Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 19., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Fametszet egy zágrábi misekönyvből, a képen Szűz Mária, Szent István, Szent Imre és Szent László alakjával Szent István emlékezete A Képes Krónika Szent István-ábrázolása az iniciáléban Szent István szarkofágjának egyik oldala (1038) Hincz Gyula gobelinje (részlet) Grantner Jenő: Alkotmány ünnepe relief Johann Lippert (1792-ben készült) akvarellje a koronáról gróf Széchényi Ferenc könyvtárából Molnár C. Pálnak az egyházalapító királyról készült fametszete Varga Imre Szent István- bronzszobra Molnár C. Pál fametszete: István törvényt ad a nemzetnek István, a szent király Az első magyar király neve már a középkorban fogalom volt. Neve a magyar keresztény királyság megalapítóját és vele együtt azt a birodalmat is jelen­tette, amely a Dunamedencében ezer éven keresztül döntő ténye­ző volt. Uralkodásának részletei — sajnos — már az utána következő nemzedékek emlékezetekben is elhalványultak, de eszménnyé fi­nomult alakja mind a mai napig megmaradt. A magyar szent ko­rona minden birtokosa őt állítot­ta példaképének,igyekezett az ő nyomdokaiban járni, államférfi­ak, hadvezérek, egyházi méltó­ságok érezték át a Szentistváni szellemet. Reá hivatkoztak, pél­dáit idézték, ő volt az örök min­ta, akinek nyomán a magyar ál­lam teste a századok nyomán formálódott. Mindezek mellett Szent Ist­vánról aránylag kevés, hiteles történeti adat maradt ránk. A középkori magyar történelmi források elsősorban a nagy király életszentségét igyekeztek ki­domborítani, mintegy bizonyít­va, hogy István milyen erkölcsi érdemei miatt került az egyház szentjei közé. Mindaz, ami nem állt szoros kapcsolatban az ő iste­ni elhivatottságával, csupán má­sod- vagy harmadrangú ese­ménynek számított. A magyar középkor krónikását, vagy le­gendaíróját egyedül Szent István egyéniségének vallásos áhítatot gerjesztő vonásai érdekeltek, és azzal nem sokat gondolt, hogy ugyanaz a szent király, aki egyhá­zakat létsített, püspökségeket alapított, kemény egységbe ko­vácsolta össze a máladozó, dara­bokra törő magyar földet, a ha­zát. Tényként — és nem bántó cél­zattal — mondhatjuk, hogy a kö­zépkori krónikás, a király kor­szakos átalakulásnak, sok gond­ba és véráldozatba került hossza­dalmas államerősítő munkája mellett, bizony közönyösen ha­ladt el, de azonnal felfigyelt, ha a szent királyhoz, de különösen a szent jobbhoz fűződő bármilyen csodatételről hallott. Ez a középkori világszemlélet, amely az első magyar király élet­szentségét volt hivatva össze­gyűjteni és őrizni, a későbbi szá­zadokban annyiban változott, hogy a hívőknek idáig szinte ki­zárólag az ég felé irányuló tekin­tetét a földre is visszahozta. Az emberekben mind jobban kifej­lődött a valóságérzés, a történel­mi szemlélet, a kíváncsi kutatás az iránt, hogy a szent király ho­gyan és miképpen vált honalapí­tóvá, milyen törvényeket hozott, milyen intelmekkel szolgált és a már-már bomló félben lévő or­szágot hogyan tudta egybetarta­ni, sőt összekovácsolni, megőriz­ni? A renaissance, a felvilágoso­dás kísérelte meg némileg pótol­ni a Szent Istvánról szóló adato­kat, dokumentumokat, ame­lyeknek szegénysége és hiányos­sága következtében, bizony hiá­nyosnak nevezhető a róla szóló korabali történelem. Mihelyt ná­lunk és külföldön is megindultak a forráskiadások, megnyíltak a könyvtárak, sorra, rendre kerül­tek napfényre azok az ismeretek, amelyeknek évszázadokig hiá­nyában voltunk. Szent István alakja és jelentősége megnőtt, megizmosodott, az első magyar király vértelen és földöntúli alak­ja nagy értékű emberi vonásokat nyert. Jelleme, életszentsége mellett kidomborodtak földi uralkodói tulajdonságai is, ame­lyek elteijedvén ámulatba ejtet­ték egész európát. Kitűnt mindenekelőtt, hogy benne kell tisztelnünk a legelső magyar törvényhozót, sőt a leg­első magyar gondolkodót is. Napvilágra került törvényköny­ve arról tett meglepő bizonysá­got, hogy Szent István bölcs, mérsékelt, a viszonyokkal és a nemzeti sajátosságokkal egya­ránt számoló uralkodó volt, aki ismerte a magyarság európai hi­vatását, de ismerte az ő nomád népének erényeit, fogyatékossá­gait is. És amíg egyrészt az elbur­jánzott visszaélések és bűnök el­len — ne tagadjuk — szinte ke­mény, esetenként kegyetlen szi­gorral lépett fel, addig másrészt gondja volt a vallásos érzés ápo­lására és erősítésére, mert tudta, hogy a vallás átalakító hatása jó­tékonyan hat majd nomád népe életformájának megváltoztatá­sára, forró vérű, hamar termé­szetének megszelídítésére. Ő volt az, aki ráeszmélt arra, hogy a Dunamedence immár végleges haza,itt kell berendez­kedni, élni és ha kell halni. Első­ként vette figyelembe a magyar­ság számerejét! A törzsek folyto­nos vándorlásai miatt ezt ezelőtt senki sem ismerhette, talán nem is volt rá senki különösebben kí­váncsi. Reálpolitikusként nézte a magyarság elhelyezkedését, a hazai területét a lakosság szám­beli gyarapodását, legelsőként döbbent rá arra, hogy az elfoglalt területeknek nem lesz ura a kis számú magyarság, ezért a Duna- medencét meg kell tölteni szö­vetségesekkel, akik segítenek majd megvédeni és megtartani a közös hazát. Talán túl egyszerűnek tűnnek e szavak, Isten korábban mégis királyokon túlnövő zsenialitás kellett ennek a felismeréséhez, vállalva e lépéssel a belső feszült­séget és ellenállást is. Magyarország jövője függött attól, hogy Szent István behívja e a germán és a szláv világ közé ékelődött telepeseket azzal a bölcs szándékkal, hogy mielőbb számszerint is erőteljes gyarapo­dásnak induljon a haza, hogy az­után embertartalékaira és a ter­mészetes védelem eszközeire tá­maszkodva kísérelhesse meg el­hárítani az ellenség támadásait. Mielőbb véget kellett vetnie a nomád életmódnak, amely egye­bek mellett a természetes nép­szaporodásnak sem kedvezett, de arra sem adott lehetőséget, hogy a magyarság nyugati mintá­ra áttéijen a magántulajdonon alapuló birtokrendszerre. A honalapító Szent István volt az első magyar „politikus,” aki előretekintő bölcsességgel népét a földhöz kötötte, megszámlálta, a helyzetét tárgyilagosan felmér­te, életmódját, szemléletét meg­változtatta, és olyan szövetsége­ket kötött, amelyek elkerülhetet­lenül szükségesnek bizonyultak életben maradásukhoz. Ő volt az első magyar földosztó, aki látta, hogy bár mindenkinek annyi föld jutott, amennyire igényt tar­tott, az ország területének jó ré­sze mégis gazdátlan maradt. Te­lepítő politikájában is tervszerű­en járt el! Elsősorban azokból az országokból telepített, amelyek­kel közelebbi és szorosabb kap­csolatai voltak, így Németor­szágból, ahonnan felesége, Gi­zella királyné származott, Velen­ce vidékéről, amelynek dogéja vele sógorságban állott, Len­gyelországból, amelyhez több­szörös családi kapcsolatok fűz­ték és végül a birodalmától kelet­re eső területekről, ahol a ma­gyarokkal rokon besenyő és kun népek tanyáztak. Ez a nagyvonalú és körülte­kintő telepítő politika kétségkí­vül meggyarapította az ország népét, megnövelte annak kato­nai jelentőségét is, ugyanakkor megbontotta az ország egységét. Az ország birtokos és vezető ré­tege idáig csak magyar volt, sőt már-már magyarosodásnak in­dult az a jobbágynépség is, amely az itt lakó őslakók utódaiból ál­lott. Ez a magyarosodási folya­mat a telepítések kapcsán nyil­ván megakadt. István király tud­ta, hogy telepítési politikáját tá­madások érik majd, ez volt az oka annak, hogy azokban az In­telmekben, amelyeket fia Imre személyén át az utódokhoz inté­zett, a telepítést mégis fontos, ál­lami érdeknek minősítette. „Az egynyelvű és egyszokású ország törékeny és gyenge Szent István idegenpártoló­nak vádolt politikáját igazolták a századok, még akkor is ha ez „katonapolitikának” is minősít­hető, hiszen ő a reánk leselkedő ezer veszély közepette kénytelen volt az az idetelepített idegen né­pekben hasznosítható katona­anyagot is látni, amellyel bármi­kor rendelkezhetett. És éppen ennek birtokában tudta magát belpolitikailag függetleníteni a még mindig rakoncátlankodó törzsektől, amelyek uralkodásá­nak első éveiben ismeretesen élénk ellentétben állottak vele. Az új kor folyamán napvilágra került történelmi adatok egészí­tették ki azt a halvány képet, amely István királyunkról a kö­zépkorban élt. A XVIII. század­ban így vált már lehetővé egy kü­lön élerajzban tárgyalni az első magyar szentkirály történetét. A személyéhez fűződő egyik-má­sik kérdés kapcsán (pl. Szilvesz­ter-bulla) még feltűnést keltő vi­ták is támadtak a tudósok között. Élerte kelt tehát a Szent István kultusz és a nép előtt mindjob­ban kirajzolódott a legnagyobb király alakja. A magyar királyok közül sen- kisem tett annyit e kultusz érde­kében, mint Mária Terézia, ó szerezte vissza Szent Istvánnak Ragusában őrzött jobb kezét, amely a török világában ismeret­len utakon jutott oda. Ő alapítot­ta meg a Szent István rendet, hogy ezzel is jelét adja az első magyar király személye iránti tiszteletének. Ő vette fel címe közé az „apostoli” címet, ő ren­delte el, hogy Szent István napja nemzeti ünnep legyen, fényes külsőségek között hazahozott szent Jobb (1771) tiszteletét szintén ő intézményesítette. Ezen időktől kezdve karolta fel igazán Szent István alakját az irodalom, a költészet, templo­mainkban is ez időtől éneklik, azokat a szívhez szóló szomorú énekeket, amelyekben visszasír­juk Szent Istvánt és kérjük, ne fe­ledkezzék meg szegény magya­rokról... Népünknek ma is van tanulni valója az első királytól. Sorsfor­duló idején igencsak időszerűek bölcs intelmei, amelyeket viszo­nyaink közepette annyi zivataros évszázad után hálával megszív­lelhetünk. Szentkirály és ezer esztendőre is előremutatni képes csodálatos Ember volt... Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom