Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-08 / 185. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 8., kedd Szó sem lehetett arról, hogy ezen az estén elaludjunk. A társalgóban gyűltünk össze. Előkerült néhány üveg bor, s csomagjaink őriztek még valamit a hazai falatokból, szalámikból, süteményekből. Mindenki azt választhatta, amit leginkább kívánt. Megszabadultunk kétségeinktől, feloldódtak a feszültségek. Nemcsak nálunk, hanem szovjet barátaink körében is. 1 Az igazság az, hogy a tempókülönbségek miatt sokat idegeskedtünk. Nehezen akklimatizá- lódtunk, tehát türelmetlenkedtünk. Rádiósunk kesergett: — Még mindig nem működik a masina. Nem tudjuk, mi van az otthoniakkal. Többen azt nehezményezték, hogy eltűnt a rendelkezésünkre bocsátott busz. Másokat — köztünk a bizottság sajtófőnökeként engem is — az nyugtalanított, hogy lehetetlen Magyarországra telefonálni. Ráadásul még Moszkva sem érhető el. A mieink azt se sejtik, hogy miként érkeztünk meg. Üzennénk, de a hírek áthághatatlan falakba ütköznek. Füstölögtünk, de az eszünkbe sem jutott, hogy olyan helyen akartuk kezdeni az ásatást, ahová nem szólt az engedélyünk, s az efféle renitenskedés errefelé teljesen idegen. Huszárvágtánk is meghökkentett sokakat. Másféle életritmusok szembesültek, s ezért borongott néhányszor az a jelképes ég felettünk. Ráadásul szenvedtünk a honvágytól, a tizenhárom ezer kilométeres távolság szorításától. Kellett ez a kettős siker, hogy szertefoszlassa a tartózkodást. A barátságok úgy születnek, hogy mindkét fél tettekkel jelzi közeledési szándékát, rokon- szenvét. Csoportjaink már korábban fuzionáltak. Egy célért munkálkodó, lelkes csapattá azonban csak ekkortól formálódtunk. Éreztük: lehetnek még nézet- eltérések, de a bevallatlanul is sóvárgott összhang most már töretlen. 2 Hozzáfoghattam szóvivői teendőim ellátásához. Kiszely professzorral együtt, a sajtos kollégákkal kooperálva megfogalmaztuk a Petőfi-bizottság, illetve az expedíció első közös közleményét, amely világgá kürtöli: minden kétséget kizárva Petőfit találtuk meg. Már arra is jutott időnk, hogy stiláris finomságokról diskurál- junk... 3 Persze, mi is kíváncsiak volPetőfi csontváza tunk: mi történik kis honunkban. Megint bosszankodtunk, mert az a fránya készülék még mindig nem szuperált. Itt a világszenzáció, s képtelenek vagyunk továbbítani. Szerencsére értesültünk arról, hogy megjött a TASZSZ Ulan- Ude-i tudósítója, fotósa. Először Búzás Mónika, a Megamorv cég képviselője beszélt vele, s megegyeztek: tolmácsunk, Nehéz Zsíros Mihály átadja neki az oroszra fordított szöveget, s ő majd továbbítja a fővárosba. 4 Megfürödtem a Barguzinban. Viszonylag felfrissülve — ha nem is teljesen tisztán — baktattam a szállóba. Abban is reménykedtem, hogy éjfél körül csak behozzák Egert, illetve a Magyar Rádió két moszkvai tudósítóját. Miért ne, hiszen odahaza csak délután öt óra lesz. Békésen megvacsoráztam, hogy legyen utánpótlás az éjszakai, már természetesnek vett fut- kosáshoz. Összefutottam a kollégával, aki közölte: — Legfeljebb holnap adom le az anyagot. Akkorra készülnek el a képeim, velük együtt küldöm. Azt hittem, fejbe vágtak. Még az a jó, hogy Lágler Péter eufé- mizálta mondandómat. — No, nem, hát ez képtelenség. Ilyenkor nem lehet tétlenkedni. Hová lett az újságírói szimatod? Ez szuperinformáció! Megint mentegetőzött. — Nem az én kötelességem. Csak szívességből csinálom. Beavatkozom társaim munkájába. — Mit számít az! Hát nem érted, miről van szó? Végre igeneit. A második meglepetés akkor ért, amikor átfutottam a tudósítást. — Atyaisten. Meg se nevezi csoportunkat. Átírt mindent. Ilyen alkut nem kötünk. Peti izzadt. — Törekedjünk mindkettőnknek kedvező egyezségre. Osztozzunk az életben szinte egyedülálló lehetőségen. Látom: vívódik, ám csak előveszi a tollat, s kezdődik az igazságos átdolgozás. Ez a változat már korrekt. Barátunk tárcsáz. Néma maradok a megdöbbenéstől. Egy perc múlva a vonalban Ulan- Ude, kettő elteltével pedig a TASZSZ. Bezzeg az én hívásaim! 5 Szívélyes kézszorítás. Érthető: egyikünk se csalódott. Zsurnaliszta vérem felbuzogott. — Ilyen „skalpom” se volt eddig, s nem is lesz soha többet. A sors ritka ajándéka ezen az isten háta mögötti településen. Egy óra múlva — erről később értesültünk — a világ rádióállomásai már sugározták. Barguzinban minden kétséget kizárólag megtalálták nemcsak a dekabrista Mihail Kjuhelbecker, hanem a nagy magyar költőföldi maradványait is. Most már megérdemelten pihenhettem... (Folytatjuk) A nagy pillanat: vizsgáló- asztalon a koponya Pécsi István mmm m f m A Szibériában halt meg Petőfi ■ ■■ I___ § / _ i * _ /____ % E gy hét.. . KÉPERNYŐ ELŐTT Közepes szinten Részlet a Lesben című filmből Mivel Petőfi sírhelye után nyomozva több mint két hetet töltöttem a Szovjetunióban, pontosabban a hazánktól majd tizenhárom ezer kilométerre lévő Barguzinban, szinte sóvárogtam a honi tévé sokszor kritizált, ám mégis megszokott programjai után. így aztán érthető, hogy mindenféle gáncsoskodásomat félretéve ültem a készülék elé. Nemcsak információkat, hanem színvonalas produkciókat is reméltem. Óhajaim részben teljesültek. A különböző eseményekről szóló tudósításokban kétségkívül nem volt hiány, de hát ez természetes, hiszen a témákat a meglehetősen élénk közélet tálalta. A szerkesztők, illetve a műsor-összeállítók azonban — híven régi gyakorlatukhoz — most sem gondoskodtak rangos alkotásokról. Ismét diadalmaskodott a már hagyományos képszerűség. A kettes csatorna kínálatát uralták — ez se friss jelenség — az ismétlések, irritálva az élénk memóri- ájú, hűséges nézőket. Az egyesen viszont nem hemzsegtek a remekművek. Az itt sugárzott produkciók legfeljebb az elszalasztott lehetőségekre hívták fel a figyelmet. Magyar és külföldi vonatkozásban egyaránt. Pénteken este Péterffy András munkája, az Eszterlánc unatkoz- tatott minket. A forgatókönyvíró Vörös Éva valószínűleg nehezen viselt iskolás éveinek nem éppen szívderítő impresszióit építette be soványka, valóságidegen sztorijába, abba a csigatempóban vánszorgó cselekménybe, amely sajnos nélkülözte az épkézláb fordulatokat, az igazán hiteles konfliktusokat. Ráadásul igen torz képet rajzolt a nem éppen könnyen viselhető pedagógussorsról. Nem vitatom, hogy akadnak szeszélyes, cezaromániás, katedrára alkalmatlan nevelők, de az is tény, hogy nem belőlük toborzódik a több mint százezer tanító és tanár zöme. Emiatt bántó a szinte kiélezett általánosítás. Nem is szólva a művészieskedésből fakadó csetlés-botlások fárasztó egymásutánjáról. Kiugró sikernek nem minősíthető a szombati Lesben című NSZK-film sem. Katarzistalanságát, sivárságát a következő szólás magyarázza: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Tulajdonképpen így jár a lehallgatás különböző módszereiben jeleskedő főszereplő, akivel legtisztesebb szándékaink ellenére sem azonosulhatunk, mivel ősem a szeplőtlen- ség grállovagja. Kár, mert keresnénk a fix pontot. Nemcsak zűrzavaros hétköznapjainkban, hanem a képernyőn is. Fájó, hogy hiába... (pécsi) Látlelet az egészségügyről A huszonnegyedik órában A proletárdiktatúra nem tesz jót az egészségnek a WHO legújabb statisztikái szerint. A születéskor várható átlagéletkor, így alakul: az élenjáró Japán és a dicstelen utolsó helyen szereplő Magyarország közt tíz év a különbség, de a többi szocialista ország sem áll jobban, ők is a lista legalján találhatók. De állhat itt bizonyítékul másik WHO-sta- tisztika is. Ha mondjuk, 64 évig élnénk, és azt vizsgálnánk, hányán nem élik meg ezt a nem túl magas kort sem, hasonló eredményre jutnánk. Ami a „potenciális élettartamvesztést”, a feleslegesen elvesztett évek számát illeti, első a Szovjetunió, második Románia, harmadik Magyarország. Ha pedig a férfiak százezer főre eső összes halálozását nézzük, első Magyarország, szorosan követ bennünket Csehszlovákia, Lengyelország és a Szovjetunió. Tekinthetjük-e mindezt egyszerű véletlennek? Az ötvenes évek naivitása Dr. Börzsönyi Mátyás, aki a fenti statisztikákkal megismertetett, az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgató-helyettese; a környezeti tényezők egészségkárosító és daganatkeltő hatását kutatja. És ahol lehet, javaslatokat tesz a megelőzésre. Elve: gyógyítani sokszor késő, a megelőzés a legolcsóbb, még ha az elején sokba is kerül. Ez csak látszólagos ellentmondás. A befektetés hamar megtérül. — Hogy kedvenc hasonlatommal éljek, a járványos gyermekbénulás kitörésekor sem a vastüdőket kell beszerezni, hanem mielőbb bevezetni a védőoltást, vagyis az elsődleges megelőzésre kell koncentrálni. Ügy érzem, nemcsak hazánkban, de a többi szocialista országban is megelőzhetőek lennének ezek a korai halálhoz vezető betegségek, ha a szemléleten változtatnánk végre — mondja a tudós kutató. Börzsönyi professzor az ötvenes évek naivitásában, azóta hamisnak bizonyult optimizmusában is látja mai bajaink gyökerét. — Hazánkban, ezt már lassan egy gyerek is tudja, (de ha nem, hát tanítani kéne neki!) a vezető halálokok: a szív- és keringési betgségek, a rosszindulatú daganatok, a légzőszervi betegségek, az öngyilkosság. Ezekért viszont a hibás táplálkozás, a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a környezetszennyezés tehető felelőssé. Ezenkívül nálunk a legmagasabb a nők foglalkoztatottsága. Ha pedig kiesik a család összetartó ereje, annak beláthatatlan következményei lesznek: egyre több a válás, megnő a fiatalkorú bűnözés, teljed a kábítószer-fogyasztás. Vajon miért nem lehet bevezetni a családanyák rész- munkaidős foglalkoztatását? — Mindezekért nem lehet egyedül az egészségügyet felelőssé tenni — mondja a professzor —, a szoba-konyhás lakások világában és égető lakásgondok közepette. A „panelpalotákban” pedig a kifelejtett szigetelések miatt pihenni sem tudó ember nyáron a zajtól szenved, télen sokszor a melegtől. Alapvető mozgásigénye levezetésére nincsenek meg a feltételek, és akkor még nem beszéltünk arról, ami az utcán zajlik. Minden kormány elemi érdeke, hogy az ember környezete tiszta legyen, még ha ez sokba is kerül a költségvetésnek. A közművesítés befejezetlen, a helyzet botrányos: vezetékes víz van, ám csatorna nincs, így tönkretesszük a felszíni vizeket, az ásott kutakat. Az esetenként át sem gondolt járműimport, a Trabantok egészségkárosító hatásáról ne is beszéljünk! A politikusok tévednek, amikor a környezetvédelmi rendszerből az embert kifelejtik, kihagyják, holott az egész érte van. Elvégre jelszavunk, hogy legfőbb érték az ember. Az egészséges ember, tenném én hozzá. A mi orvosaink nem rosszabbak, mint a nyugatiak, nem itt kell keresni az okot. Átgondolt intézkedések kellenének, sürgősen, mert nagy a baj. — A huszonnegyedik órában járunk. Nem először mondom el ezt; kollégámmal, Lapis Károly professzorral az Akadémia májusi közgyűlésén már ismertettük a népegészségügy gondjait, s a mind aggasztóbb helyzetet. Már az is nagy segítség volna, ha a 14 év alatti iskolások naponta fél liter tejet kapnának ingyen. Gondolnunk kell az eljövendő generációkra is. A Magyar Tudomány márciusi száma ismertette az MTA orvosi osztályának jelentését az ország lakosságának mind riasztóbb egészségi állapotáról. Losonczi Ágnes szociológus tanulmányának gondolatmenete így összegezhető: a második világháborút követő 20 év látványos javulása után, 1965-től megkezdődött hazánkban a halandóság látványos romlása. A korai halálozás arányainak növekedése, a tömegesen romló egészségi állapot mögött társadalmi okok is állnak, amelyek túlmutatnak a biológiai, genetikai adottságokon. Társadalmi vészjelzések ezek a számok és statisztikák, a társadalmi létfeltételek és az emberek teherviselő képessége között létrejövő feszültség megrendítő bizonyítékai. — Mert mint Losonczi mondja, az a közhely, hogy „minden élőlény csak a környezetével együtt érthető”, az embernél a társadalmi környezetet jelenti. A társadalmi tehertételek és bajok gyakran „szervülhetnek” betegséggé, ezek pedig újabb társadalmi bajok forrásává lehetnek. Elég csak az alkoholizmust példaként kiragadni: a betegség mögött megoldhatatlan társadalmi problémák és feszültségek rejlenek. Tehát nem, vagy nemcsak személyiséghibák jelentkeznek forrásként, hanem a kilá- tástalanság, a védő közösségek hiánya, az életcélok zavarodottsága, az önbecsülés, az önértékelés zavarai, az öntudatot, az önbizalmat adó munkák hiánya, az értelmes társadalmi cél, a jövőtudat „nélkülözése”, az énvédő képesség gyengesége is jelen van a hosszan sorolható okok között. Sokan vannak a társadalmi átalakulás, az „adaptáció sérültjei”, sokan rokkannak bele a hajszába, abba, hogy bizonytalanságukban a mába, a tárgyakba, az élvezetekbe kapaszkodnak. Súlyos szavak, kijelentések ezek, de hát a beteg társadalom, a romló egészségi állapot minden szakembert riadóztat. Csak a jövő korrigálhatja a jelent, ha sikerül a tartalékokat, a lebéklyózott energiákat, a tehetség „elfekvő készletét” mozgósítani. Áz ártalmas feltételek fennmaradását ugyanis egyre kevésbé képes az ember ép testtel és lélekkel elviselni. Ám ehhez be kell látni: a népegészségügy helyreállítása nem egészségügyi-szervezési, hanem gazdasági-politikai feladat, amelynek során számolni kell azzal is, mit vár, mitől fél és mit bír el a népesség. H. J.
