Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 29., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. ,A legendák szétfoszlanak, az igazsággal szembesülni kell!” Dr. Nyíri Sándor, a legfőbb ügyész helyettese a konstrukciós perekről A hét elején megyeszékhelyünkön tartott tájékoztatót a hazai, úgynevezett koncepciós perekfelülvizsgálatáról, roppant nagy pontosságot igénylő, történelmi léptékű munkáról dr. Nyíri Sándor; a legfőbb ügyész helyettese. Az ügyészi szervezet vezetőjének képviselőjeként neki jutott az a feladat, hogy áttanulmányozza a Nagy Imre és társai ellen 1958-ban lefolytatott bűnper dokumentumait, és mérlegelje azokat a törvényesség szempontjából. Az eredmény ismert. Törvényességi óvás, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítélete. Az effajta jogtipró eljárások azonban — sajnálatosan — tömegével fordultak elő 1945 után. Jelenleg is tart a felülvizsgálatuk. Az előadásra épülő beszélgetés ebbe a folyamatba enged bepillantást. Kitalált tényállás alapján (Érdemes mindjárt a legelején tisztázni, vajon mit is kell igazából értenünk a „koncepciós perek” kifejezés alatt, hiszen a magyarkormány idén februárban az újbóli értékelésükről szóló határozatában következetesen ezt használja.) — A kormány döntésében az 1945 és 1962 közötti időszak azon büntetőpereinek felülvizsgálatát rendelte el, amelyek koncepciós elemeket tartalmaznak. Tény, hogy a hazai politikai zsargonba valósággal beívódott ez a kifejezés. Igazából azonban nem helyénvaló. A szó — koncepció — jelentése tulajdonképpen pozitív: meglátás, nézőpont, elgondolás. Ehelyett sokkal jobb lenne az, hogy — konstrukciós per. Vagyis megszerkesztett, megtervezett eljárás. (Az nyilvánvaló, hogy még az azonos kaptafára húzott egyes büntetőeljárások között is lehetségesek eltérések. Az eddig tapasztaltak szerint osztályozha- tók-e, csoportosíthatók-e a — most már használjuk így — konstrukciós perek?) — Feltétlenül, mégpedig négy csoportot határolhatunk el egymástól. Az elsőbe azok a „bűnügyek” tartoznak, amelyek esetében egyetlen szó sem igaz, tehát kitalált tényállás alapján, erre mozaikkockánként felépítve teremtik meg a bizonyítékokat. Ennek legtipikusabb példája a Rajk László és társai elleni konstruált ügy, valamint az utána következő mozgalmi perek tömege. A második válfaja ezeknek az volt, amikor bizonyos tények igazaknak bizonyultak, csak a következtetés vált hamissá. Jellemző eset erre a pócspetri ügy, amikor is az egyházak államosítása elleni tiltakozás során lövéstől halt meg egy rendőr. A hivatalos személy elleni erőszakon túl gondatlan emberölést kellett volna megállapítani, hiszen a fegyver dulakodás közben sült el. Ez azonban alkalmatlan lett volna példastatuálásra, ezért egyébként akkor három nap alatt kicserélték, leváltották az egész nyomozócsapatot. A harmadik csoportot töltik meg azok az ügyek, amelyekben minden igaz, valós a tényállás, ebből okszerűen következik a bűnösség is, csak a jogkövetkezmények, vagyis a büntetések túlzóak. Megemlíthetem e körben a tiltott határátlépéseket, amelyek elkövetőire olykor tíz évet is kiszabtak, de előfordult halálbüntetés is. A negyedik kategória, amikor igazságtalan törvény alapján tettek valós megállapításokat. Jó példa erre az olyan törvényi tényállás, mint az 1949-ben kormányrendelettel megalkotott tsz elleni izgatás, vagy a tervbűntett. Ez utóbbira került sor, ha valaki háromszor késett a munkahelyről. Azt fogták rá, hogy ezzel veszélyezteti a terv teljesítését, és bíróság elé állították. De ide sorolhatók a beszolgáltatással kapcsolatos rendelkezések, valamint az üzérkedés enyhébb alakzatai. „Elrendelem a megveretését” (Az iménti csoportosításból egyszersmind bizonyos korszakokra is lehet következtetni. Legalábbis annak megfelelően, hogy mikor, melyik válfaját alkalmazták ezeknek a mesterségesen megszerkesztett eljárásoknak...) — Ha jól belegondolunk, a konstrukciós perek sorozata tulajdonképpen már 1945. február 13-án megkezdődött. Még fel sem szabadult Budapest, amikor már keresték Demény Pált. Lényegében politikai el- és leszámolásokra igyekeztek felhasználni az igazságügyi és a bűnüldöző szerveket. Deményt egyébként elfogták, egy évig a párt tartotta fogva, de ennyi idő alatt sem tudtak megfelelő tényállást összehozni ellene. Azt akarták rábizonyítani, hogy a Horthy- rendőrség besúgója volt. Ezt az 1945 — 49 közti szakaszt az is jellemezte, hogy a politikai rendőrség a kommunista párt befolyása alá került. Általában a csoportosításból a második változat következett be leggyakrabban, vagyis valamiféle racionális magra épült a per, ám a következtetések hamisaknak bizonyultak. A második időszakot 1949 és 1953 közé tehetjük. Ez idő alatt fabrikáltak — sok esetben — kitalált tényállásokat, s jó néhányszor a jogszabályok is eleve igazságtalanok voltak. Emögött egyébként az osztályharc helytelen értelmezése húzódik meg, ez volt a politikának az a szakasza, amikor mindenkiben ellenséget láttak. Aki a párt ellen szólt, azt államellenes összeesküvőnek tekintették. Az alkotmány és a törvények tulajdonképpen csak dekorációk lettek. Jelentősen megnövekedett a politikai rendőrség hatalma, szerepe. Rendszeres volt például a gyanúba fogott személyek fizikai kényszerítése. Nem egy olyan iratot találunk, amelyben határozatilag szerepel a következő szöveg — miután a gyanúsított nem volt hajlandó vallomást tenni elrendelem a megveretését. Valósággal fetisizálták a beismerő vallomásokat, s azok megszerzéséhez törvénytelen eszközökhöz nyúltak. (Az 1953-as esztendőben — Sztálin halála után — viszont már megkezdődtek a korábbi perek átértékelései. Ez mennyiben hatott a konstruált eljárásokra?) — Mindenekelőtt el kell mondani, óriási hiba volt, hogy az 1953. júniusi központi vezetőségi határozatot csak 1986-ban publikálták. Abban az időben ennek közzététele néhány, egyébként bűnös vezető számára nem lett volna jó. Ugyanis ez a határozat szolgált arra, hogy megkezdődjenek a korábbi perek felülvizsgálatai, s fölfedjék a törvénysértéseket. Az első nyilvánosság ezen a téren nem volt más, mint 1956. október 6-án Rajk László temetése. (Fotó: Szántó György) Rehabilitáció (Az. előbb említett időszak az, amikor — 1953 nyarán — létrejött hazánkban az ügyészi szervezet. Mint a törvényesség felügyelője, többek között az is feladatai közé tartozott, hogy az előző évek bűnpereit megvizsgálja. Milyen eredményre jutottak?) — Elsősorban azt tartották legfontosabbnak a vizsgálatokban résztvevők, hogy nem elégséges csupán tanulmányozni a rendelkezésre álló iratokat, hanem az elítéltekkel is beszélgetni kell. A rehabilitálásra végül is három év alatt 136 esetben tettek indítványt, emellett — magánkutatásaink szerint —1528 személy büntetésének félbeszakítását javasolták. Száznégy alkalommal a további büntetés elengedésére és teljes rehabilitációra került sor. Az is érdekes, hogy 1956. július 20-tól szeptember közepéig 152 embernek 14 millió 500 ezer forint kártalanítást fizettek ki. Azt azonban látni kell, ezek a rehabilitálások elsősorban a munkás- mozgalom elítéltjeire koncentráltak. (Érthetően, különösen érdekelne bennünket az 1956 utáni időszak...) — Az ismeretes, hogy 1956 decemberében jelent meg a KB négypontos határozata. A következő esztendő februárjában készült el tanulmányával Molnár Erik, aki az'56-os októberi események értékelését végezte el. Ez az írás azonban nem került a közvélemény elé. Lényegében elmaradt ennek a történelmi ténynek a tisztázása, s a KB-ha- tározattal vitatkozó nézetek nem is juthattak napvilágra. Ebből az időszakból persze, azt is látni kell, hogy nem szabad köztörvényes bűnözőket keverni a konstruált perek áldozatai közé. Október 23. után voltak Magyarországon közönséges gyilkosságok, gyújtogatások, fosztogatások, amelyeknek semmi közük nem volt a politizáláshoz. Vigyázni kell tehát: nehogy hősöket csináljunk azokból, akik a legősibb emberi törvények szerint is gyilkosoknak minősülnek — függetlenül a világnézetüktől! Alig volt paragrafus, amit ne sértettek volna meg (Ebből a korszakból a ma embereit nyilvánvalóan Nagy Imre és társainak pere érdekli. Lévén, hogy ön tanulmányozta át alaposan az iratokat, azt hiszem, a legmegfelelőbb embertől tudhatjuk meg, mi is a konkrét igazság.) — E téma külön előadás is lehetne. Magam nyolcvanhárom nagy dossziét tanulmányoztam, emellett meghallgattam a tárgyalásokról készült magnószalagokat is. Megmondom őszintén, nem mertem feltételezni, hogy ebben az ügyben ennyi jogsértéssel találkozom! A büntetőeljárási törvénynek szinte alig van olyan paragrafusa, amit ne sértettek volna meg! Kezdve onnan, hogy elmaradt Nagy Imréék terheltté nyilvánítása, folytatva azzal, hogy sehol nem lelhető fel, tulajdonképpen mikor is kezdődött a nyomozás, s a jegyzőkönyvek is teljesen szabálytalanok, ha egyáltalán valamennyi kihallgatásról készültek. Ez az á pont, amikor a legendák szétfoszlanak, az igazsággal pedig szembesülni kell. (Kérhetnénk ennél részletesebb tájékoztatást?) — Nagy Imrét és társait többek között azért is ítélték el, merthogy erőszakkal törtek a hatalomra. Valójában 1956. október 23-án a belügyminiszter engedélyezte a tüntetést. Nagy Imre tulajdonképpen ellenezte ezt. Úgy könyörögtek neki, hogy jöjjön a Parlament elé, mert őt követeli a nép. Végül a kormány titkárságáról ment valaki érte. Végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy szóljon az emberekhez, ám amikor azzal kezdte a beszédét, hogy elvtársak — lehurrogták. Tehát az ő esetében semmiképpen sem helytálló, hogy erőszakkal tört volna a hatalomra. Itt van egy másik kérdéskör, a Varsói Szerződésből való kilépés. Tudni kell, hogy Nagy Imre és kormánya szándéknyilatkozatot tett, s kijelölte a delegációt, amelyik e témáról Varsóban tárgyal. A perben egy levelet is felhoztak bizonyítékul, amit a szovjet kormánynak juttattak el arról, hogy Magyarország kilépne a Varsói Szerződésből. Ám ezt az iratot sem Nagy Imre, sem senki más nem írta alá! Mégis az ő terhére rótták. Azzal is megvádolták Nagy Imrét és társait, hogy idegen erőket hívott az országba, a szocialista rend megdöntésére. Ezzel szemben csupán táviratot küldött az ENSZ-hez, s ebben kérte, hogy a világszervezet közgyűlésének legközelebbi ülésén tűzze napirendre a magyar helyzetet. Szó sem volt arról, hogy külföldi csapatokat kért volna az országba. (Különféle forrásokból az derül ki, hogy amikor Nagy Imre és társai a jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak, ígéretet kaptak arra, hogy nem lesz bántódásuk. Ezzel kapcsolatban a vizsgálat során milyen iratokra bukkant?) — Az az igazság, hogy e kérdéskörben a felülvizsgálat során sem állt rendelkezésünkre száz- százalékos bizonyító erejű okirat. Lényegében csak a törvényességi óvás benyújtása előtti napon szereztem tudomást arról, hogy bizonyos, szóban elhangzott ígéretekről készült feljegyzés. Arról is információt szereztem — Grósz Károlytól kaptam az iratot —, hogy Snabovban Kállai Gyula tárgyalt Nagy Imré- ékkel. Csupán Lukács György, Vas Zoltán és Szántó Zoltán volt hajlandó az új kormánnyal való együttműködésre. Ezután vetődött fel, hogy Nagy Imréék ügyében megfontolandó a bírósági eljárás. Egyébként azt is tudni kell, hogy Nagy Imre és társai perében a felülvizsgálattal egy időben felkértünk két katonai szakértőt, hogy a korabeli katonai szabályzatok alapján adjanak egymástól függetlenül szakvéleményt. Mindkettejük azt állapította meg, hogy katonai szempontból sem Kopácsi Sándor, sem Maiéter Pál nem bűnös. Kopácsit például azzal vádolták meg, hogy feladta a budapesti rendőrkapitányságokat. Nos, a szakértők világossá tették, emiatt ő nem lett volna terhelhető, hiszen a fővárosban a kerületi kapitányságok mindegyike olyan helyen van, amelyek katonailag nehezen vagy egyáltalán nem védhetők. Az is érdekes, hogy 1958 febru- áijában, az első tárgyalási napon zárt tárgyalást rendeltek el, holott az ügyről már szinte minden megjelent addigra az úgynevezett fehér könyvekben... Még egy dolgot meg kell említenem a Nagy Imre felülvizsgálatával kapcsolatban: nem volt helyénvaló, hogy magának a vizsgálatnak az elvégzése előtt már elhangzottak olyan nyilatkozatok, melyek szerint egyértelmű, hogy koncepciós perről volt szó. Én ez ellen tiltakoztam, hiszen az az elvem, hogy csak azt hiszem el, amit már láttam. Milyen volt az államvezetési kultúra? (A konstrukciós perek jelenlegi vizsgálatánál bizonyára már vannak olyan tapasztalatok, amelyek rávezethetnek bennünket arra, milyen indítékok motiválták a kiagyalókat?) — Az okok között leginkább azt kell emlegetni, hogy — bár 1948-ig létezett egy többpártrendszerű konstrukció a hazai politikai életben — igazából mégsem tanult meg ez a nép politizálni. Az állam vezetési kultúra is egészen sajátos volt 1945 után, az'56-os eseményekig elsősorban az erőfitogtatás jellemezte, nem pedig az árnyalt, a különböző rétegek érdekeit is figyelembe vevő stílus. Egyebek mellett ennek következménye volt, hogy a politika kiszolgálása érdekében a legelemibb eljárási szabályokat is megsértették, például nem készültek jegyzőkönyvek a kihallgatásokról, lényegében a cél szentesítette tíz eszközt. Az is meglehetősen furcsa volt, hogy 1961-ig a belügyminiszter tagja volt a legfelső politikai vezetésnek, a Politikai Bizottságnak. r Ezt követően is, a mai napig tagja a KB-nak. Nyilvánvaló, hogy ily módon a párt kezében tartotta a belügyi tárcát. Az is tény, hogy 1953-ig, az ügyészi szervezet megteremtéséig nem volt külső állami ellenőrzés. De a törvényesség felügyeletét ellátó szervezetnek is elég sokáig működési zavarokkal kellett küzdenie. (A hallgatóságból — az előadást követően — elhangzott egy igen figyelemre méltó kérdés: tetten érhető volt-e az iratokban, hogy a konstrukciós perekben résztvevők közül bárki is megtagadta volna az ilyenfajta eljárás lefolytatását?) — Csak azt mondhatom, hogy a konkrét iratokban ilyesmivel nem találkoztam. Az elképzelhető, hogy másféle módon akadtak, akik ellenérzésüket kifejezésre juttatták. Egyébként tudnivaló, hogy létezett az úgynevezett szignálási politika, vagyis 1945 után az igazságszolgáltatási szervektől elbocsátották azokat, akiket megbízhatatlannak ítéltek. Érzelmi hatás a felülvizsgálóra (Ha már Egerben került sor erre az előadásra, mindenképpen érdekes lenne, hogy az 1956. december 12-i egri sortűzzel kapcsolatban — aminek kivizsgálását a városi pártbizottság is kérte — hol tartanak a felülvizsgálattal.) — Erre a válaszom meglehetősen rövid: jelenleg a katonai ügyészség folytatja ebben az ügyben a vizsgálatot, érthetően azokkal a korlátokkal, amelyeket az események óta eltelt, meglehetősen hosszú idő jelent. (A köz véleményt az is érdekelné, személy szerint milyen érzelmi hatással van e konstrukciós ügyek feltárása a vizsgálatot végzőkre, elsősorban önre?) — Mindenekelőtt elmondom, hogy én 1942-es születésű vagyok, amikor 1953-ban először hallhattunk az országban a koncepciós perekről, akkor épp a betűvetést tanultam. 1960-ban érettségiztem, az egyetem elvégzése után kerültem az ügyészségre, 1965 óta vagyok MSZMP- tag, s ma is ez határozza meg a világnézetemet. Én mindenekelőtt azon dolgozom, hogy fel kell tárni mindazt, ami korábban bűn volt! A ma ügyésze — többek között az, aki a konstrukciós perek újraértékelésével foglalkozik — a történelemmel kell, hogy szembesüljön. Én azt tartom, igenis ki kell végre mondani, ki miben vétkezett, s ezt követően pedig az új feladatokra kell koncentrálnunk. Személy szerint engem abban erősít ez a felülvizsgálat, hogy még tudatosabban kell szolgálnom hivatásomat. (Befejezésüt: nem mellékes az sem, hogy a konstrukciós perek felülvizsgálata mekkora befolyással bírhat a közelgő helyhatósági és országgyűlési kép viselői választásokra?) — Én abban bízom, hogy az én pártom ereje leginkább abban lesz, hogy kíméletlenül szembenéz a politikához kapcsolódott hibákkal, többek között a jogalkalmazásban előfordult vétkekkel. S ezek után demokratikus alapon kíván politizálni, s ennek kell hangot adni a választások során. Egy bizonyos, szakítani kell azzal a már-már szokássá vált magyar gyakorlattal, hogy ítélkezünk, azután felülvizsgálunk, azután rehabilitálunk, majd megint ítélkezünk, megint felülvizsgálunk... Szalay Zoltán
