Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 8., szombat PANORÁMA 5 Mivé lettél, Egercsehi ányaüzem? Hétszázötven ember, 5 millió tonna szén sorsa megpecsételődött... A tollvonás még friss, a végeredmény a kapott tájékoztatás szerint sajnos szomorú: ez év nyár elején megszületett a döntés, hogy megszüntetik az Egercsehi Bányaüzemet. Sémer László üzemvezető bármennyire tárgyilagos, szavaiból a lemondás hangja szűrődik ki: — A mostani feltételek mellett, az új pénzügyi szemlélet szerint valamennyi üzemet, amely gazdaságtalan, be kell zárni. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. Igaz, a dolgot nem lehet ilyen sommásan elintézni: ha pillanatnyilag volna 500 millió forint fejlesztésre, négy év múltán közel 150 ezer tonna szenet termelhetnénk évente. Tény, hogy ez a pénzösszeg óriási, elismerem, de az is igaz, hogy a bányászat olyan ágazat, amely nem azonnal teremti meg a hasznot... Hogyan jutottak idáig? Dióhéjban a történet: Egercsehiben a fejlesztések már 1968-tól megcsappantak, 1977-től pedig drasztikusan elmaradtak. Akkor még a Borsodi Szénbányák Vállalathoz tartoztak. 1985-ben vette át a Mátraaljai Szénbányák Vállalat az üzemet. Akkor még úgy tetszett: a felfutó lignittermelés mellett a meglévő gazdasági körülmények között el tudja viselni a vállalat az Egercsehi Bányaüzem veszteségét. Emberi, politikai érvek is közrejátszottak ebben: nem lehet ennyire szegény egy megye, hogy ne törődne a bányával, amely Eger és környéke lakosságának biztosítja a szenet. Időközben kiderült az is: a II-es bányatelek területén a felbecsült szénvagyon 15 millió tonna... — Tulajdonképpen ennek a földtani kincsnek a felszínre hozatalára volna szükség az említett pénzre — folytatja Sémer László. — Csak hát a gazdasági környezet is Csehi ellen dolgozik. A Gagarin hőerőmű rekonstrukciója elhúzódik, a lignitet nem vették át a tervezett meny- nyiségben, a vállalatnak elmaradt az árbevétele. Ugyanakkor a szén termelői ára az idén 15 százalékkal emelkedett, a lakosság viszont már 40 százalékos áremelést kell, hogy elviseljen. Hozzáteszem, ez csak az állami terheket csökkenti, a bánya egyetlen fillért nem kap belőle. Központi támogatásra hát nem számíthatnak. A vállalat pedig Bükkábrányi fejleszti: hisz egy forint fejlesztéssel kettőhöz jut hozzá. Ám az a tény, hogy be kell zárni a bányát, súlyos következményeket szül. Elég, ha csak Sémer László üzemvezető, Halmai György főmérnök és Csirmaz Károly szb-titkár nyomós érveket mondtak el (Fotó: Gál Gábor) annyit mondunk, 100 kilométeres körzetben nem lesz szénbánya. Pedig a csehi szén a Dunától keletre a legjobb minőségű, fűtőértéke magas! Halmai György főmérnök: — Az még csak érthető, hogy most minden a „gazdaságosság körül forog”. De mi lesz, ha bejön egy hideg tél? A lakók hogy jutnak szénhez? A miénk ára két és félezer forint tonnánként, a franciáé pedig ötezer. S az is igaz, hogy a bányászatban a költségeket csökkenteni csak fejlesztéssel lehet. Ez így talán első pillantásra ellentmondásosnak hat, de hát ez az ágazat olyan, hogy lassan térül meg a beruházás. Nem beszélve arról, mi lesz a sok géppel, ami majd napvilágra kerül. Elgondolkodtató az is, ha be- zárják a jó minőségű barna szenet termelő bányát, s messziről kell majd szállítani a fűtőanyagot, az újabb árdrágítás lesz. Hiszen a szállítást magát is külön meg kell fizetni, míg eljut a Tü- zép-telepekre. Sémer László üzemvezető: — Természetesen egy bánya bezárását nem úgy kell elképzelni, hogy lakatot teszünk rá és kész. A tervek szerint a jövő év végéig szűnik meg a termelés. Addig van előkészítve a szénvagyon, ezt vétek is lenne itthagyni. De azt mindenképpen szeretnénk elérni, hogy a vágat a Il-es bányatelekig érjen le. Ha nincs is pénz a fejlesztésre, legalább két- három évig megmaradna a lehetőség, hogy ahhoz a szénvagyon- hoz nyúljunk. Mert ha az élet mégiscsak azt bizonyítja, hogy kefí a népgazdaságnak a szén, hadd legyen mihez nyúlni. Mi legalábbis nem a bezáráshoz, hanem a termelés szüneteltetéséhez ragaszkodnánk. Azt reméljük, két év alatt kibukik a döntés hibája. Ha viszont jó a koncepció, elég két év múlva is betömni a vájatot. Csirmaz Károly, a szakszervezeti bizottság titkára: — Nekünk is fáj a 750 dolgozó sorsa. De egyszerűen nem tudunk mit tenni, s nem is tudunk hová fordulni. A nyár végén munkásgyűlést tartunk, de az emberek már most is elégedetlenek, és joggal. Véleményem szerint ez nemcsak Egercsehi ügye, hanem az egész magyar szénbányászaté. Kelemen József csoportvezető vájár 35 évet töltött eddig a föld alatt. Kategorikusan kijelenti, senkinek nincs jó véleménye erről az ügyről. — Ha itt megszűnik a bánya, 750 embernek nem lesz munka- lehetősége. Én már 50 éves vagyok, három évem lenne még hátra, s most utazzak naponta három óra hosszát, vagy menjek egy egész hétre távol a családtól, munkásszállóra?! — Nem beszélve a fiatalokról — toldja meg Asztalos Sándor, aki szintén csoportvezető vájár. Bizonytalan az ő helyzetük is. Többen építési kölcsönt kaptak a vállalattól, most hová építkezzenek, és egyáltalán miért? Most mondja meg őszintén, mi bányászok, mit tudunk ehhez hozzászólni? Egy hónappal ezelőtt ösz- szehívtak minket, s közölték velünk a tényeket. Mert betömni egy pillanat alatt be lehet a bányát, de aztán ha rájönnek, hogy kell a szén, milliókba kerül újra föltárni. Bódi Sándor vájár is joggal elkeseredett: — Hát jót, azt nem tudok mondani én sem. Huszonnégy évet húztam le itt, mondja meg, mi lesz a sorsunk, hová kerülünk? Mindenkinek az a véleménye, hogy hibás a döntés. Honnan szerzünk tüzelőt? A megye sorsa senkit nem érdekel? Az sem, hogy majd verekedni fognak az emberek a Tüzépen a szénért? És igenis fáj, hogy a hatalmas szénvagyon csak úgy elvész. Az emberek, higgye el, ezért is aggódnak, nemcsak a saját sorsuk miatt. Nem tudom, hová kellek majd. Járjak száz kilométerre el a családomtól? Felborul az egész életünk. És ha a munkásgyűlésen elmondjuk a véleményünket? Ezen már az sem változtat semmit. Csak egyvalamit felejtenek el: szénre szükség van...! Az egedt „remete” Tizenhét éve fordított hátat a városnak Majoros András. Ötvenévesvolt akkor, amikor elhatározta, hogy az Eged-hegyre költözik, abba a fészernyi kalyibába, amit egykor sógorával építettek a várostól távol eső üdülőtelekre. Egy ideig alkalmi munkákból élt, elszegődött egy-két szőlősgazdához, s a telkén megtermelte magának az életben maradáshoz szükséges élelmet. Öt évvel ezelőtt azonban agyvérzést kapott, a telekszomszédok találtak rá, ők hívták ki a mentőt hozzá. Azóta bal lába nem engedelmeskedik, a meredek lejtőn telepített kertben csak bottal tud közlekedni. A munka nehezére esik, s egyre jobban érzi: napról napra hanyatlik ereje. Nyugdíjra nem jogosult, segélyt nem kap, semmilyen jövedelemmel nem rendelkezik. Ivóvizet, kenyeret, cigarettát a szomszéd telektulajdonos hoz neki időnként a városból, állandó lakcímként is Feledi Béláék egri háza van feltüntetve személyi igazolványában. Három fiáról azt sem tudja, hol élnek, mit csinálnak. Évek óta nem találkozott velük. Majoros András 67 esztendős. Sorsáért — úgy tűnik — csak az égiek felelnek. A tanács egészségügyi osztályáról nemrégiben kapott ajánlatot: jöjjön le a hegyről, s költözzön szociális otthonba. Erről azonban hallani sem akar. Mondja: nem fél semmitől és senkitől, jól érzi magát kunyhójában. * Feledi Béla mutatja az utat. Míg az autó kapaszkodik a meredek lejtőn, arról beszél, hogy András bácsi sokat dolgozott, amíg tudott. Nyugdijat azért nem kap, mert mindig megszakadt a munkaviszonya. Valami segélyt azonban utalhatna neki a tanács. Ehhez azonban orvosi vizsgálatra lenne szükség, hogy igazolni tudják a jogosultságot. — Beviszem én szívesen őt az orvoshoz, de hát se ruhája, se cipője az öregnek. Meg kellene őt fürdetni is, mielőtt megvizsgálják — teszi még hozzá. — Nem tudok mást tenni, majd keresek neki néhány darabot a fiam ruháiból. * Andris bácsit Felediék kis hétvégi házában találjuk. Az asszonyok kint dolgozgattak a kertben, és most épp tízóraiznak. A szomszédot is meghívták az asztalhoz. — Nem igazán remete Bandi bácsi — mondják, miközben hely- lyel kínálnak. — Olvassa az újságokat, amit kihozunk, hallgatja a rádiót. Mindenről tud, ami a világban történik. Majoros András fürkésző szemmel méreget bennünket, úgy kérdezi: — Miért jöttek ide? Mire kíváncsiak? Úgy érzem, nincs sok mondanivalója számunkra. Kérdéseinkre tőmondatokban válaszol- gat, az emlékeket tárgyilagosan idézi, mindenféle nosztalgia nélkül. — Hárman voltunk testvérek. Anyám fiatalon halt meg. Gyerekfejjel kezdtünk dolgozni. Jó néhány évet lehúztam az egri téglagyárban. Amikor megláttak a munkaadóim, csak legyintettek: „nem búja ez a kölyök egy napig sem”, aztán mégis évekre ott maradtam. Később jött a háború, a frontszolgálat. Túléltem. Hazakerültem, megnősültem. Három fiam született. Nem bántottam soha őket. Hogy most hol vannak? Nem tudom. A Kertész utcában laktunk. Azt a házat már rég elbontották. Megvettem ezt a telket, felhúztuk rá ezt a kis házat, s azóta itt élek. — Miből? — Munkából. Elszegődtem a környékbeli szőlősgazdákhoz napszámosnak, s amíg bírtam, ott kerestem egy kis pénzt. De amióta lebénult a fél oldalam, a saját kertemet se nagyon tudom megművelni. — Nem fél itt egyedül? — Mindig volt valahogy. Igaz, a téltől tartok egy kicsit. Idáig ösz- szegyűjtögettem a tüzelőt a környékről, de már ez is egyre nehezebben megy. — Miért nem akar szociális otthonba menni? — Ha lehet, kérem, ne vigyenek el! Én már megszoktam itt, nem tudnék máshogy élni. — Mondja csak, Andris bácsi, tudja-e, hogy mi történik mostanában az országban? — Azt nem tudom, hogy kommunizmus vagy kapitalizmus van-e, de úgy néz ki, hogy Grósz Károly is a tönk szélére került. De tudja, nekem mindegy, milyen rendszer van. Csak azt tudom, hogy valahogy meg kell élni. * Feledi Béla kísér bennünket a kunyhóhoz. A látvány döbbenetes. A szavak helyett inkább beszéljenek fotóriporter kollégám felvételei. A fapriccs fölé eszká- bált polcon ronggyá olvasott Könyvek sárgulnak. Közülük is a legtöbbet forgatott Verne Gyula Nemo kapitánya. A szomszéd mutatja az igazolványokat, a munkakönyvét. Benne nehezen olvasható bejegyzések és egy magányos oldalon árválkodó közlés: 1961-ben Kiváló Dolgozó. * Feledi Bélának könnybe lábad a szeme, úgy mondja: — Képzeljék, nemrégiben, amikor valamerre elsétált az öreg, valami idegen megtalálta a kunyhó kulcsát, és elvitt tőle mindent. Azt a kis lisztet is, amivel néha főz magának. Még azt az ócska fazekat is elemelték, amiben mosott néha... Hát, mondják meg, micsoda emberek vannak! * Majoros András tudja. Ezért fordított hátat tizenhét évvel ezelőtt a városnak. Barta Katalin Kelemen József: — Higgye meg, itt már nincs értelme semminek Mikes Márta (Fotó: Gál Gábor)
