Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

4, GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. július 29., szombat A SEGESVÁRI HELYÉBE A SZIBÉRIAI LÉP legenda át­értéke­lődhet A halhatatlan A szibériai expedíció véget ért. Előbb a TASZSZ hírügy­nökség borzolta fel a kedélyeket, hogy aztán kíváncsiabban akar­juk figyelni a további fejlemé­nyeket. Egymásnak ellentmon­dó vélemények csapnak össze, s ez így van jól: az ellentétek ütkö­zésében tisztulnak igazzá az em­beri érzések és indulatok. A ké­telkedőket nem nyugtatja meg a félig feltárt valóság; az új legenda hevületében lobogók is óvato­sabbak lesznek, s megnöveke­dett felelősségük tudatában für­készik a tudósok a tényeket, hi­szen az állásfoglalásuktól függ az új legenda hitele. S az, aki csak távolról figyeli az eseményeket, nem tudja, annak örüljön-e, hogy a személyében igazolt végre visszatérhet az anyai földbe, vagy töprengjen a költő szavain: „Meghalni az emberiség javá­ért/Mily boldog, szép halál- / Szebb és boldogabb/Egy hon­talan élet minden kéjmámorá­nál.” Különös sors jutott Petőfi osz­tályrészéül. Születése helyének jogáért városok versengtek, mint küzdött valamikor nyolc város Homéroszért. Volt hányatott szegény diák, rajongó szerelmes, vándorszínész és lapszerkesztő, idegen nyelveket beszélt s klasz- szikusokat fordított, volt honvéd őrnagy Bem apó oldalán, de mindenekfelett poéta volt. Suga­ras tisztaságban és kristályos mélységben találkozott benne a gondolkodó ember, a költő és a politikus, aki kora történéseire bámulatosan érzett rá, szédüle­tes gyorsasággal tudott azokra reagálni, és ha kellett, az esemé­nyeknek irányt is szabni. És min­dennek megvalósításához mind­össze 26 és fél év állott rendelke­zésére: ennyit engedélyezett szá­mára a születésétől Segesvárig eltelt Idő. Ha nem foglalta volna le az irodalomtörténet a francia Rimbaud-nak a „kölyök-zseni” jelzőt, valami hasonlót kellene most a mi Petőfink számára kita­lálni. Halálába a nemzet nem tudott belenyugodni. Ál-Petőfik buk­kantak fel itt is, ott is, hogy le­arassák a nem nekik járó babért. Nemzeti megmozdulások írták lobogójukra a nevét: hozzá mél­tók és méltatlanok. Eltűnése, sorsának alakulása, sírjának he­lye azóta is izgatja a kutatók fan­táziáját, s keresik nyughelyét ha­zai földön, s most Szibéria jeges hótakarója alatt. De hát miért is keressük holtak között, hiszen ma is köztünk él verseiben és a rá- emlékezésben. Verseit szavalja a kisdiák, és elmélyül a költő mon­danivalójában a tudós. S ő min­den időben figyelmet érdemlően szól hozzánk. Vajon lehet-e ér­zékletesebben megszólaltatható az édesanya iránti szeretet, mint ahogy ő oktatja testvéröccsét: „... szeresd, tiszteld, imádd!/mi ő nekünk, Azt el nem mondha­tom,/Mert nincs rá szó, nincs rá fogalom./De megmutatná a nagy veszteség,/Ha elszóh'taná tőlünk őt az ég”... Kívánhat-e gyermek apjának küzdelmes éle­te jutalmául többet, mint ő a „jó öreg kocsmárosnak”: „Áldja meg az Isten mind a két kezével! ” Ä Petőfi-kutatás még sokféle meglepetést hozhat, s új adatok­kal bővítheti az irodalomtörté­neti képet, de a költeményeiben elénk rajzolódott Petőfí-kép vál­tozatlanul megmarad bennünk: az is, ahogyan a hazáért minden áldozatra kész hazaszeretet él benne: „Szabadság, istenem, még csak addig éljek, hogy egy­kor érted haljak én meg”. Ha idegen földön is érte őt utol a ha­lál, a hadifogoly halála számunk­ra, szemünkben hősi halál. Meg­változott körülmények között, új frigyre lépve is, próbáljuk meg­érteni a Szeptember végén költő­jét, és nem kételkedünk „búcsú­ja” őszinteségében: „Tán meg­csonkítva térek vissza majd, de akkor is szeretsz te engemet, mert istenemre, amint elviszem, épen hozom meg hű szerelme­met.” Egy versében így mereng: Leend-e haszna verseimnek, Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöt­tem, Ha sírom éje befogad?... A költői kérdésre a történe­lem mondott igent; a legendák pedig tovább élnek. A segesvári legenda helyébe talán a szibériai lép. A Megamorv-expedíciónak és benne Morvái Ferenc szerepé­nek értéke az emberi megítélés feladata. De a vállalkozás erköl­csi jelentősége elvitathatatlan: arra a Petőfire irányította a fi­gyelmet, akinek elsekélyesedett napjainkban is bőséggel van mondanivalója számunkra. A kutatásban résztvevők hozzájá­rultak ahhoz, hogy joggal idéz­hessük Petőfire vonatkoztatva is, amit Arany János mondott Szé­chenyiről: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázva, ami benne földi Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik, Melyhez tekint fel az utód eré­ny^ Óhajt, remél, hisz és imádko­zik... Abkarovits Endre „Csodálkozom a nyilatkozók naivitásán*' Tisztelt Szerkesztőség! Napokig töprengtem azon, hogy a Népújság 1989. július 21-i számában — Szalay Zoltán aláírással — megjelent Petőfi- üggyel kapcsolatban tollat ra­gadva, felháborodásomnak ad­jak kifejezést. Életem során először teszem ezt. Nem vagyok híve a reflektor- fényben való hivalkodásnak. Éppen ezért nem állok a fotófel­vevő elé, mint egyesek. Nagyon csodálkozom a nyilatkozók nai­vitásán. Elismerem, hogy min­denkinek joga van kételkedni. Magam is csak reménykedem. Az azonban egyenesen felhábo­rító, ahogyan a középiskolai ta­nár úr és az irodalomtörténész úr nyilatkozik, megállapít, rágal­maz. Minden megállapításukból ki­tűnik, hogy annak drukkolnak, hogy ne legyen igaz Petőfi földi maradványainak megtalálása. Hisz egy otromba legenda dőlne össze. Az ugyanis, hogy a szá­szok, románok egy közös sírba dobták sebesülten Petőfit, azzal a felkiáltással, hogy „dögölj meg te is, kutya ”. Nem hisznek a négy szovjet, két amerikai, a magyar antropológusoknak és az ott lévő bizottságnak. Hisznek azonban a tévében nyilatkozó egy személy­nek, aki talán valami okból ki­maradt a kalapból. Nem hiszem, hogy hallottak volna a nagymarosi vízi erőmű­vel kapcsolatos szakértők ellent­mondásairól. A Celladam vagy az égési sérülésekkel kapcsolatos hercehurcáról. Ők jobban hisznek Haynau, a császári és cári tisztek legendás nyilatkozatainak, akikről min­denki tudja, hogy halálos ellen­ségeink voltak. Ezen érdemes el­gondolkozni... „Úri” bitangok mindig voltak, vannak és lesznek is, míg világ a világ. Azt mondják, Morvái önrek­lámot csinál. Erre neki nincs szüksége. Százmilliókat hoz az országnak keményvalutában. Jut ebből még közvetve a hitetlenke­dő tamásoknak és az ellendruk­kereknek is. Azt hiszem, hogy ezek a gán- csoskodók attól félnek, hogy Pe­tőfi végtisztességadását millióan tisztelnék meg jelenlétükkel. Úgy gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a hazai „úri” bitangok mindent elkövetnek, hogy ne derüljön fény az igazságra. Még hogy csak 70 százalék le­het. Nevetséges!!! Ki az a szak­barbár? Már hogy Sztálinék em­léket állítottak volna Petőfinek. Ez pénzbe került volna, nem úgy, mint a zászlók. Különben is, az más tészta. Még hogy az 1940 — 42-es években is téma volt már ez az ügy. Két ellenséges ország kö­zött? Ugyan uraim, ne nevettes­senek! Ami pedig az azonosítást jelenti — ma már egy hajszálból is sok mindent meg lehet állapí­tani. Állítólag nem találtak egy sor írást sem Petőfitől. Lehet, hogy tartósan megbetegedett szellemileg, a szabadságharc le­verése miatt. Lehet, hogy eltit­kolt mindent, ami a múltjáról vallott volna. Tudta jól, hogy ha bármilyen hír érkezik felőle — akkor halál vár rá. A császár és Haynau keze messze elért, és a szövetséges cári Oroszország is kiadta volna. Valószínű, azért nem üzent feleségének se, no meg elképzelhető, hogy tudomá­sára jutott feleségének újra férj- hezmenetele, még a gyász köte­lező idejének lejárata előtt. Nagykereskedő családba nősült be. Tudnivaló, hogy a kereske­dőknek nagy kapcsolataik voltak a külvilággal. Ézért eljuthatott sok mindenről hozzá a hír. Talán mindvégig betegeske­dett. Lehet, hogy írt is, oroszul vagy latinul, de minek? Kinek? Maga élete ellen? Sok ellenséges horda vonult át azon a területen azóta. Nem hallottunk talán ar­ról, hogy 1944 — 45-ben az Al­földön még az ajtófélfát is feltü­zelték, nemcsak a papírt. Nagyon nagy rajongója va­gyok Petőfinek. Gyerekkorom óta szeretem verseit, családom­mal együtt. Mind a négy gyerme­kemnek első komoly könyv volt, amit megvettem. Igyekszem ki­lenc unokámnak is megvenni. A sorsom sok mindenben ha­sonlatos volt Petőfiéhez. Alföl­dön születtem és éltem 40 évig, arrafelé, ahol Petőfi úgy otthon érezte magát. Megadatott az a boldogság is, hogy négy nappal a tragikus nap előtt, 1944. március 15-én, széles nemzeti szalaggal a vállamon én szavalhattam el a Talpra magyart egy kis alföldi városban. Bejártam az ország minden táját, s ettem a sorsüldö­zöttek keserű kenyerét. Nagyon reméltem, hogy nem gyalázták meg a segesvári csata után szere­tett költőnket a hullarablók. A szemtanúk beszámoltak ar­ról is, hogy zubbony nélkül, fe­hér ingét lobogtatva a szél, futott a kozák lovasok elől. Mentő le­hetett számára egy fa vagy egy fűzfabokor is. Nekem elhihetik, van fogal­mam arról, mit jelent ilyen eset­ben az életösztön. Nincs is telje­sen észnél az ember, amikor me­nekül. Mocsár és nádasok közt bújva, folyókat többször átúszva, Brjanszktól Kijevig gyalog futot­tam, mint magyar katona az ül­döző lovas kozákok elől. Főként éjjel osonva tudtam csak élete­met megmenteni. Petőfi pedig nálam ezerszer okosabb ember volt. Lehet, hogy mindaz hipotézis, de szívemből kívánom: adja a magyarok Iste­ne, hogy magyar földben legyen végső helye a hon véd őrnagynak, szeretett, drága forradalmár köl­tőnknek. Maradok régi, hű olva­sójuk. Ui.: Nagy örömet szereznének ne­kem — egy 70 éves, idős, megfá­radt, egyszerű embernek —, ha végső kívánságomat teljesítve, leközölnék levelemet teljes terje­delmében a Népújságban. Vehe­tő utolsó kívánságnak is. Félreér­tések elkerülése végett közlöm, hogy semmiféle honoráriumra nem tartok igényt. Címemet azért nem közlöm, hogy véletle­nül se higgyenek kérkedőnek, és elkerüljem az esetleges zaklatá­sokat is. Levelem kizárólag a Petőfi-ra- jongást van hivatva szolgálni! Abban a reményben, hogy Önök nemcsak vizet prédikálnak. Maradok tisztelettel: Eger, 1989. július 25. Nyílt válasz az MDF Heves Megyei Szervezeteinek Egyeztető Tanácsához Az Országgyűlés ez év júniusi ülésszakán vettem részt, amikor a megyei lapból értesültem felszólításukról: önként mondjak le képvi­selői megbízatásomról. Váratlanul ért ez a hír, persze nem az újdonsága, hanem példae- rejűsége. Hiszen e hazában már tucatnyi esetben fordult elő képvise­lők visszahívásának kezdeményezése. Miért ne kerülhetne sor ilyenre Heves megyében is, éppen az MSZMP volt megyei első titkára eseté- ben? Azért fogtam tollat, mert úgy érzem, nemcsak Önöknek tarto­zom válasszal, hanem választóimnak is. Az MSZMP-ben eltöltött évedet Heves megye — ezen belül a 4. számú választókörzet — érdekében végzett szolgálatként fogtam fel és végeztem. A lelkiismeretem tiszta tetteimért, a múltamért. Nekem az a véleményem, hogy engem Heves megye 4. számú választókörzete állampolgárai kettős jelöléssel törvényesen választot­tak meg. Ezért nekik tartozók erkölcsi és politikai felelősséggel mun­kámért. Ezt erősítették meg bennem a választóimmal való rendszeres találkozások falugyűléseken, beszámolókon, tanácsüléseken, foga­dóórákon, más fórumokon. Jóleső érzés, hogy többen kifejezésre juttatták elismerésüket a választói érdekek képviseletéért, a közügyekkel, a lakossági kérel­mekkel, panaszokkal való foglalkozásért, és biztatást adtak további munkámhoz. A békés átmenet, a demokratikus átalakulás jegyében végzem munkámat a törvényalkotásban, a Kereskedelmi Bizottságban, a la­kosság körében a képviselői körzetben. Úgy vélem, hogy céljainkat csak demokratikus eszközökkel le­het szolgálni. Ezért nem a lemondásokra való felszólításokban, a visz- szahívások szervezésében látom a megoldást, hanem a kölcsönös bi­zalmatlanság oldásában, a szabad, demokratikus választásokban. Ami tehát a felszólításra vonatkozó válaszomat illeti: nem lépek vissza, nem mondok le országgyűlési képviselői tisztségemről. A vá­lasztóimtól kapott biztatás erőt ad nekem ahhoz, hogy ne hátráljak meg, hogy tovább szolgáljam az állampolgárokat. Maradok mindad­dig, amíg támogat a 4. számú választókörzet állampolgárainak meg­tisztelő bizalma, amely elsőtitkári tisztségem megszűnése óta is erőt és hitet ad számomra. Hitet ahhoz, hogy — mint mindenkinek e hazá­ban, akinek tisztességes a szándéka — nekem is helyem van a demok­rácia ügyének szolgálatában. Barta Alajos a 4. számú választókörzet országgyűlési képviselője Még mindig a PKK-ról Az dönts akié a felelősség A felsőtárkányi ifjúsági tábor jövőjéről már több fórumon is vi­tatkoztak az érintett ifjúsági szer­vezetek. Állásfoglalások, egysé­ges véleményt tükröző nyilatko­zatok is születtek ezzel kapcso­latban, amelyeknek lapunkban is helyet adtunk. A kérdés azon­ban, hogy tudniillik mi lesz a PKK sorsa, úgy tűnik, koránt­sem dőlt el. A napokban ugyanis újabb egyeztető fórumot tartot­tak a különböző szervezetek képviselőinek részvételével. Hogy miért? Több ok is van. Az egyik ezek közül, hogy az Egri Újságban „Az egri ellenzéki kerekasztal elutasítja a Skála Duett bevonását”című, rövid lé­legzetű írás jó néhány olyan pon­tatlan megállapítást tartalmaz, amely nem egészen fedi az igaz­ságot. Részben ezeket is tisztáz­tuk Nagy Imrével, a Hemisz me­gyei szervezetének elnökével, legutóbbi beszélgetésünk során. — Kezdeném azzal — mondja az elnök —, hogy a legutóbbi fó­rumra kevesebb érdeklődő jött el, mint az előző, hasonló ren­dezvényekre. Ez részben azzal is magyarázható, hogy jelenleg úgy fest a dolog, hogy túl sok variáci­ós lehetőség nincs a tábor meg­tartását, fenntartását illetően, így az érdemi döntés meghozatalá­ban viszonylag kevés szerepe van a vitáknak. Ezekre elsősorban azért van szükség, hogy minden szervezet tudja, hogy a Demisz nem ragaszkodik a tulajdonjog gyakorlásához. A fő kérdésben egyetértünk mindannyian, hogy a tábor az egész megye ifjúságát kell, hogy szolgálja. A probléma ott kezdődik, hogy a megyei ta­nács képviselőivel folytatott szó­beli tárgyalások alapján az derült ki, hogy a tanács nem lát rá lehe­tőséget, hogy állami költségve­tésből biztosítsa a létesítmény fenntartásához szükséges évi 7 millió forintot. Épp ezért az el­múlt másfél hónap során számba vettük az egyéb alternatívákat is. Gazdasági szakemberekkel, po­litikai szervezetekkel tárgyal­tunk, hogy minél optimálisabb megoldást találjunk. Egy bizo­nyos. Január 1-jétől a tábornak mindenféle támogatás nélkül, önállóan kell gazdálkodnia. Ez két módon lehetséges. Ifjúsági alapítványt hoznánk létre, amely önálló jogi személyként rendel­kezne a vagyonnal, s a kezelői feladatokat egy kuratórium látná el. A másik eshetőség a tanácsi hozzáálláson múlik. Ha ugyanis állami tulajdonba kerül a tábor, akkor egy ifjúsági bizottság fel­ügyelhetné a szükséges területe­ket. Ez utóbbira viszont kevés a remény. Mindenesetre az alapítvány ötletével egyetértő ifjúsági szer­vezetek, közösségek részvételé­re, tanácsaira föltétlenül számí­tunk, s erre külön is felkérjük majd őket. Á gazdasági kérdéseket illető­en egyelőre elkerülhetetlennek látszik, hogy bérbe adjuk a tá­bort, természetesen a megyei if­júság érdekeinek előtérbe helye­zésével, azaz határozott garanci­ákkal. Ezeket részletesen kidol­gozzuk majd, hozzáértő szakem­berek segítségével. Az már most biztos, hogy igényt tartunk meg­határozott számú olcsó nyári és korlátozott számú téli szálláshe­lyekre. Az étkezést üzemi étke­zési norma szerint kell megolda­ni, az egyéb szolgáltatásokra pe­dig külön-kúlön megállapodást kötünk. A szerződést minden bi­zonnyal évente újra és újra átte­kintjük majd, hogy rugalmasan alkalmazkodjunk az igényekhez. Ha a leendő bérlő valamilyen be­ruházást tervez, azt velünk egyeztetnie kell. Fontos ezenkí­vül az állag megóvása is, hiszen a PKK most rendkívül jó állapot­ban van. Erre azt hiszem, a leg­jobb garancia az üzleti hasznosí­tás, hiszen az üzemeltetőnek ele­mi érdeke a színvonal őrzése, emelése. * * * A döntés nem halogatható, s ahogy telik az idő, egyre inkább érezhető: az elhúzódó viták, a már-már reflexszerűen felmerü­lő kételyek nem segítik az ügyet. Látni kell továbbá, hogy itt poli­tikai egyezkedésnek már nincs túl sok értelme, hiszen a Demisz nem kíván, igaz nem is tudna tu­lajdonosként rátelepedni a tá­borra, másrészt őket terheli a fe­lelősség azért, hogy január 1-jé­től továbbra is fogadóképes le­gyen a létesítmény. S ha már egy­szer kényszerpályára került a do­log, maradjon legalább az éssze­rű kompromisszum: a nem túl kecsegtető megoldások közül a jobbat választani. A Hemisz au­gusztusban versenytárgyalásra bocsátja a tábort. Bízunk benne, az nyeri meg, aki a leginkább el­fogadható „üzletet” ajánlja. Barta Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom