Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
' - . • • . . " \ • 7- ’• V ’ lilIP * \ ' ' > f v NÉPÚJSÁG, 1989. július 8. szombat Gorillák fogságban A gorilla nemcsak a legnagyobb termetű emberszabású majom, hanem egyúttal a legnagyobb főemlős is. Két alfaja él a trópusi Afrikában: a síkvidéki gorilla az egyenlítői nyugat-afrikai síkságokon, a Guineai-öböl környékén, valamint a hegyi gorilla a közép-afrikai sík vidékeken és a terület vulkanikus hegyeiben, egészen 3500 méteres magasságig. Robusztus termetük meghökkentő. Két lábra fölemelkedve a 2,3 méteres magasságot is elérik, és még négykézlábon is 1,25 — 1,75 méter magasak. A látszat azonban csal: félelmetes külsejük mögött békés természet húzódik meg. Mivel több szempontból is érdekes állatok, régi vágy, hogy az ember állatkertben tartsa. Ennek ellenére az első élő gorillák viszonylag későn, a múlt század végén érkeztek földrészünkre, de nagyon hamar elpusztultak. Abban az időben korántsem tudtak olyan környezetet teremteni, olyan berendezéseket konstruálni a gorilláknak, amilyenek a mai majomházakban már természetesek, legalábbis, ahol emberszabású majmokat tartanak. Ahhoz is sok tapasztalat kellett, hogy rájöjjenek, melyik az a táplálék, amely legjobban megfelel a fogságban tartott állat egészségben tartásához. Ma az egyik elmaradhatatlan napi táplálék a friss zöld gally, rügyekkel, levelekkel. Nem meglepő ez, hiszen a gorilla a szabad természetben is kizárólag növényevő. Mivel sok kudarc érte az állatkertekben a gorillával kísérletezőket, sok helyen feladták a próbálkozásokat. Jellemző, hogy 1953-ban a világ állatkertjeiben még mindössze csak 56 gorilla élt, de jó tíz év múlva, 1967-ben már 314-et tartottak számon. Közben sikerült kialakítani a tartás technikai és biológiai feltételeit. így aztán nemcsak egyre hosszabb ideig éltek a gorillák a mesterséges környezetben, hanem 1956-ban megszületett az első állatkerti gorillabébi is az egyik amerikai állatkertben. Ezt követően 1959-ben Baselben jött világra a második. A gond csak az volt, hogy a mamákat piciny korukban a vadonban fogták be, így nem tanulhatták meg az „anyaság” mesterségét: nem tudtak mit kezdeni kölykükkel, féltek tőle, esetleg — talán a szülés okozta megrázkódtatás miatt — még ellenségesek is voltak irányukban. Ezért mesterségesen kellett felnevelni a gorillaapróságokat, igaz, ápolók és állatorvosok hada vigyázta fejlődésüket. Szenzációnak számított, hogy a baseli anyagorilla a második, majd a többi kölykét már maga dajkálta. Sőt, az elsőszülött, aki anyjával szomszédos ketrecben lakott, elleste az anyaság fogásait, és amikor ő is szült, maga nevelte föl magzatát. Ez az eset fontos tanulság arra nézve, hogy állatok fogságban is szert tehetnek fajfenntartásukhoz nélkülözhetetlen ismeretekre. Képünkön: születésnapi zsúr a müncheni állatkertben. Egyéves lett az István nevű gorillakö- lyök. Az ünnepségen részt vett Zsa-Zsa„ István nővére, valamint Obi és Gyula, a két oran- gutánsaij. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) HÉTVÉGÉ Sztankay István: ffA szakmánkhoz elhivatottság, sót aszkétízmus kell” 7% kérdés válasz Cousteau és a kékbálna — Halló, kedves Sztankay István! Ön a külső szemlélő számára meglehetősen kiegyensúlyozott, vidám személyiségnek tűnik. így látja-e saját magát? — Nagyon örülök, hogy mások így látnak engem. Valószínűleg a szerepeimen keresztül alakult ki rólam ez a kép, hiszen a nagyközönség személyesen nem ismer. Valóban nem vagyok egy depresszív alkat, bár azért az embernek természetesen vannak gondjai a mindennapi életben, amelyeket meg kell oldani. Voltak periódusai az életemnek, amikor nagyon nehéz volt, s voltak olyan szakaszok is, amikor sikerült úrrá lenni a bajokon. De az alaptermészetemet — legalábbis eddig — valóban a vidámság, az optimizmus határozza meg. — Tudjuk, hogy a főiskolára elég furcsa körülmények között jutott be. Érdekelne, hogy mai szemmel hogyan látja azt az időszakot? — Nézze, egy művészeti főiskolára borzasztóan nehéz bekerülni, mert sok a jelentkező, s közülük nagyon keveseket vesznek fel. Én 1955-ben jelentkeztem először, rá egy évre másodszor, s végül 1957-ben harmadszor. Nem hiszem, hogy ’55-ben tehetségtelenebb voltam, mint ’57-ben, bár nem lehet tudni, hogy a felvételi alatt a teljesítményem a drukktól nem volt-e olyan, amely kedvezőtlenül befolyásolta a dolgokat. Emellett a származásom sem volt éppen a legjobb, ugyanis az apám lelkész volt. Valószínű, hogy amennyiben nagyon tehetséges lettem volna, s lett volna mellettem egy ugyanilyen tehetséges valaki, akinek jobb a származása, őt választották volna. No most, jött ’56-ban a forradalom, ami megkönnyítette a származásommal kapcsolatos gondjaimat. Egyfelől igazgatóváltás is volt a szín- művészeti főiskolán, másfelől ’57-ben már nem elsősorban a származásra figyeltek, hanem a művészi teljesítményre. Ekkor sikerrel is jártam. A konszolidáció idején elhatároztam, hogy mindenképpen elvégzem ezt az iskolát, s mindent elkövettem azért, hogy a „rostákon” ne essek ki. Nem voltam zseni, eminens — már szakmailag —, afféle átlagos valakinek ítéltek meg, de annyit azért produkáltam, hogy ne lehessen engem kitenni. — A következő kérdés látszólag talán egyszerű. így szói: nézete szerint kiből lesz jó színész? — Ez a mesterség testi foglalkozás is, már olyan értelemben, hogy fizikummal is kell bírni, hiszen az embernek reggel 7-től este 11-ig állandó készenléti állapotban kell állnia. Mert ugye, kora délelőtt vannak a rádiófelvételek, délelőtt a színházi próbák, délután ismét a rádió- avagy tévészereplés, este színházi előadás, utána éjszakai filmfelvétel. Magyarul: a fizikai állapot döntő. A „bohém színész” kép ma már nemigen áll, egyszóval tévhit. Vannak persze ilyenek, de hosszú távon csak akkor lehet ezt a szakmát csinálni, ha az ember megőrzi a kondícióját. Az, hogy egy szülész nappal mulat, stb., stb., csak a régiekre volt jellemző, amikor még csupán a színház létezett. Akkor elképzelhető volt, hogy a művészek beültek ide vagy oda — jóllehet, erre ma is szükség lenne —, s eszmecserét folytattak a pályáról, alakításokról. Ma, amikor van rádió, tévé, film, szinkron — s ha valakit jó színésznek minősítenek, akkor mindenhol foglalkoztatják —, már más a helyzet, hiszen mindenhol teljesítem kell. A fizikai mellett ott a szellemi készenlét is. Mindezek a jellemet is formálják, mert az ember például el van tiltva az alkoholtól. Tehát ez nincs, már legalábbis a számomra. S más élvezeti dolog sincs, mint mondjuk a kártya, a lóverseny. Ezekhez — a pénz mellett — ugyanis idő kell. Egy foglalkoztatott színésznek viszont erre nincs ideje. Miután már én is bőven túl vagyok az ötvenen, s harmincöt éve dolgozom, talán nem ártana most már egy kicsit „tankolni” is, vagyis feltöltődni, belemenni az életbe. Mert — hogy őszinte legyek — már azt sem tudom, milyen érzés bemenni egy bárba, hogyan kell megszólítani egy mixert. Ha állandóan csak adni kell, adni kell, abban az ember kimerül, tehát kell a szórakozás is. Nem akarom piedesztálra emelni a hivatásunkat, de a szakmánkhoz elhivatottság, sőt asz- kétizmus kell. Ez egy változatos, nagyon szép pálya, amely tele van rögökkel, nehézségekkel... — Sokszor hangoztatott dilemma, hogy melyik értékesebb: a színház vagy a film. Egyesek úgy vélekednek, hogy a színházban lehet megmutatni, ki mire képes, ám a népszerűséget a film adja. Egyetért ezzel? — Várkonyi Zoltán ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a színház a feleség, a film a szerető. Vagyis mindkettőt kell szeretni, mind a kettő izgalmas. Vannak periódusok, amikor megélni sem lehet a színház nélkül, hiszen Magyarországon nem csinálnak annyi filmet, hogy valaki csak filmszínész legyen. A gazdag országokban előfordulhat az, hogy az illető csak filmekben játszik, s az életben soha nem teszi színpadra a lábát. De nálunk a népszerűséget és az anyagi javakat sok helyről kell biztosítani, tehát muszáj sokat, sokfélét vállalni. De a színháznak kiemelt szerepe van, hiszen enélkül nálunk a színész igen elhagyatott helyzetben lenne. Hadd említsek meg valamit... A miénk nem egy nemzetközi foglalkozás, már csak azért sem, mert a magyar elszigetelt nyelv, s istenigazából idehaza nem tanultunk — sajnos, én sem — idegen nyelveket. így aztán az embert nem hívhatják külföldre forgatni. E téren nagy a lemaradásunk. Ezért is állítom, hogy e pillanatban az egyik legfőbb törekvésünk az lehet, hogy — megőrizve a magyarságunkat, a nyelvünket — már a bölcsőben tanítsuk gyermekeinket legalább plusz két nyelvre. — Ön nem tartozik azon színészek közé, akik nap mint nap nyilatkoznak, s nyilvánítanak véleményt erről vagy arról a kérdésről. Van ennek valami konkrétoka? — Bevallom őszintén, egyrészt nem is kérdeznek olyan sokszor. Ennek persze örülök, mert nem vagyok nyilatkozós alkat, s ezt talán észre is vették. Másrészt nagyon erősen politizáló alkat sem vagyok, noha nyitott vagyok minden olyanra, ami humanista, emberi, ami jogszerű, ami alkotmányos. De szerintem nem szükséges mindig mindenkinek nyilatkoznia. Mindenesetre drukkere vagyok minden olyannak, ami szabadabbá, emberibbé, jogszerűbbé, alkotmányosabbá teszi honi viszonyainkat. — Feltűnő, hogy milyen szívesen játszik különféle bohózatokban, jelenetekben, kabarétréfákban. Ez összefüggésben van a vidám alaptermészetével? — Szerintem egy színész nem csupán egyfajta dologra alkalmas. S ha fölfedezi magában vagy fölfedezik benne, hogy a szakmán belül több „műfajra” is képes, akkor az ember nagyon szívesen kirándul a drámába éppúgy, mint például egy bohózatba. S ha ezekben megfelel és a közönség is elfogadja, akkor az pláne nagy öröm. — Ha ön egy színház élére kerülne, hogyan próbálná elérni — s itt nem főleg szakmai dolgokra gondolok —, hogy ott egy jó szellemű, jó közérzetű, egységes társaság alakuljon ki? — Ezen még nem gondolkodtam, mert soha nem akartam színházigazgató lenni. De egy ilyen pozícióban azon igyekeznék, hogy a társulatom tagjai — a lehetőségekhez képest — jól érezzék magukat, szeressék a színházat. Ez biztosan tükröződne a színpadon is, ezáltal pedig a közönség is megtöltené a széksorokat, hiszen az emberek éreznék, hogy a színészek szeretik, magukénak vallják azt a színházat. Ott van például a futball... Ha a szurkolók látják, hogy a csapat tagjai akarják a sikert, szíwel-lélekkel küzdenek az egyesületért, akkor kitartanak a klub mellett. Hát, ez a színházra is érvényes... Sárhegyi István Repülési világcsúcs Helsinki: A 68 éves Charles C. Mack, az amerikai légierő volt pilótája térképét mutatva ünnepli eredményét, az Északi-sark átrepülését 1989 júniusában. Egymotoros gépével 19 óra 56 perc alatt tette meg az utat a finn fővárosig, és ez szerinte világcsúcs. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Párizs: Jacques-Yves Cousteau, a világhírű francia tengerkutató a Les Halles kerületben megnyíló oceanográfiai múzeumát reklámozza a 30 méter hosz- szú, kékbálna formájú ballonnal a felújított Diadalív előtt (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Modem Noé-bárkája Montgomery, Alabama állam, USA: Az egyik gazdálkodó kecskéi ebben a csónakban találtak menedéket az árvíz elől 1989. június 22-én, amikor a hosszas esőzések következtében víz árasztotta el a Montgo- merytől északra lévő farmok házait és kertjeit (Telefotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség)
