Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 8., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. „Az irgalmasok azt akarták, hogy legyek baráttá, de nem volt kedvem... Látogatás Táncsics ••1 rr szülőfalujában, Ácsteszéren E sorok írója az elmúlt napokban Táncsics szülőfalujában járt, és felkereste a nagy forradalmár szülőházát. Találkozott a falubeliekkel, akik szeretettel ápolják Táncsics Mihály .emlékét. Bizonyítékul megmutatták a szobrát és az emlékházat. írásom elején az olvasók figyelmébe ajánlom Táncsics Mihály „Életpályám” című művét, amely kitűnő betekintést nyújt az író-forradalmár életébe. Meg kell mondanom, nagy hatással volt reám ennek a könyvnek az áttanulmányozása. Táncsics 70 éves korában írta meg élete történetét, amely szerinte „régecs- kén volt és mintha csak a minap történt volna...” Táncsics Mihály 1799. április 21-én született Ácsteszér nevű községben, amely abban az időben Veszprém megyéhez tartozott. Napjainkban Komárom megyében találjuk, és minden oldalról erdő veszi körül. Könyve elején kisdiák koráról ír, amikor „minden gyermeknek reggel egy darab fát kellett az iskolába vinni, azonban a fával az iskolát egy hétben csak kétszer szokták fűteni, tudniillik szerdán és szombaton, amikor a tisztelendő úr megjelent, egyébkor a túltömött kis iskolát kipárolgásukkal maguk a gyermekek fűtötték.” Könyvében szeretettel emlékezik Jókaira, aki börtönévei alatt nélkülöző családja segítségére sietett. ír továbbá Petőfi képviselőjelöléséről, és még arról, hogy Cegléd piacán hogyan árulta saját könyveit. ír rabságáról és szabadulásáról. Érdekes, hogy idős korában is milyen szeretettel emlékezik a gyermekkor „örömeire”. „Ha nem is minden olvasót, de némelyeket érdekelni fognak gyermekkori örömeim, amikor az első csizmát kaptam, futottam mézeskalácsot és márcot venni, akkor úgy örültem, hogy kimondani nem lehet.” Vagy: „halottra harangozni és a temetésen a keresztet vinni — szintén egyike volt édes örömeimnek”. Sajnos, nem sok öröme volt az életében. Viszont dicséretre méltó, hogy lelkesen ápolják emlékét szülőfalujában, és az ország minden részéből felkeresik a nevezetes házat, amelyben megszületett. Mint írta: „Ácsteszér két, egymást középen keresztülvágó, szabályos, hosszú utcából áll, közepén van a szentegyház (templom), egyik utcasarkon kocsma (ma étterem), a másikon papiak és az iskola”. Táncsics leírásából ma is el lehet igazodni a községben. A templommal szemben találjuk az író-forradalmár impozáns mellszobrát, vaskerítéssel körülvéve. A templom melletti utcát róla nevezték el. A Táncsics utca legvégén, az erdő mellett van szülőháza, amely ma emlékház. A ház hasonlít Petőfi szülőházára. Kívül két emléktábla örökíti meg a ház Táncsicshoz tartozását. Az emlékházban Táncsics portréja látható, előtte nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorúk tömege. A vitrinekben korabeli rajzok és képek találhatók, köztük Táncsics műveivel. Az egyik sarokban megdöbbentő látvány, egy korabeli deres és kaloda... Kísérőm, az emlékház gondnoka lelkesen magyarázza Táncsics küzdelmét a szabadságért. Egy idős asszonyt kérdezek, mit tud Táncsicsról? „Nagy ember volt”, mondotta, „községünk szülötte”. Az emlékkönyvben sűrűn olvasható bejegyzések: „itt voltunk, itt jártunk, köszönjük”. Visszafelé jövet a Táncsics utcai iskola előtt vezetett el az utam. Éppen óraközi szünet van, a gyermekek önfeledten játszanak és kórusban köszönnek: „Jó napot kívánok!” Az iskola udvara zajos a hancúrozó diákok játékától. Örülnek. Mint a kis Táncsics annak idején, úgy, hogy „még kimondani sem lehet”. dr. Ferenczy Miklós Régi idők pénze A pénz — ez a mindenki által áhított valami — a termékek cseréjéből született meg. A termékek cseréje pedig már az ősközösségi társadalomban megkezdődött. A csendes-óceáni szigetvilág egyes népei, ausztráliai bennszülöttek vagy egyes középafrikai törzsek „fölösleges” termékeiket még ma is valamilyen kijelölt helyre viszik, s ott cserélik ki. így tehették már a civilizált népek ősei is, évezredekkel ezelőtt. Ez a csere persze még rendszertelen és bizonytalan volt, mert semmi sem biztosította, hogy az egyik embercsoport „fölöslegére” a másik igényt fog tartani. Amikor egyes csoportok már csak földműveléssel, mások pedig csak állattartással foglalkoztak, s az emberi élet további gazdagodásával mind több és több mesterség jött létre (fazekasság, szövés stb.), s ezáltal fokozódott az emberek egymásrautaltsága, a csere állandósult. A fazekasmestemek állandóan szüksége van élelmiszerre, a földművelő parasztnak pedig különféle edényekre. S ez a csere már szüntelenül ismétlődik. Jellemző volt bizonyos cserearányok kialakulása is (egy fazék egyenlő 20 kiló búzával). A következő lépés szükségképpen az, hogy egy termék kiemelkedik a többi közül, egy olyan termék, amelyet bárki elfogad, mert tudja, hogy érte mindent, amire szüksége van, megkaphat. Hogy hol, melyik termék vált efféle általánosan elismert csereeszközzé — a mi megfogalmazásunkban pénzzé —, az nagymértékben függött a kezdetleges életformájú emberközösségek ga házát, az afrikai bennszülöttek vasszerszámokkal (késekkel, lándzsahegyekkel) fizetnek, s a Yap-szigeteken (Mikronézia) még manapság is különlegesen megmunkált, néha méteres átmérőjű kőlapok szolgálnak csereeszközként. Kínában jellegzetes, hegyes végű kés szolgált fizetőeszközként. Bármennyire különbözzék is e pénzek anyaga és területi elterjedése, van egy lényeges közös vonásuk: elkészítésükhöz vagy megszerzésükhöz bizonyos mennyiségű munka szükséges. I. e. 400-ban készült kés, amelyet csak kínai kereskedők használtak fizetőeszközül. A kést egy londoni érmevásáron mutatták be. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) földrajzi környezetétől, vagyis az éghajlattól, a föld kincseitől stb. Skandináviában, Oroszországban, Észak-Amerikában állatbőrök és prémek, a forró égövi Közép-Amerikában egy bizonyos fajta kakaóbab, a rómaiaknál a marha, másutt másfajta tartós élelmiszerek: só, tea, rizs, vagy a víz menti népek körében kagylók, csigák, különlegesen megmunkált kövek töltötték be rövidebb-hosszabb ideig az általánosságban elfogadott csereeszköz szerepét. A csendes-óceáni szigetek lakói ma is gyakran használják pénzként a kauri esiVan egy jó hírünk, meg egy rossz A címben jelzett szöveg ismerős — mint az alábbiakból kiderül — Amerikában is. A Spy című antikonformista folyóirat ugyanis a következőképpen kommentálta a peresztrojka és a glasznoszty jegyében tartott szovjet választásokat. „Ä jó hír az, hogy az oroszok eleinte megelégedtek a Pepsi- Colával, Bill Joel koncertjeivel, a farmerrel, ma azonban már van John Kennedyjük és van szovjet Jackie Kennedy, vehetnek Hut pizzát, profitra tehetnek szert az üzemek, az újságok azt írhatnak, amit akarnak, az Izvesztyija hirdetéseket közöl, a Sotheby félmillió dolláros árverést rendez Moszkvában, a mozikban kifejezetten szexis szovjet filmet játszanak. A Szovjetunió szinte a szemünk láttára vált amerikaivá. A rossz hír meg az, hogy az USA a régi Oroszország stílusát veszi fel. Olyan az ország, ahol a Fehér Házat és a Kongresszust is egy párt irányítja, ahol a gyárak válságba jutnak, semmi sem működik rendeltetésszerűen, ahol hatalmas bürokrácia ellenőriz mindent és mindenkit, csavargók és hajléktalanok alszanak az utak mentén, a korrupció erősödik, a bankokban és a mozikban sort kell állni, ahol a nyomozóiroda egykori vezetője az államfő.” A Spy mindezek után azt javasolja olvasóinak, hogy ragasszák a homlokukra a lapban található anyajegyvignettát — az ismert szovjet vezető iránti rokonszenv tüntető kifejezéseként. Ifjú tehetségek A 30 éves Mátyás Európa egyik leghatalmasabb uralkodója — Kepler 23 évesen már professzor Grácban — Mozart csodagyermek volt, Händel 10 évesen már komponált Se szeri, se száma azoknak az ifjú hírességeknek, akik kiváltak társaik közül, és ámulatba ejtve a világot, óriási karriert futottak be. Vitába lehetne szállni a korabeli szerzővel abban, hogy a felsorolt esetek mennyiben a szerencse szüleményei, és mennyiben lehettek általánosak, ám mindezektől függetlenül a tények tények maradnak. A világ méltán büszke ifjú hírességeire. A világ a magyar népet kétségtelenül a tehetségesek között tartja számon, amit feltalálóink, tudósaink manapság is bizonyítanak. Azon persze vitatkozni lehet, hogy az elmúlt évtizedek és a jelen kor mennyiben kedvezett, illetve kedvez a fiatalságnak, miként és hogyan bontakoztathatják ki zsenialitásukat, képességeiket? Nem vagyunk — és ne is legyünk — szerénytelenek, és lássuk be, hogy más népek fiai is arattak és aratnak babérokat, és mi, magyarok csupán egyek vagyunk a sokak közül. Korabeli szerzőtől származó cikkek nyomán vegyük sorra először az uralkodókat, és kezdjük el a visszaemlékezést Mátyás királlyal, aki úgyszólván még gyermekifjú, amikor a magyar trónra kerül, és harmincadik évében már Európa egyik leghatalmasabb uralkodója. XII. Károly svéd király 18. születésnapját ünnepelte, amikor döntő győzelmet aratott az orosz cár és a lengyel király hadserege fölött. Az alig 28 éves Gusztáv Adolf ri- pityára verte az orosz és lengyel csapatokat, nem is szólva Nagy Frigyesről, aki a 30. évén jóval alul megmutatta Ausztriának félelmetes erejét, megalázta a Habsburg-házat és elfogadtatta Európával a Mária Terézia ellen elkövetett igazságtalanságokat. Közismert, hogy Napóleon éppenhogy nagykorú volt, Toulon ostrománál huszonhetedik esztendejében az olasz hadjárat fővezére volt, rettenthetetlenül bátor és vakmerő. Harminchatodik esztendejében császárrá koronázták. Királyok és fegyverek! Ki ne tudná, hogy a közemberek nagy tetteit, a királyok fényét és pompáját, sőt dicsőségét a katonák bátor vitézsége gyarapítja! A hadvezéreknél némileg már más volt a helyzet, mert ők feltehetően személyesen kellett, hogy „zsenik” legyenek, vagyis kitűnő stratégák, előrelátó harcosok, így a hadvezéreknek nyilván a csatatereken volt a helyük. A fiatalság ereje, vitézsége, személyes bátorsága könnyen tetten érhető. Ki gondolná, hogy Hannibál 26 éves volt, amikor a karthágói hadsereg fővezére lett! Pompeius 24 éves volt, amikor soha nem látott pompával tartott Rómában világra szóló felvonulást, katonai parádét. Szabaduljunk meg a továbbiakban a fegyverektől, és pillantsunk vissza a történelembe, és fedezzük fel újra azokat, akik fiatalon a tudományok terén jeleskedtek. Ragyogó példákkal szolgálhatunk a történelmi csemegét kedvelőknek, említve elsősorban Keplert, aki 23 évesen már Grácban a csillagászat professzora volt, Newton még nincs 25 esztendős, amikor megállapítja a nehézkedés törvényét, Pascal lángelméjének korai kibontakozása minden olvasott ember számára ismert. A művészet és a költészet világában tartott szemle is kielégítő. Tasso harmincadik születésnapja előtt befejezi nagy munkáját: Jeruzsálem megszabadítását. Az angol Chatterton Tamás talán a legérdekesebb minden ifjú lángész között. Chatterton a XVIII. század derekán egy középkori szerzetes neve alatt írta archaizáló költeményeit. A szerzetes, akinek kitalált neve mögé rejtőzött, soha nem élt. A 15. évét még be nem töltött ifjú formálta meg a képzeletében alakját. Chatterton balladákat, szatírákat, verseket írt Thomas Row- ley szerzetes nevében, beállítva őt a középkorba, a piros-fehér rózsa harcába, és megénekeltette vele korhű nyelven és verseléssel a York- és Lancaster-ház — Shakespeare hőseinek — küzdelmeit. Ez a fiú mintha elveszítette volna a saját énjét, teljesen azonosult a középkori szerzetes személyével, aki valójában nem is létezett, lévén egy zseni képzeletének szülötte. Chattertont eleinte ünnepelték, bámulták, még dicsőítették is, majdnem olyan népszerű lett, mint James Macp- herson, az Ossián-dalok hamisítója. Később leleplezték! Nem nézték, hogy a középkori barát álarcában mily nagyszerű műveket alkotott, hanem azt, hogy félrevezette, becsapta a közönséget és főképpen a kritikusokat. Hiába! A megsértett hiúság már akkortájt is megbocsáthatatlan bűnnek számított... A zseni ifjút kiátkozták, kiközösítették az irodalmi berkekből, megalázták, gúny tárgyává tették, aki megunva a magányt, a szegénységet, a koplalást, a nyomorúságot, 18. évében öngyilkos lett! Aztán vele is megtörtént az, ami annyi nagy kiváló szellemmel, nevezetesen, hogy halála után kezdett el igazán élni. Alig temették el, máris hosz- szabb méltató cikk jelent meg róla. Shelley egyik legszebb versét írta róla, Alfréd de Vigny regényben, majd drámában örökítette meg a nagy tehetségű, de szerencsétlen fiatal író alakját. Talán egy picit hosszabban időztünk e korabeli irodalmi pikantériánál, ami akkortájt is csemegeként hatott, és hónapokra, évekre lekötötte a sajtó érdeklődését, ezért ízelítőként tálalva ugye megbocsátható. Akkoriban különben is divat volt a „cseme- gézés”, kiváltképpen akkor, ha az eseményeknek kétségtelenül valóságos magva is létezett... Hosszan lehetne folytatni az ifjú zsenik névsorát, akik szerte a világon felhívták magukra a nagyközönség érdeklődő figyelmét, tevékenységükkel sikereket arattak, és elvitték a pálmát. Rimbaud, „a kölyök Shakespeare” — ahogyan Viktor Hugo nevezte — siheder korában írta azokat a verseket, amelyek új útra kormányozták a francia lírát. Hugo Viktor is egészen fiatal korában lett ünnepelt író. A felizzó üstökösök fényes életpályáit kutatva lehetne-e nagyszerűbb embert találni a mi Petőfi Sándorunknál, akinek huszonhat esztendő elegendő volt arra, hogy nevét beírja a halhatatlanság könyvébe. Huszonhat év! Milyen elképesztően kevés idő, és mégis milyen elérhetetlen magasságokba emelt egy ifjú magyar költőt! A zenében és a matematikában nagyon gyakori jelenség a korai fejlettség. Mozart csodagyermek volt, a 10 éves Händel már komponált, Bach 18 éves korában híres udvari zenész volt, Beethovenre már 15 esztendős korában felfigyeltek. Ma már természetesen mindez múlt és történelem, egyben becses kincse az egész világnak, amelyet számon tartani és amelyre időnként visszagondolni érdemes. Kiváltképpen pedig akkor, ha meggondoljuk, hogy az említett zsenik, kiválóságok már életük dele előtt, kora ifjúságukban lettek és maradtak halhatatlanok. Manapság is számos tehetség van, és — sajnos — kallódik a világban! Hazánkban a tehetség- kutatás csupán az utóbbi esztendőkben lett „divat”. Kár, hogy nem előbb, bár jobb későn, mint soha. Századunk, és különösen a küszöbön álló jövő évezred váija az új tehetségeket, azokat az ifjakat, akik sziporkázó elméjükkel átformálják, meghódítják majd a tudományt, a természetet, a biológiát, szóval az egész világot. Nyissunk tehát tért a tehetségek előtt, és adjunk meg számukra minden elképzelhetőt, hogy egyedi képességeiket, tudásukat az egész emberiség javára kibontakoztathassák. Ne gátolja előrehaladásukat sem értetlenség, sem ostoba bürokrácia, hulljanak le előttük a korlátok és táruljon előttük szélesre az a világ, amelyben és amelyért tenni és élni szeretnének... Szalay István
