet élhetetlennek tartot­ta. Míg Kossuth a vármegyékre építette a Habsburg-udvarral eredményesen szembehelyezhe­tő magyar ellenállást, addig Sza- layék a feudális abszolutista köz- pontosítással a polgári alkotmá­nyos központosítást szegezték szembe. Innen e csoport „centra­lista” elnevezése. Ez az a pont, ahol Szalay — és Eötvös — szembefordult Kos­suthtal. Ugyanis a rendi alkot­mány leghatalmasabb védőbás­tyája a vármegye volt. A centra­listák ezért a vármegyét is a meg­semmisítendő ócskaságok közé sorolták, s követelték a várme­gyék politikai befolyásának megszüntetését, a központi ha­talom erősítését. Mivel azonban a közfelfogás szerint a bécsi kor­mány alkotmányellenes törek­véseinek egyedül a vármegye ve­tett gátat, a vármegyei önkor­mányzat megnyirbálását han­goztató valódi liberális elvek las­san háttérbe szorultak. Hiába vette át Szalay László 1844-ben az ország legolvasottabb lapját, a Pesti Hírlapot, hasztalan teltek meg hasábjai színvonalas, ala­pos, szakszerű tudományos cik­kekkel, vagy éppen ezért, a lap olvasottsága gyorsan és riasztó­an csökkenni kezdett. A Kos- suth-féle ellenzék, támaszkodva a vármegyei nemességre, elérte, hogy 1845 végén Szalayt levál­tották, helyét Csengery Antal foglalta el, s a lap iránya vissza­állt az eredeti Kossuth-féle vo­nalra. Ekkor a centralisták, lát­ván, hogy korukat megelőzvén, általános értetlenség veszi őket körül, visszavonultak. Szalay be­jelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek han­goztatásától. A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük — elsősorban Szalayé — bevitte a köztudatba a parlamentarizmus intézményei­nek fogalmait: a felelős kor­mányt és a népképviseleti or­szággyűlést. Mert 1848 e két alapvető vívmányáért minde­nekelőtt Szalay László elméleti munkássága tett a legtöbbet. A politikától visszávonuló Szalay azonban nem hagyott fel jogelméleti tevékenységével. 1846- ban megjelent Státusférfi­ak és szónokok című könyve, 1847- ben pedig két kötetben ki­adta jogi tanulmányait Publicis­tái dolgozatok címmel. Sajtó alá rendezte hajdani principálisá­nak, Kölcsey Ferencnek minden munkáit. Az Akadémiában tar­tott székfoglalója Kolár Ádám Ferencről, mint jogtudósról szólt. 1848-ban, az első felelős ma­gyar kormány megalakulása után Deák Ferenc igazságügy mi­niszter meghívta a minisztérium kodifikációs osztályának vezeté­sére, s itt dolgozta ki Deákkal közösen a sajtóvétségekkel kap­csolatos jogszabályokat. 1848 nyarán a kormány Frankfurtba küldte a német birodalmi gyűlés­re követi megbízással. Feladata a német birodalom és Magyaror­szág közti viszony rendezése volt. Ezt a megbízatást folytatta Párizsban, Londonban és Zü­richben. Közben elkezdte írni a fő művének tekinthető Magyar- ország Történetét, amelyet azon­ban betegsége, majd 1864-ben bekövetkezett halála miatt már nem fejezhetett be. Közben számtalan kitűnő történeti mo­nográfiával gazdagította histó­riai irodalmunkat, s időszerű kérdésekhez is hozzányúlt. Ezek közé tartozik a Fiume és a ma­gyar országgyűlés (1861), A horvát kérdéshez (1861), A ma­gyarországi szerb telepek jogvi­szonya az államhoz (1862) című munka. Törvényhozási kérdésekben Szalay László olyan európai te­kintély volt, hogy a Bádeni Nagyhercegség, a svájci Wallis Kanton is kikérte tanácsát. Szalay László a magyar neme­si értelmiség legszélesebb látó­körű, s legműveltebb tagjai közé tartozott. Illő lenne, hogy emlé­két néhány fontosabb művének kiadásával is megőrizzük. Cs. K.

Next

/
Oldalképek
Tartalom