Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-24 / 172. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 24., hétfő Agria Játékok ’89 A roueni katedrális árnyékából Az idei nyáron az Egri Bazili­kában a francia mester, Jean-Lou- is Durand orgonaművész muzsi­kált először igazán kedvünkre. Érkezése előtt nem sokat tud­tunk műsoráról; most is csak any- nyi információnk kerekedett, hogy Bordeaux-ból származik, az orgonamuzsikára hangolt fa­míliából. Ott is kezdte zenei ta­nulmányait, majd utána Rouen következett, ott professzora az orgonamuzsikának, 1971-ben dijat nyert az innsbrucki nemzet­közi orgonistafesztiválon. Nem ő az első francia művész, aki e műfajban az Egri Bazilika közönségét megismerteti a fran­cia szellem nagyszerű alkotásai­val. Ezek közül is kiemelnénk őt, mert műsorával a gall szellemről vallott, arról a nagyszerű fejlő­désről, amely az olasz és német muzsika századainak a hatását gazdagabbá teszik. Visszanyúlt a zenei megjelenítésben a XVII. századig, Louis Marchand udva­ri orgonistáig és Dialogue című művével egy mozgékony szellem zenei ötleteit csillogtatta meg előttünk. Aztán sorra jöttek a XIX. század nagy francia orgo­naszerzői. C.Franck a h-moll ko­rállal, Boelmann a Gótikus szvit­tel, Guilmant Theme varie-jával, a vak művész, a Dupré-tanítvány Langlais Te Deumával, Charles- Maria Widor Toccatájával. És hogy legyen egy idegen is a palet­tán, ha egyáltalán különbözik is a gall szellemtől, Alain az oxfordi New College egykori orgonistá­ja, choral dorien-jével. Amikor Jean-Louis Durand Widor Toccatájával lezárta mű­sorát, a hallgatóság lelkesen tap­solt. Egy megvesztegetően tem­peramentumos, érzelemgazdag művész muzsikálását köszönte meg. Azt a sziporkázást, eleven­séget, színességet, amely a mű­vedből mintegy varázsütésre elő­tört. Elmélkedő pillanatokat pa- tétikus szólamok váltottak fel, hiszen a zene és szerzője mindig is hatni akar a közönségre, érzel­meket kiváltani, hangulatokat kelteni. Dicsérni esetleg azt az életérzést, amely a zene íróját, le­jegyzőjét eltöltötte. És most nyo­matékkai kell említenünk a XIX. századot, mert a kitűnő orgonis­ta ebből adott legtöbbet. C.Franck, de Boelmann vagy akár Guilmant, Langlais mögött is ott dübörög Berlioz szertelen fantáziája és egyáltalán a kor, amelyben művészek és filozófu­sok együttesen és külön-külön hirdették eszméiket arról a világ­ról, amelynek homályos képlete­iben annyi minden volt sejthető a jövő emberével. Az orgona, mint hangszer amúgy is alkalmas arra, hogy az emberi kereteket, a szel­lem, a képzelet, a sejtés határait kitágítsa. A gördülő, sodró, sod­ródó hangtömbökkel kifejezhe­tővé válnak .viszonylatok, amik­ben az ember úgy érzi, hogy kü­lön világot teremthet magának. S ha csapódó, túlbuijánzó gondo­latainkat a zene hatására vezet­jük is vissza, mégis azzal a Land- lais-val tartunk, akit vaksága el­lenére hite Te Deumra késztetett és Boelmannal (1862-1897), aki kurta élete foglalatát is beleírta a világsikert aratott Gótikus szvit­be. A Durand által megszólalta­tott pátoszt lelkesedésnek fordí­tanánk át, és ezen a magasba emelő érzésen azt is értenénk, hogy a zene, a harmónia a leg­egyszerűbb ember számára is utat tud készíteni a küszködés­ben, a mindennapi vergődésben, a megfáradás után is a lélek, a tisztaság tartományai felé. S bár az Egri Bazilika nem a roueni székesegyház, a lélek ta­lálkozása itt is "otthonosságot te­remtett. (farkas) AIDS-betegek a Szovjetunióban — 713 nyil­vántartott — Eddig 13-an haltak meg — A ter­jedés üteme igen gyors Szakszerűtlen orvosi ellátás A Szovjetunióban nyilvántar­tott 718 szerzett immunhiányos beteg negyven százalékát szak­szerűtlen orvosi ellátás — vér­adás, rosszul sterilizált injekciós tűk, katéterek — útján fertőzték meg. A betegség következtében 13 személy halt meg, ebből 10 szovjet, és három külföldi állam­polgár. A nyilvántartott betegek kö­zül 426 külföldi állampolgár. Valentyin Pokrovszkij, a Szovjet Orvostudományi Akadémia el­nöke szerint aggasztó, hogy a be­tegség terjedésének üteme igen gyors és kevés intézkedés szüle­tik a megelőzés érdekében. Ezen a téren a Szovjet Orvostudomá­nyi Akadémia igyekszik előre­lépni: a vírus kimutatásához szükséges laboratóriumi, s diag­nosztikai berendezésekkel sze­retnék ellátni az országot. Sürgős intézkedések kellenek egyszeri használatú injekciós tűket gyártó berendelések megvásárlására, a kórházakat vérszállító és vértá­roló konténerekkel kell ellátni. • (MTI) Ha busz nincs — gyalog kell menni a piacra... Erdély —19 nyarán ra/i. A házigazda rigolyái Bizony, elmúltak azok az idők, amikor hosszú sorok vára­koztak a borsi határátkelőnél, hogy bejussanak Romániába. A szomszéd vámosainak és határő­reinek központilag vezérelt munkalassító sztrájkja a romá­niai közállapotok és a mind szél­sőségesebb „jószomszédi” poli­tika oda vezetett, hogy ma már csak az vállalkozik az útra, aki­nek dolga van: ismerősöket, ro­konokat látogat, híreket visz a családról, és annyi gyógyszert, élelmiszert, amennyit éppen át­engednek. A magyarokon kívül NSZK rendszámú idősebb autók álldo­gálnak még. Kitelepült szászok térnek vissza hasonló szándék­kal — már ha engedik őket. Egy Fordot éppen az orrunk előtt fordítanak vissza, a vezető nincs különösebben megrendülve, mintha számított volna rá. Akad néhány lengyel autó is: a jég há­tán megélő üzletelők tartanak le­felé a tengerpartra, és közben ösz- szekötik a kellemetlent a hasz­nossal. Erre mennek az NDK- sok is, hiszen Jugoszlávián ke­resztül nem utazhatnak. Az ő kormányuk különben is jó vi­szonyban van Bukaresttel. Egyórás várakozás után ju­tunk át, bár csak három kocsi van előttünk. A csomagjainkat ki kell pakolni, de nem lázadozunk, itt ez a szokás. Udvarias ember alkalmazkodik a házigazda rigo­lyáihoz — tehetünk egyebet? Ámokfutó Daciák, lerobbant buszok Ha másról nem is lehetne, az utakról rögtön észrevennénk, hogy nem otthon vagyunk. Még a főútvonalak is hepehupásak, gödrösek. Valami ismeretlen rendszer alapján néhány kilomé­teres szakaszokat kijavítanak, aztán folytatódnak a kátyúk. A mellékutak néhol egyenesen tengelytörőek, érthetetlen ho­gyan bírják mindezt a Daciák, amelyeket ámokfutó tempóban hajtanak. Igaz, lehet száguldani, alig van forgalom, hiszen a ben­zint még mindig jegyre adják. De azért jobb vigyázni: nehéz teherautók okádják a fekete dí­zelfüstöt, lovaskocsik, ökör-, bi­valy- és szamárfogatok bandu­kolnak szénával, faanyaggal megrakottan, emberekkel zsú­foltan. Előnyük, hogy nem kell hozzájuk benzin, hátrányuk, hogy lassúak. De idő, mint a ten­ger, errefelé nem európai mér­tékkel ketyegnek az órák. Sok az útszélén a gyalogos is. Azok, akik nem tudják kivárni a ritkán és kiszámíthatatlanul ér­kező lerobbant buszokat, neki­vágnak az országúinak, hátha felveszi őket valamilyen jármű. A városokból kivezető utak megállóiban tömegével állnak az emberek, leintenek minden gé­pezetet, ami a megfelelő irányba megy, és legalább húsz kilométe­res sebességgel halad. Ne fele­dkezzünk meg az állatokról sem: juhnyájak, tehéncsordák vágnak át az autó előtt, a Hargitán magá­nyos lovak jönnek szembe a szürkületben. A Dacián kívül más márkákhoz nincs alkatrész, az utazó csak imádkozhat, ne­hogy elromoljon az autó, nehogy bekövetkezzen egy karambol... A dollártól a patkószegig Ha megáll az ember, másod­perceken belül odalép hozzá va­laki, és megkérdi: — Mi van el­adó? Mivel jóformán semmi nincs az üzletekben, mindent megven­nének a dollártól a patkószegig. Slágercikk a kávé (kell az orvos­nak, ha vizitbe jön — mondják), az Amo szappan, bármilyen élel­miszer és gyógyszer (különösen az antibiotikumok, a fogamzás- gátlók és a vitaminok). A gyere­kek az út szélén integetnek, rá­gógumit, cukorkát kéregetnek: elképzelhetetlenül nagy kincs ez errefelé. A kormány bejelentette, hogy számításaik szerint Románia ki­fizette az adósságait. Ennek az eredménynek a gazdaság teljes szétzúzása és az életszínvonal hi­hetetlen csökkenése volt az ára, miközben az összes terméket mélyen áron alul sózták rá a kül­földi partnerekre, sőt még az or­szágnak küldött segélyeket is el­adták. Egyelőre semmi jele, hogy enyhítenének a megszorí­tásokon. Jegyre adják a tejet, a kenyeret, az étolajat, a cukrot, és más cikkeket, a fejadagokat többször csökkentették. A falu­siakat a kötelező beszolgáltatás sújtja. — Tíz lejért adnak egy kiscsir­két, és ugyanannyiért vásárolják vissza a felnevelt tyúkot — pa­naszkodik egy fejkendős asz- szony. — Mégis le kell adni, mert különben nem kapunk cukrot, olajat... A kolozsvári piac nyüzsög, mint egy hangyaboly. Az elag­gott, piszkos pultokon hívogató- an szép krumplit, hagymát, pap­rikát árulnak álmos tekintetű ka­lapos emberek. Egy sarokban al­szik valaki, lábánál egy vödör ro­hadt paradicsom. Cigánycsalá­dok vágnak át a sürgő-forgó tö­megen, elöl pipázva a férfi, mö­götte tarka ruhás, mezítlábas fele­ség egy fészekalja gyerekkel. Benn az épületben sós és édes sajtokat, ordát, túrót árulnak, kérés nélkül adják a kóstolót. Arrébb szalonnát kínálnak, alku előtt itt is jár egy falat. Kis körsé­tával szinte jóllakhat az ember. Az állami pavilonokban sáros hagyma, csenevész zöldség szo- morkodik a ládákban — igaz, ol­csóbban, mint a kistermelők áru­ja. Jó, hogy itt a nyár, több jut az asztalra románnak, magyarnak, szásznak. Haragszik az Úristen Misére gyűlnek a hívek Kö­rösfő csúcsos tornyú, szép temp­lomában. Esik az eső, a bejárat­nál ernyőjüket csöpögtetik, ci­pőjüket csuszkolják. Lassan telik a templom, halkan beszélgetve várják papjukat a festett kazettás mennyezet alatt. Egyik oldalon a lányok, asszonyok ülnek, a mási­kon a férfiak, a karzaton a fiúk álldogálnak. Magas, szikár férfi az atya, az egymás iránti szeretet és türeleim fontosságára figyel­meztet, a közösség megtartó ere­jéről beszél. Erőteljes hangon énekel a fújtatós orgona mellől a kántor, sokszólamban követi a nyáj. Imádkozzunk testvéreim! — szól a tiszteletes. Kulcsolódnak a kezek, meghajlanak a fejek, mint végtelen sóhaj, száll a templom­ban a Miatyánk. Odakint dörög, villámlik. Haragszik az Úristen a magyarokra. Koncz János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom