Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-10 / 160. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 10., hétfő Szerényebben, de biztonsággal! Mégis lesz zenés színházi nyár Hatvanban A télen már vészharangot kongattunk a hatodik éve visszatérő szabadtéri játékok felett, merthogy a produkciók megnőtt költsége, a népkerti szabadtéri színpad karbantartásának minimális fedezete, no meg az általánosan romló gazdasági helyzet arra engedett következtetni, hogy a Hatvani Galéria nem bírja „szufléval” ezt a versenyfutást. Most mégis arról adhatunk számot, hogy változott az ábra, s szerényebb körülmények között ugyan, de anyagi biztonsággal három igen színvonalas színházi est ígéretével gazdagszik a Zagyva-parti város nyárvégi kulturális műsora. Mi több, a megindult közönségszervező munka eredményeként a három estre érvényes, kedvezményes árú bérletekből közel ötszáz gazdára is talált Hatvanban és a környező települések üzemeiben, munkahelyein. Kölcsönös haszon Természetesen a nyújtott kedvezmény, a viszonylag olcsó, 250 forintos bérletár nem bóvlit, nem „odakent” színházi produkciókat fedez. Inkább arra vezethető vissza, hogy a galéria vezetősége a végsőkig kivárt, s taktikusan arra törekedett, hogy a különböző együttesekkel kölcsönösen kifizetődő egyezségre lépjen, miután a magyar vidék — értve ez alatt a művelődési intézményeket — már nem tülekszik úgy a különböző attrakciókért, mint tette alig néhány esztendeje. Ám de mindezen kulisszatitkok fejtegetése után térjünk a lényegre! Nézzük, mit is ígér a Hatvani Galéria immár hatodik zenés színházi nyara, ami ezúttal abban is eltér a megelőző gyakorlattól, hogy egy-egy színpadi játék kedvezőtlen időjárás esetén nem kerül tomacsamoki fedél alá, hanem — esőnapot iktatva az események sorába — másnapra halasztódik. Katonaművészek Nos, a nyitány terminusa augusztus 24., csütörtök, amikor este fél 9 órakor a Magyar Néphadsereg többszörösen kitüntetett, a félvilágot bejárt művészegyüttese egy XVIII. századi komédia alapján színpadra állított táncjátékkal lép a hatvani közönség elé. Mit ígér ennek kapcsán Novák Ferenc érdemes művész, a produkció tervezője és rendezője, akinek a munkáját Götz Béla díszletei, Gombár Judit jelmezei, a SZOT-díjas Rossa László muzsikája teljesítik ki? Lesz abban minden, ami az értékes népi muzsikára, a népi leleményre, furfangra, a népi komé- diázásra, a túlcsorduló mulatságra utal. Ráadásul a művet: Kocsonya Mihály házasságát egy olyan néptáncszvit vezeti majd be, amelynek közreműködői között találjuk Szvorák Katalint, a televízió nagy fölfedezettjét, valamint Balogh Mártont és a lag- zihoz szóló Hegedűs-együttest. (Esőnap: augusztus 25.-) Strauss és a Cigánybáró Ki ne ismerné aztán Johann Straus fülbemászó muzsikáját, az erre épülő nagyoperetteket, a daljátékok egész sorát! Nos, eme igény és érdeklődés késztette a szervezőket, hogy — tovább ápolva a Népszínházzal, a Misz- lay István igazgatóékkai hat esztendeje megteremtett gyümölcsöző kapcsolatot — augusztus 28-án, hétfőn este fél 9-kor a világhírű zeneszerző Cigánybáróját állítsák színpadra a Népkertben. E nagyoperettben ráadásul egész sor ismerőssel találkozhatnak viszont a hatvani színházbarátok. Barinkay Sándort például druszája, Kecskés Sándor alakítja és énekli, a „disznókirály” komikus figuráját ezúttal Jánosy Péter formálja, Kertész László érdemes művész rendezését pedig a tánctervező Devecseri Vera, illetve László Endre karmester támogatják igen hatékonyan. (Esőnap: augusztus 29.) A „bolond” visszatér A harmadik színházi előadásnak — Egy bolond százat csinál — tavaly már nekifutott Hatvanban a budapesti Józsefvárosi Színház. Akkor sajnos, elmosta az eső a produkciót. Bízzunk benne: az idén kegyes lesz az időjárás .Thália papnőihez, papjaihoz, s augusztus 30-án, szerdán este semmi nem akadályozza meg a Petrik József rendezésében színpadra állított, azóta is műsoron tartott zenés komédia helyi bemutatóját, s valamennyiünk szórakoztatására szolgál majd Ó. Szabó István, Harmath Imre, Szilágyi Zsuzsa, Bata János, Málnai Zsuzsa, Eszes Tamás, Somfai Éva és társaik önfeledt mókázása. A Szüle-Har- math-Walter szerzőhármas e játékának esőnapja egyébként augusztus 31. lesz. És hogy valami ízelítőt is nyújtsunk belőle: íme egy fotó a félbemaradt tavalyi előadásból! Rajta Málnai Zsuzsával, Szilágyi Zsuzsával, Ó. Szabó Istvánnal és Harmath Imrével...! (m- gy ) Málnai Zsuzsa, Ó. Szabó István, Szilágyi Zsuzsa, Har- math Imre és társaik önfeledt mókázása idén remélhetőleg nem marad félbe. Schéner Mihály Budapest című festménye Schéner Mihály világa A magyar képzőművészet derékhadához tartozó, nagy népszerűségnek örvendő Schéner Mihály művészi irányzata magányos és korszerű. Nem a görcsös divatbanmaradás vágya vezérli, mint annyi más kortársát. Természetesen ő is átesett a kor jellemző stílusváltásain. Azonban viszonylag hamar kialakította a maga jellegzetes világát, melyben garabonciás játékmester módjára a modem európai irányzatokból és a népi, paraszti kultúra hagyományaiból megteremtette a magyar pop art sajátos változatát. A Békés megyében, Medgye- segyházán 1927-ben született festő gyermekkorát falun töltötte, ahol még változatlanul éltek a népszokások. A hetipiac és a vásárok jelentették a ritmikusan ismétlődő, mozgalmas újdonságot, a népi ünnepek egy vidám fajtáját — pecsenyesütőkkel, mézeskalácsosokkal, pékekkel, a mutatványosok bódéival, a céllövöldével, a hajóhintával és a ringlispillel. Ézt az élményanyagot soha nem felejtette el. Ez az az alapréteg, mely évtizedek mútán is inspirálja műveit, amelyből létrehozta a maga többjelentésű, nemcsak a gyermekeknek szóló pseudo-játékvilágát. Sok humorral, groteszkséggel telített, több műfajra kiterjedő, népdaltisztaságú munkássága valójában leginkább egy magyar Dis- ney-land létrehozására alkalmas. Már főiskolás kora óta kiállító művész. Tanulmányait Budapesten, Rudnay Gyulánál kezdte. Első 1962-es Csók Galériabeli kiállításán koloritgazdag, expresszív képekkel jelentkezett. Művein a formát szétfeszítve forró indulatok butjánoztak. Művészi fejlődése nyomon követhető kiállításain. 1969-ben ismét a Csók Galériában, 1968-ban Kaposvárott és Medgyesegyházán, 1970-ben Vácott, 1974-ben Pécsett és Cegléden, 1975-ben Szegeden, Hajdúszoboszlón és Békéscsabán, 1976-ban Egerben, Dunaújvárosban és Kecskeméten, 1977-bén Veszprémben, 1983-ban Szegeden volt többek közt tárlata. Művei országhatárainkon kívül, Varsóban, Párizsban és Londonban is sikert arattak. A hatvanas évek elején lírai, önvallomásos, expresszív korszaka véget ért. Szigorú rendre vágyott, konstrukciókat keresett, színvilága puritánná vált. „Úgy éreztem, hogy a formák a maguk puszta megnyilvánulásukban is elegendők, hogy érzéseket keltsenek... Olyan stílust kerestem, és igyekeztem megteremteni, ami a kommunikációt jelent köztem és a közönség között” — vallotta. A festészetről áttért a szobrászatra. „Festő vagyok, de úgy éreztem, hogy a festészetnek ki kell költöznie a síkból. Rádöbbentem, hogy ha a festészet bármennyire is igyekszik, nem tudja mind a három dimenziót ábrázolni. Nem tudja a dolgok hátsó, rejtett oldalát megmutatni. A plasztika viszont erre is képes, sőt ezen túl: térszituációkat tud teremteni.” Ebbe az irányba indult, s ma már a képzőművészet határait a szcenikus művészetekig terjesztette ki a Gyalogcsillaggal, Csukás István mesejátékának for- mábaöntésével, melyet a Békés Megyei Jókai Színház művészeivel hívott életre. Először a hagyományos népművészet elemeit olvasztotta munkáiba a jellegzetes technikákkal együtt, a mé- zeskalács-ütőfa faragást, a spanyolozást, a tülöklövést a pásztorfaragás egyéb formáival, de a formaképzésben a konstruktívizmus szervezési irányelveit követte. Színvilága fokozatosan élénkült, amint az új téma és motívumkor, a paraszti és vásári élményvilág megkövetelte. Műtárgyegyüttesein azonban nemcsak az egykori paraszti kultúra él tovább új, humorral telített, modern formában, hanem a magyar költészet is pártfogóra talál. Schéner műfajban, médiumban sokrétű műegyüttesei a nézők beleérzőképességére építenek, miközben egy különös, népi mesejáték szereplőjévé avatják. Brestyánszky Ilona A glasznoszty irodalmi előfutára Suksin 60. születésnapjára „A legnagyobb tiszteletet valószínűleg úgy adhatjuk meg, ha nem rejtjük el az ember elől igazi mivoltát. Nem túlédesített bókokat, hanem a teljes igazságot kell kimondani” — vallja az élete derekán elhunyt, méltán népszerű szovjet író, színész filmrendező, Vaszilij Makarovics Suksin, aki most lenne 60 éves. Sokoldalú, nagy tehetségű művész és szerény ember volt, aki napjaink kavargó, felgyorsult életében talán még aktuálisabb mondanivalót, üzenetet tartogat számunkra, mint életében. Az 1960-as évek közepén, a 70-es évek elején születnek meg legnagyobb művei. Akkor még elképzelhetetlen volt a ma már természetes, szükségszerű társadalmi-közéleti, nyíltság, igazságkeresés, amely minden alkotónak életeleme. Következetesen harcolt a bürokrácia, a kisszerű- ség ellen, szót emelt a nép igazáért, a hagyományok, a történelmi értékek ápolása érdekében, védelmében. Ezért indokolt ma újra feleleveníteni Suksin művészetét. A peresztrojka politikai kibontakozása előtt az irodalmi előfutár szerepét vállalta. Nem mindig értették meg, s olykor megkérdőjelezték művészetét, egyáltalán megjelenését is az irodalomban és a filmművészetben. Egy szibériai kis faluban, Szrosztkiban született 1929. július 25-én. Gyermekkorát is itt töltötte. Édesanyja, az apa elhurcolása miatt, egyedül nevelte gyermekeit. Suksin jellemének, világnézetének alakulásában, formálódásában meghatározó szerepe volt édesanyjának. Iván Popov gyermekkora című önéletrajzi ciklusában emlékezik meg ezekről az időkről. Szülőfaluját tizennégy évesen hagyta el. A legkülönbözőbb munkákat végezte. Volt gyári munkás és tanító is. 25 éves, amikor felveszik a Moszkvai Állami Főiskola rendező szakára. Későbbi mestere, M. Romm már ekkor felismerte a benne rejlő eredeti tehetséget. Fontos esemény életében a főiskola. Sikeresen elvégzi tanulmányait. Gorkijhoz hasonlóan Suksin is az emberek között járta ki „az élet egyetemeit”. A számára döntő fontosságú tapasztalatokat, a mély emberismeretet a munkával töltött idő alatt szerezte meg. Ebben az időszakban kezdett el írni. Kezdetben inkább filmszínészként ismerték és tartották számon. A 60-as években válik igazán ismertté és közkedveltté hazájában. Szakadatlanul dolgozott. Sorra jelentek meg kötetei. Filmeket rendezett s filmekben játszott egyidejűleg. A 70-es évek elején készült el a Vörös kányafa című novellája és a filmje is, amely véglegesen meghozta számára a hírnevet. E ponton megszakad a krónika. 1974 októberében, egy film forgatása közben érte a halál. A ma már egyértelműen a legnagyobbak közé sorolt író műveinek szereplőit, különös „csodabogarait” a valós életből mintázta. „A művészetnek az értékest — a jó, az emberséges tulajdonságokat — kell megragadnia, feltárnia, s mint az emberben rejlő szépséget megjelenítenie” — vallja Suksin. Számára a legfontosabb az ember, az „egész ember”, a konkrét, a hétköznapi Ember — így nagybetűvel —, akit az író mindig az életviszonyok teljes külső és belső bonyolultságában ábrázolt életük örömeinek, fájdalmainak hiteles megjelenítésekor. Suksin remekműveiből azokra hívjuk fel a figyelmet, amelyekhez a magyar olvasó is hozzájuthat. Hazánkban először a Kígyóméreg c. elbeszéléskötete jelent meg (1972). Ezt követte a Harmadik kakasszóra című antológia (1977), majd a Vörös ká- nyafa)1985), Hajnali eső(1988) elbeszéléskötetek, valamint a Jöttem, hogy szabadságot hozzak (1980) című regény. Suksin életművében igen fontos, jelentős szerepet töltött be ez az alkotás. Rázin alakjához élete utolsó éveiben többször is visszatért. Meggyőződése, hogy Rázin „sorsa — a nép vagyona”. Dédelgetett álmai közé tartozott Sztye- pán Rázin alakját megjeleníteni filmvásznon is. A Vörös kányafa című filmnovellával a magyar nézők először a moziban ismerekedhettek meg. A film bemutatásának egri vonatkozása is van, mert éppen 15 évvel ezelőtt (1974-ben) hazánkban először Égerben mutatták be a filmet — szinkrontolmács segítségével. A bemutatót rangját emelte, hogy az előadáson két díszvendég is jelen volt: Lidia Fedoszova Suksina (Suksin özvegye) és Rizsov filmszínész. A filmnek Suksin nemcsak írója, hanem rendezője és főszereplője is volt. A főhősről a szerző a következőket mondja: „Je- gor Prokugyin büszke, erős jellem, nem mindennapi tehetségű ember. Vele született adottságai olyanok voltak, hogy valószínűleg jó dolgokra is képes lett volna. Egyéni körülményei azonban másképpen alakultak; bűnöző lett belőle. Prokugyin életének egész tragédiája — véleményem szerint — abban keresendő, hogy nem tudta vállalni az alacsony normákat. Az ilyen lélek törvényeiből következik, hogy életük elveszti értelmét.” A Harmadik kakasszóra című meseregényén Suksin élete végéig dolgozott. Műve nyomtatásban csak a szerző halála után jelent meg. E regényében összefoglalta mindazt, ami egész munkássága során foglalkoztatta. Művészien ötvözte a folklórt, a lírát, a szatírát és a tragikumot. A szatíra és a tragikum együttes megjelenésének létjogosultságát legjobban Dosztojevszkij szellemében értelmezte: „A szatírában talán nem lehet tragikum? Ellenkezőleg, a szatíra köntösében mindig valami tragikusnak kell rejtőznie. A tragédia és a szatíra édes testvérek, elválaszthatatlanok, közös nevük pedig az igazság...” Ezek a kulcsszavak egyéniségének, munkásságának lényegét rejtik: „Az erkölcsösség — igazság. Nem egyszerűen igazság, hanem az Igazság. Vagyis bátorság és tisztesség, ami annyit jelent, hogy az életet a nép örömével és fájdalmával kell élni, hogy úgy kell gondolkodni, ahogyan ő gondolkodik, mert a nép mindig ismeri az Igazságot.” Tóth Éva Eger, Vallon u. 25. \
