Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. július 29., szombat PANORÁMA 5. Hárman a társulat új tagjai közül Arcok as Adriáról Az idei Agria Játékok darab­jaiban mutatkoztak be a Gárdo­nyi Géza Színház társulatának új tagjai, akiknek neve remélhető­leg sűrűn felbukkan majd a jövő évad színlapjain. Villantsunk föl most hármat az új arcokból! Ké­ner Gabi az Ördögölő Józsiás előadásai előtt, a közönségto- borzó és kedvcsináló vásári ko­média borissza menyecskéjeként mulattatott. Fésűs Tamás a jók táborába tartozó borókiai Villi- kót, Balogh A ndrás pedig a buta és bumfordi Baburát, a babok ki­rályát alakította Tamási művé­ben. Tahin kilábalunk a középszerből... — Hagyjuk a főiskolát! — mondja első kérdésemre Balogh András, aki friss végzősként ér­kezett. — A négy év alatt szinte semmilyen lehetőséget nem kap­tam, nem tudtak mit kezdeni ve­lem. Ami jó volt: a fantasztikus osztályunk, és a védett környe­zet, amiben éltünk. — Nem vezetett egyenes útja erre a pályára... — Soha nem akartam színész lenni. Gyöngyösi vagyok, ott ta­nultam ki a géplakatos szakmát és dolgoztam benne másfél évig, bár műszaki antitalentum va­gyok. Közben jártam Jankovich Jenő színjátszócsoportjába, és ott kaptam el ezt a „ragályos be­tegséget”, ami a színház. Amikor először felvételiztem a színmű­vészetire, annak rendje-módja szerint kirúgtak. Majd 1981-ben felkerültem Pestre, a Nemzeti Stúdióba, Bodnár Sándor keze alá, tőle kaptam életem két fő­szerepét. Harmadszorra fölvet­tek a főiskolára, komolyabb fel­adatokat a Bolha a fülben és a Névtelen csillag című drámák­ban kaptam. — Júniusban láthattuk elő­ször a megyeszékhelyen „Sors nyiss nekem tért” című előadó­estjét Petőfi műveiből. Alkati ro­konság köti a költőhöz? — En is lázadó típus vagyok vagy forró vagy nagyon hideg temperamentum. Mindig kinyi­tottam a számat, akkor is, amikor nem kellett volna. Petőfit nagyon mainak érzem, hiszen az akkori forradalmi helyzetet teljesen át lehet tenni a mostanira. Nehezen tűröm az átlag középszert, remé­lem, hamarosan kilábalunk belő­le. A műsort magam állítottam össze, és erőpróbának sem utol­só, hiszen nem könnyű ötven percig a pódiumon lenni és le­kötni a hallgatóságot. — Hogy érezte magát Babló- nia királyaként? — Először furcsa volt, nem vagyok olyan, mint ez a figura. A próbák nehezen mentek, sokat görcsöltem, aztán valahogy rá- éreztem, és kezdtem élvezni a já­— A Játékszínben kaptam ezt a „fertőző betegséget” — így Balogh András tékot: megszületett Babura. A társulat igen jó közösség, sokat segítettek, hogy föloldódjam. — Milyen tervekkel vág neki az egri éveknek? — Szerepeket várok, és sze­retnék jó színész lenni, aki ad va­lamit a közönségnek. Hogy ér­tem ezt? Egy történettel tudnék felelni. Még játékszínes korom­ban karácsonykor a vámosgyör- ki szociális otthonban léptünk fel, Ady Karácsony című versét mondtam. A közepén tartottam, mikor láttam, hogy a kendős né­nikék sírva fakadnak. Nagyon zavarba jöttem, nem tudtam folytatni, meghajoltam és ki­mentem. Talán akkor kaptak tő­lem valamit. Hát ilyesmire gon­dolok... Kicsit Amerika legyen Az operett-musical szakon az idén szerzett diplomát Kéner Gabi, aki hosszú szőke hajával, széles mosolyával szinte erre a vi­dám műfajra termett. — Amolyan „esti tagozat” volt a miénk, már elsőtől dolgoz­nunk kellett a színházban, hogy fönntartsuk magunkat. Emiatt aztán sokkal kevesebbet sajátít­hattunk el a mesterségből, nem tehettünk szert akkora rutinra, mint a prózaiak. Az Operettben gyakoroltam, a legtöbbet abból profitáltam, ha a takarásból les­tem a „nagyok” alakítását. Ősz­től sokat akarok tanulni, kipró­bálni magamat. — Miért vonzódik a zenés da­rabokhoz? — Egyre fontosabbak lesznek ezek, hiszen a nagyérdeműt már nehezebb becsalogatni. Ha azonban egy musicalt tűznek műsorra, mégis megtelik a néző­tér. — Nehezíti a dolgukat, hogy ennek a stílusnak nincsenek gyö­kerei hazánkban... — Valóban hiányoznak a ha­— Kéner Gabi: Tulajdonkép­pen az új családomhoz jöttem gyományok, most próbáljuk „le­utánozni” az igazán nagy pro­dukciókat. Hogy egy kicsit Ame­rika legyen a mi színpadjainkon is! Borzasztóan fontos, hogy ne csak elénekeljük, de játsszuk is el a figurákat. A főiskolán például a Chicago volt az egyik vizsgae­lőadásunk, epizódszerepet kap­tam (én voltam Jekatyerina Hu- nyák), de nagyon szerettem. Csi­náltunk egy összeállítást is Brod- way, Brodway... címmel, nagy­szerű sanzonokból. Általában kislányokat, szolgálókat, naiv te­remtéseket játszottam — most már szívesen vállalkoznék ezzel ellentétes karakterekre is. Mivel inkább komikának „használ­tak”, rájöttem, mennyire nehéz megnevettetni az embereket. — Nagyon fontosnak tartja a sikert, a tapsot? — Érzékeny vagyok, bánt, ha a nézőtéren ülők nem éreznek velem együtt. Emiatt zavart a fil­mezés is, hiszen ott nincs aki rea­gáljon rám. Bosszant, ha valaki lenézi a publikumot, és nincs benne az a törekvés, hogy a leg­jobbat nyújtsa, hanem már csak „ül a nevén”. Szerencsére itt az egri színházban vagyunk egy csomóan fiatalok, sőt olyan „öregek” is, akiktől tanulni le­het. Optimista vagyok, hiszen a légkör inspiráló, és azt sugallja: csináljuk, csináljuk... Az sem titok, hogy Kéner Ga­bi ujján karikagyűrű csillan, ha­marosan gyarapodik az egri szí­nészházaspárok sora. Az ifjú férj — talán a rajongó kamaszlányok elszomorodva hallják — Megyeri Zoltán lesz. Csudát nem rántk. de... Az Arany János Színháztól „igazolt át” Fésűs Tamás, de pá­lyájának története Debrecenben kezdődik. — Két évet töltöttem a Cso­— Pesten is kisvárosi voltam — meséli Fésűs Tamás. konaiban, amolyan utcáról jött- ként, majd 25 évesen kerültem a színművészetire. Kicsit másként éltem meg ezeket az éveket, mint­ha az iskolapadból jöttem volna: tapasztaltabb voltam, másnak láttam a világot. Szépfiús, snájdig szerepekben képzeltek el, de emellett sűrűbb, drámai alkattal is bírok. Rómeóval például na­gyon megkínlódtam, éreztem, hogy már kinőttem belőle. 1982- ben végeztem, azután újra vissza­tértem az alföldi városba, ahol még négy évet töltöttem Gáli László mellett. Jó időszak volt, tényleg repültem, bár nehezen mondom, mert Latinovits már megírta a „debreceni repülése­ket”. A Lear királyban Edgár, a Karamazov testvérekben Dmitrij voltam. Az Ördögölő Józsiás ot­tani bemutatóján pedig ugyanazt játszottam, mint most a romkert­ben, vagyis Villikót. — Hogyan emlékszik vissza a gyermekszínházban eltöltött évekre? — Meghatóan hálásak tudnak lenni a legkisebbek, mégis azt hi­szem, ezt nem nekem találták ki. A Twist Olivérban Bilit alakítot­tam, a Kőszívű ember fiai-ban Ödönt. Vasárnaponként léptem fel, egyébként otthon ültem, isko­lába indítottam a fiamat. Néha úgy érzem, hogy ez a három év üresjárat volt, kiesett az életemből. A főváros után mégis furcsa lehet egy kisváros teátrumában... — En Pesten is „kisvárosban” voltam színész, ott annyira nem tudták, hogy ki vagyok. A deszka az mindenütt deszka. A színház attól függ, hogy ki vezeti, meny­nyire szeretnek, mennyire foglal­koztatnak. — Hogy döntötte el, hogy a Gárdonyi társulatát választja? — Nem volt könnyű váltanom — hiszen a családom a főváros­ban él —, de nagyon fontos volt. Rengeteget gondolkodtam, aztán a televízióban megnéztem a Te­hetségek és tisztelők-et, és elpat­tan valami, azt mondtam: most pedig jövök! Jelenleg várakozó állásponton vagyok. Csudát már nem várok az élettől, de azt igen, hogy használjanak, van még pár esztendőm, amikor színésznek érezhetem magam. Sokat és jó szerepeket akarok játszani, sőt most már nagyokat is. Például Sarkadi drámájából, az Elveszett paradicsomból Zoltánt nagyon szeretném megcsinálni. Nem va­gyok rendezői alkat, de azt a da­rabot még rendezgetem is unal­mas óráimban... Palágyi Edit Életet a termeknek... Szálka ez az épület a helybeli­ek szemében. — Én is így érzem, hiszen csak azt látják, hogy napról napra mindössze ketten dolgozunk benne... — mondja Sárosi Ká­roly, a lőrinci nagyközségi párt- bizottság titkára. A település középpontjában álló, egykor valóban modem pártházat szép környezet veszi körül. Jókora gyepes udvara — ha dús lombú fákat ültetnének ide — idősek, fiatalok pihenő­parkja lehetne. Most csak a per­zselő nap érzi jól magát benne... Nappal csak az nyitja meg a pártház üvegajtaját, akinek dol­ga akad itt. Esténként már más a helyzet — azaz, más volt, amíg több tömegszervezet lakta az épületet, s élte a mozgalmi életét. Akkoriban, amikor 1985-ben átadták rendeltetésének, itt szé­kelt a községi pártalapszervezet, benne működött a négy fős nagyközségi pártbizottság, az ugyancsak nagyközségi KISZ- bizottság. Az előbbinek 23 alap­szervezete volt körülbelül 900 taggal, míg a fiatalok 18-20 cso­portjában 4-600-an tevékeny­kedtek. Volt itt mozgalmi iskola, vezetőségi és alapszervezeti ta­nácskozás, ünnepség, megemlé­kezés, s felsorolni sem lehet, mi minden még, ami e falak közé kí­vánkozott. Mára megváltozott minden... Időközben az élet sokféle vál­tozást hozott Lőrinciben is. A házban dolgozó pártapparátus kéttagúra zsugorodott, a KISZ decemberben átalakult, hivatá­sos vezetőinek státusza meg­szűnt, a testület „kivonult” az épületből, most három üres he­lyiség árulkodik csupán egykori jelenlétükről. A falakon még ott árválkodnak a mozgalom közös cselekvésre, sportolásra serken­tő plakátjai... Petőfibányán — amely régen ehhez a nagyközséghez tartozott — önálló pártbizottság alakult, s az ottani hat alapszervezetből négy kivált a lőrinciek kebeléből, így a nagyközségi pártbizottság irányítása alá tartozó szerveze­tek tagsága is csökkent, ma 560- ra tehető a számuk. Ezzel párhu­zamosan természetesen meg­csappant a tevékenységi kör, a rendezvények száma is. Az épület „magányossága” beszédtéma lett a településen, mára már szemet is szúrt egye­seknek a csendes léte. Szüksé­gessé vált hát, hogy a pártbizott­ság megnyissa a ház ajtajait, hasznosítsa az értékes helyisége­ket, termeket. — Amikor megválasztottak a nagyközség pártbizottságának titkárává, azon kezdtem törni a fejem, miként lehetne ismét életet adni a termeknek... — idézi Sáro­si Károly. Megoldási változat akadt, a helyi tanáccsal először arra gon­doltak, hogy itt enyhítenek a szomszédos 2-es iskola tante­remgondjain. A földszintre két oktatóhelyiséget, az emeletre szakköri szobákat képzeltek el. Ezt a tervet végül a tanácstagok módosították: úgy döntöttek, hogy költözzön át ide — mert meghittebbé, barátságosabbá és nagyobbá lehet tenni — a házas­ságkötő terem, annak helyére vi­szont a két iskolai osztály. Az el­képzelésre pecsét került, s a párt­ház július 1-től megtette az első lépést a nyitottság felé... Amolyan faluház lenne... Az épület további hasznosítá­sára is vannak tervek, ezek néme­lyike már szinte eldöntött tény, más variációkon még gondol­kodnak az illetékesek. Az már biztos, hogy a jövőben itt tartják a tanácsi rendezvényeket: vb- és tanácsülések színhelye lesz, ide hívják össze a falugyűléseket, itt zajlanak majd a tanácstagi be­számolók. Megegyezés született a Hazafias Népfronttal is, Vígh Zoltán elnök szerint elférnek egy irodában, s szeretnék igénybe venni a termeket egy-egy na­gyobb rendezvényükre is. Ä DE- MISZ hét alapszervezete hatvani irányítás alatt dolgozik, s formai­lag még működik a KISZ is, tár­sadalmi titkára Fehér Csaba, aki Sárosi Károllyal együtt azon munkálkodik, hogy még július­ban összehívják a nagyközség fiataljait, eldönteni: hogyan to- vább? Helyük tehát nekik is len­ne itt, s arra is szükség van, hogy az ifjúságnak megfelelő képvise­lői legyenek a lőrinci közéletben. — Érdeklődnek-e, jelentkez­tek-e helyiségért az alternatív szervezetek? — Csoportjaik nálunk nincse­nek — informál a pártbizottság titkára. — Egy-két tagról, sző­kébb közösségről — például Pe­tőfibányán — tudunk, de ők is Hatvan felé kacsintgatnak. Ha igényük lesz, a többihez hasonló megállapodások alapján, min­den bejegyzett szervezet helyet kaphat az épületben... Mint ahogy tervezi a beköltö­zést az Újpesti Meteor Szövetke­zetzagyvaszántói telepének veze­tése is. A közszolgálati cikkeket gyártó részleg irányítói az emeleti rész iránt érdeklődnek: esetleg irodát, vagy bemutatótermet nyitnának ott. Pillanatnyilag még tartanak a tárgyalások, konkrétumokra a későbbiekben kerülhet sor. Az is tény, hogy szeretnék az emeleti szobák egyikét átadni az iskola rajzszak­körének, amely Kupecz Béláné tanárnő vezetésével szép ered­ményeket ért el már eddig is, egy önálló műterem csak fokozhatná a sikereiket, hiszen a feltételek javulnának a munkájukhoz. S a kert? — Ezt parknak, játszótérnek szánjuk — hangzik az elképzelés —, ugyanis a közelben 72 telek­helyet osztanak ki, 200 lakásos sorház épül, a családok gyerme­kek sokaságával költöznek a környékre. ígérték, társadalmi munkával segítenek a parkosí­tásban, fásításban, egy kis foci­pálya kialakításában, s a játszó- eszközök felállításában. Mindez bizonyíték: azt a bizo­nyos szálkát nemcsak a párttit­kár szeretné — eleget téve a moz­galmi munka, valamint a helybeli lakosság igényeinek — eltüntetni a község központjából... Szilvás István Lapjárás A VILÁG — az ország és szűkebb hazánk — változásai a sajtó területét sem hagyják érintetlenül. Neves és kevésbé vagy nem is is­mert személyek, újságírók szerkesztéseiben a legkülönfélébb orgá­numok látnak napvilágot, terjednek kisebb-nagyobb példány­számban. Veszi az olvasó az egyik s a másik lapot is, mohó kíváncsi­sággal keresi bennük az újat, az érdekeset, a szenzációt. Mert mind­egyik kiadvány ezt ígéri, hirdeti, feltétlenül túl akar tenni a mási­kon. Amióta a szerzők és kiadók számára szabad az út, ki-ki él is a jogával. Tollat fog, gép elé ül s betűket kopogtat az is, akinek eddig talán eszébe sem jutott, hogy papírra vesse a gondolatait, megjegy­zéseit, véleményeit erről vagy arról. S buzgón rója a sorokat az is, aki szavakban, mondatokban ugyan akart valamit a papírra vetni, csak éppen azt nem tudta eddig, hogy mit. Szóval, ha még sok mindenben van is, írásban biztos, hogy nincs már hiány. Annyi a közlendő, hogy miatta gyakran meg is kell nyújtani, szélesíteni a hasábokat vagy éppenséggel testesebbeké tenni a kisebb formátumú lapokat. Annyi a cím, a sor, hogy a betű­tengerbe valósággal beleszédül az ember. Önmagában véve, nem lenne ez rossz. Hadd válogasson ked­vére a polgár, kapjon végre ezt is, azt is a pénzéért, amire csak vá­gyik. Jusson bőségesen ennek s annak is az információból, váljék határtalanná a tájékoztatás s valóban tájékozottá, aki csak akar. A baj ott kezdődik, hogy hamar kiderül: nem is olyan széles az a témaválaszték, s korántsem mindig szenzáció, amit a szakma mű­velői, a mesterek és a mesterségbe csak úgy belekeveredett tolifor­gatók kínálnak. Már a „szabadverseny” elején meglehetősen sok az utánzat meg a „kacsa”. Friss hírek, események helyett bizony gyakran régiségekkel vannak teli az újságok, hasonló botrányok után szimatolnak a riporterek s ha nem találnak, hát kitalálják őket. Nem is lap az — tartják számosán —, amely valamiről nem rántja le kíméletlenül a leplet, nem vág valakinek az elevenébe, nem sért, hurcol meg valakit. Akkor is, ha történetesen nincs sem­mi alapja a bűnnek, rágalomnak. Hiszen mi történhet, ha utóbb ki­derül a valótlanság? Semmi különösebb. Egy helyesbítés, egy bo­csánatkérés, s — amint mondani szokás — el van boronáivá az ügy. S mit sem számít, hogy a jámbor olvasót felültették, becsapták. Et­től még nem dől össze a világ. ILYENRŐL — már mint ez utóbbi tragédiáról — tényleg szó sincs. Ám ne feledjük: az sem kevés, ami helyette történik. Mert a megszokottabbaknál szebben „csomagolt” olvasnivalót korántsem gombócnyi fagylalt áráért adják. S a hellyel-közzel bizony már te­temes summáért joggal kívánhat többet a lapra szomjas vásárló. Igazán elvárhatja a mindenkor tisztességes kiszolgálást, a valóban újat, frisset, főleg pedig pontosat. Gombócnyi fagylalt áráért is, persze. Mivel nemcsak amab­ban, ebben a lapban is a valóságot, érdekességet s tanulságosat vár­ja. Méghozzá azt a valóságot, érdekességet, s tanulságosat, amely nem mindig feltétlenül bűn, fertő, bosszút lihegő, fejvesztést köve­telő iromány, hanem mindennapi életünkben a jót, a szépet is ész- revevő „krónika”, a sorsunkat javítani igyekvő reális tanács, útmu­tatás. Nincsenek talán pozitív történések, példák, lehetetlen örülni az apróbb sikereknek is, nem maradtak tisztelni való eredmények napjainkra? Hiányzanak a kitalálatlan, a magasból felkenetlen, a valamennyiünk mércéjével elfogadható hősök, vagy akár csupán a dolgukat tisztességgel tévő, nemcsak többre, jobbra vágyó, hanem a többért, jobbért mindannyiunkért szorgalmasan is munkálkodó riport- és portréalanyok? Aligha. Az újság — sajnos — gyakran mégis mást mutat. Mintha egy- egy lapot másképpen nem is lehetne eladni. S mintha a sajtó nagy része megfeledkezne igazi hivatásáról, figyelmen kívül hagyná, hogy a változatosság, a sokszínűség mellett is ápolhat régebbi tradí­ciókat, minden további nélkül versenyezhetnek egymással a ki­adók az olvasók kegyeiért korrekt módon, megbízhatóan, olcsó hatásvadászat nélkül is. A JELENLEGI lapjárásból nyilvánvalóan még korai lenne komolyabb következtetéseket levonni. Lehet, hogy a tobzódás előbb-utóbb alább hagy, s a kevesebb is több lesz a mostaninál. Va­lószínű, hogy a szabadsággal majd okosabban élnek a kiadványok szerkesztői, szerzői s a bátorság, a nyíltság mellett ismét erény lesz a szavahihetőség, a mértéktartás is. Ámi — vallom sokadmagammal — még mindig nem utolsó dolog, bármennyire is átalakulóban, megújulóban van ez az ősrégi szakma. Gyóni Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom