Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-21 / 170. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. július 21., péntek Agria Játékok ’89 A tündéri remények játéka A színház és a politika annyira összefonódott már születésétől, hogy ha nem igyekeznek a színpadra csempészni a kor üzenetét, akkor az szinte erőszakosan tolakszik, hogy ott megjelenjen. Amikor az Agria Játékok műsortervébe beillesztették Tamási Áron kitűnő mesejátékát, az Ördögölő Józsiást, még talán nem akadtak ilyen közvetlen megfelelések benne, mint mikor bemutatásra került. De Erdély homokóráján folyamatosan pereg az idő, s ki tudja, hogy megfordul-e, hogy új időszámítás kezdődhessen, így Tamási műve valóban egyetlen zsoltárrá vált, ahogy a végén Gáli László rendező össze is foglalja a mondandót a Perelj, Uram perlőimmel... veretes zengzésével. A mese tündéri igazságot hordoz, feloldja a hétköznapi feszültségeket, elrendezi a világ sorát. Ezért Tamási Áron számára olyan lehetőségeket kínált, amelyeket semmilyen más műfaj sem. Egyszerű alaphelyzetet teremt az író: Tündérország — amelyet az egri előadás Erdéllyel azonosít — szabad és virágzó, amikor feleségül adják Lámsza király lányát, Jázminát, akit végül is Józsiás, a nyílt és tiszta szívű szegénylegény nyer el. De a kancellár Bakszén, az ördögök királyának fia lesz, aki fondorlatos módon megszerzi a hatalmat. A történet szigorúan a mesei keretek között indul, de fokozatosan telítődik egyre súlyosabb mondandóval. Tamási a hatalmi praktikákat már nem a gyermeki észjárás szerint jeleníti meg, hanem a felnőtt tapasztalatát sűríti a játékba. Nem nagyolja el a folyamatot, hanem a mondáshoz hűen, mely szerint „az ördög a részletekben van elrejtve”, feltálja a lényegét. A megoldásban persze ismét visszatér a mesei feloldozáshoz, mert zsoltáros reménye az, hogy sikerül valahogy megtörni a gonosz hatalmát, s visszaállítani Tündérország hagyományait. Ez a csakazértis reménység az, ami indokolja a mű színreállítását, amivel többletet adhat a napi kétségeink és gondjaink között. Egyébként nem könnyű színpadra vinni ma Tamási Áron játékát. Hogyan lehetne allegóriákban beszélni egy olyan időszakban, amikor sokkal nyíltabban tárul fel az erdélyi magyarság nehéz helyzete, mint valaha?Ke- vés meglepőt, színpadi ráisme- rést hozhat magával a hatalmon lévők módszereinek bemutatása, amikor a valóság is olyan mesés elemeket hordoz magában, mintha az Óperenciás tengeren túli zsarnok király viselt dolgairól volna szó. Például a Vörös horizontok című memoár által föltárt világ bármelyik rémmesét fölülmúlja, ahhoz képest mondjuk Durmonyás ördög praktikái angyali csíny tevések. Ilyen összefüggésben teljesen érthető, hogy Gáli László rendező elsősorban a nagyobb összefüggésekre figyel. Színpadán a nagy létszámú csoportok mozgása, az egyén és a közösség szoros összefonódása adja a történet gerincét. Szokás és törvény a népben testesül meg: szinte folyamatosan kavarog, ütközik, találkozik és elválik a sokaság ebben a kitűnően kialakított térben. Nem annyira a személyes sorsok hordozzák itt magukban a lényeget, hanem az azoknak hátteret adó szerves közösség. Látványos előadás ez, a szó klasszikus értelmében. Szinte néprajzi hitelességgel jelenik meg a környezet, az erdélyi porta a haranglábbal. S mintha egy folklórjáték kezdődnék meg, úgy vonulnak fel a szereplők, virágot helyezve a nézők lába elé. Ruházatuk is azt a viseletét idézi, amely annyira hozzátartozik a közönség képzeletében a szé- kelységhez. Mese és valóság kapcsolódik így egymáshoz, s így még egyértelműbb Tamási üzenete, ahogy megjeleníti ez az előadás a vetélkedő társaságokat, köztük a minden aljasságra kész ördögöket. Tündérország demokratikus játékszabályai lehetővé teszik a hatalomátvételt, amely végül az ottani nép és a pokolbeliek végső összecsapását hozza magával. Ezért megnő a koreográfia jelentősége ebben az értelmezésben: Novák Ferenc, változatos tánckompozíciói jellemzik az egyes csoportok indulatait, törekvéseit. Az ördögök vadsága, a tündérhoniak tiszta vigalma, vagy a bablóniaiak és a bagariai- ak bumfordisága a mozgásukban egyértelműen megfogalmazódik: erősíti a szót a zene és a mozgás. A szabadtéri előadás körülményeinek is megfelel ez a fajta gondolkodásmód, amely végül is A Jázmina kezéért versengő kérők nem az egyes szereplők közti konfliktusra helyezi a hangsúlyt. A szereplők tudatosan vállalták ezt a fajta játékot, mégsem vesztik el egyéniségüket a tömegben. Mindenki tudja, hogy milyen figurát kíván megformálni, a viaskodó csoportok minden tagja jellem, személyiség a színpadon. Az tükröződik ebben, hogy nagyon komoly munka húzódik meg az előadás mögött. Gáli László nem először állítja színre ezt a Tamási-művet, mégsem enged a rutin kísértéseinek, hanem nagyon pontosan értelmezte, hogy mit is jelenthet ez a mű 1989 nyarán Magyarországon. S nemcsak hogy átgondolta ezt, hanem a társulat tagjaival ösz- szefogva meg is valósította elképzeléseit. Még a főbb szereplők is alárendelik magukat ennek a közös törekvésnek, s szolgálják a nagy egészben megnyilvánuló szándékot. Ebben az együttmozdulásban persze meg kell emlékezni néhány kiemelkedő alakításról, például Csendes László Bak- szénjéről, aki nem sablonos intri- kust formál meg, hanem a hatalomra mindenáron törekvő, ezért elvakult, de éles eszű politikust. Érdekes módon az ördögök A király előtt Józsiás, a tiszta szívű (Fotó: Koncz János) között több ilyen jól jellemzett figurát találunk, mint a másik táborban. Talán már jobban kiismertük az ördögi intrikusok természetrajzát, mint a tündérekét? Mindenesetre Sziki Károly, Blaskó Balázs, Korcsmáros Jenő vagy éppen Megyeri Zoltán nagyon életszerű pokolbéli alakot jelem't meg. Egy árnyalattal színtelenebbek a jók, de mégis elismeréssel kell szólni Czverkó Sándor, Kóti Árpád, Csonka Ibolya vagy Réti Árpád játékáról. Persze nem is könnyű egyre bonyolultabbá váló (pontosabban összetettebben látott) világunkban az ámyékta- lan jót bemutatni. Az előzőek alapján azonban név szerint fel kellene sorolni az egész társulatot, mert az Ördögölő Józsiás lényege most a közösen vállalt és végigvitt alakításban rejlett. Tündérország lakói Dózsa parasztháborújának hangulatát idézően végül kiegyenesített kaszával vonultak fel, hogy rendet csináljanak maguk körül. A mese szerint sikerül, de vajon lehet- e száműzni végképp az ördögöket? A rendezés szkeptikus, mivel a végén a háttérben ott látjuk leselkedni a pokolbeliek következő csapatát. A történelem arra tanított bennünket, hogy a nagy nekirugaszkodások, elszánások hangulatukban ugyan lehetnek diadalmasak, de maga a siker viszonylagos. A zsoltáros lendület magával ragadhatja az embert, de észre kell venni a leselkedő gonoszt is. Magával ragadó ez az előadás, de hordozója — természetes módon — ellentmondásoknak is, amelyeket nem lehet már sem a mese, sem a játék varázsával feloldani. Lehet „perelni perlőinkkel”, de attól még nem alakul át gyökeresen a világ. Keserű ez a befejezés, de reális. Összhatásában némi tündéri reménységgel azt is elmondja, ha nem is az egyén életében, de végül is a nagy egészben talán helyreállhat az igazság rendje. Gábor László A városi televíziók • •• //• jovoje A városi televízióknak már nemcsak ígéretes jövője, szerény jelene, hanem múltja, története is van. Hol vannak már azok a romantikus, hősiességet idéző napok, amikor valamelyik amatőr videokamerájával megörökített egy városi ünnepséget, aztán néhány üzlet kirakatába tett készüléken, a szentséges hétfői adász- szüneti napon, először sugározták a grafikusoktól kigyötört emblémával az első önálló helyi műsort? Hol vannak a kisebb-nagyobb botrányok, az olyan Esti dalok, mint a hódmezővásárhelyieké, akik a „nagy” televízió Ablakában adhatták csak le először alig hétperces riportfilmjüket? S hol vannak az első sportközvetítések, amelyek a városi focicsapatot sztárolhatták végre odahaza Székesfehérvárott vagy Veszprémben? Szóval lassan félszáznál is több városi televízió nagy részének már két-három vagy négy-öt éves múltja van. Új stúdiók is akadnak — Várpalotán például mostanában indult —, és máris újabb kihívásoknak kell elébenézniük, pedig csak most kezdik igazán felszerelni magukat, most kezd kialakulni helyük, szerepük egy város életében. Az egyik kihívás éppen ebből az irányból érkezik. Addig, amíg a heti egyszeri néhány órás adás jelentette a városi televíziózást, nem nagyon volt kérdéses, mi dolguk lehet a világban. Hírt adni azokról a lokális ügyekről, amelyek csak ott, csak abban a kisebb-nagyobb közösségben lehettek érdekesek — de ott annál inkább. Amikor kiderült, hogy mozizni is lehet, az érdeklődés, a „bekábelezés” üteme megnöveke- kett, ám egyben elfordult egy kicsit a helyi ügyektől a szórakozás felé. Ma már gyakran nem azért kapcsolnak a helyi csatornára, mert ott valami izgalmas információra, vitára van kilátás, hanem mert rég nem látott, esetleg vadonatúj filmet mutatnak be. Aztán a kábelcsapatok megnyitották a kapuikat az égi csatornáknak, és most már nemcsak a helyi filmkínálatból, hanem három-négy nemzetközi adó — többnyire szórakoztató — műsoraiból lehet válogatni. Ám készül az új sajtó-, illetve információs törvény, amely a tervek szerint lehetőséget kíván majd adni magántársaságok, sőt magánszemélyek számára is, hogy lapot, rádiót vagy akár tévéadót alakítsanak. (Bizonyos gazdaságossági számítások szerint egy város besugárzására alkalmas tévéadó, stúdióstul együtt, olcsóbban telepíthető, mint a papír-, nyomda- és terjesztésigényes hagyományos újság.) Persze annak kicsi a valószínűsége — a magyar városok mérete mellett —, hogy valaki magántévéadót indítson, de annak már van némi esélye, hogy esetleg ipari, kereskedelmi vállalatok reklámjuk érdekében támogassanak bizonyos helyi adókat. Kérdés, persze, hogy milyeneket. S megéri-e az a hatósugár, jó esetben száz-kétszázezer ember, akiket ilyen helyi reklámmal el lehet érni. Valóságos kérdés lehet a megyékben a ’’kié legyen a televízió”, mint Budapesten a nagy nemzeti adónál. Itt ugyanis alig járható más út — a nyugateurópai példákat és a lehetséges változatokat is beszámítva —, mint amit az információs törvény tervezete megfogalmaz: az ország adófizető állampolgárainak pénzén fenntartott állami televízió felett a Parlament által kinevezett elnök és felügyelő bizottság gyakorol általános ellenőrzést. Nem a közvetlen beleszólás jogával, hanem azzal az igénnyel, hogy' ez az állami televízió maradjon mindig tárgyilagos, adjon súlyuknak megfelelően, a legob- jektívebben hangot a legkülönfélébb politikai szerveződéseknek. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Ami persze nem azt jelenti, hogy csupán annyit, hogy közösségi ügyeket, nemzeti célokat és humanista értékeket kell képviselniük. Lehet, hogy választások idején, vagy jól definiálható, döntésre váró vitás kérdésekben minden fontosabb politikai szerveződés önálló műsoridőt kapjon. Általában azonban számomra jobb megoldásnak látszik egy a tanács által kinevezett stúdióvezetővel és vegyes összetételű— ezért pártatlan —felügyelő testülettel irányított városi televíziózás, ahol mindenről hírt adnak tárgyilagosan, mindent kommentálnak, de nem a műsoridőt osztják szét ilyen-olyan szervezeteknek, ami eleve leszűkítené a műsorok iránti érdeklődést. Mert sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy minden műsor mindig elsőrendűen a nézőknek, és nem a megrendelőknek készül. Bernáth László A papagáj indig volt valamilyen madaram. Ismertem fészkeiket, tudtam melyikben mennyi tojás van és számon tartottam, hogy kikeltek-e már a fiókák. Kalitkában is tartottam madarakat; gerlét, mátyást, csókát, szarkát, olyanokat, amelyek jól bírják az ember közelségét és könnyen taníthatók. Többen közülük ápolásra szorultak, vagy éppen meg kellett mentenem az életüket és így hosz- szú ideig a kalitka lakói maradtak. így jártam egyszer a csókával is, amelyet addig-meddig gyógyítgattam, amíg összeforrott a törött lába, megkedvelte a helyet és — bár tárva-nyitva volt az ajtó — véglegesen nálunk maradt. — Fel is út, le is út! — eresztettem szélnek, de a csóka a szemembe cserregett és maradt. Emlékszem, a mátyásomat egyszer egy cirkuszos meg akarta venni, és nem akart hinni a tulajdon fülének, amikor a madár beszélni kezdett. A macskanyávogást olyan élethűen utánozta, hogy a mama nem győzte zavar- gatni az egyébként torkos cicát: — Sicc ki! Lett is olyan nevetés, hogy zengett bele a ház... Nem tudnám a számát a szelídített erdei madaraimnak, hanem kanárihoz és papagájhoz soha életemben nem volt szerencsém, illetve csupán egyetlen egyszer. A történet valamiképpen most eszembe jutott: Szögről-végről rokonunk is, örök vidám, bohém ember volt Frici bácsi, aki mint hajóskapitány, úgyszólván évtizedekig a Dunán lakott és — családja nem lévén — csupán ritkán látogatta meg Budapesten a Molnár utcai lakását. Ilyenkor azonban összeszedte kevés rokonságát és nagy murikat, kedves dáridókat csapott. Nótáztunk, daloltunk, játszottunk, ameddig csak bele nem fáradtunk, és közben hallgattuk Frici bácsi nagyszerű kalandjait, amelyekkel néha hajnalig is eltartott minket. Amikor álmo- sodni kezdtünk, felkapta a pezs- gős üveget és körbejárta a poharakat: — Igyatok! Ne kíméljétek az agglegényt! Amikor megfordultam nála, mindig láttam egy kalitkát, benne egy papagájt és azt is tudtam, hogy ahová csak megy, amerre úszik a hajó, a madarat is mindig viszi magával. Az utóbbi években aztán elmaradtak a vidám családi tivornyák, Frici bácsitól nem jött sem levél, sem üzenet, egyszer arra jártam, de senki sem nyitotta ki a lakás ajtaját. Nagy néha egy-egy képeslap érkezett később Bécs- ből, Bajáról, az Isten tudja honnan, honnan nem, de azokra válaszolni nem lehetett. Tavaly, vagy azelőtt történt, hogy a fővárosi tanács egyik kerületéből jött egy hivatalos értesítés, amelyben tudatták, hogy Presch Frigyes nyugalmazott hajóskapitány a kórházban van, és mint rokont látni kíván. — Szóval így vagyunk! — tűnődtem, aztán szedtem a sátorfámat és indultam beteglátogatóba. Szomorúan, némi bűntudattal léptem be a kórterembe, ahol Frici bácsi feküdt, mert talán egy esztendeje is elmúlt, hogy nem kerestem, nem látogattam az üresen maradt házát sem. Egy viaszsárga arcú embert pillantottam meg a hófehér ágyban, aki amikor meglátott összecsapta a kezét és szemrehányóan bár, de elmosolyodott. — Halálhíremet kell küldetnem, hogy meglátogass? Zavartan próbáltam mentegetőzni, de ő a szavamba vágott. — Bármit is mondj, úgysem hiszem, inkább húzd elő az ágy alól a hokedlit és ülj le mellém. Titkot sejtettem, őszinte vallomást, afféle rokoni búcsút, bizalmas beszélgetést a halál mezsgyéjén... — Közelebb ülj! Később arra kért, adjak neki egy pohárka vizet, amelyből aztán fanyar képpel kortyolt néhányat. — Emlékszel még a pezsgőzésekre? Látod, milyen kár lett volna kihagyni közülük csak egyet is... Nevetnem kellett az öreg legényen, aztán összeszedtem magam és a szavaira figyeltem. — Mire gondoltál? — Semmi! Semmi különösre.. — Arra gondoltál, hogy a vén Frici még a halált is kineveti és amikor az utolsókat rúgja, akkor -is küld az ördögnek egy fricskát... — Én, barátocskám egész életemben mindig úgy éltem, hogy legyen azért egy kis nevetniva- lóm, hanem most, éppen most egy nagy, és komoly ügyben szeretnék veled beszélni. Talán még a számat is eltátot- tam figyelmemben, amikor Frici bácsi rátért a lényegre. — Emlékszel-e még a papagájomra? Döbbenten bólintottam. — Nos, az a kívánságom, hogy ezt a papagájt vidd el a portástól, és ápold, viseld gondját amíg meggyógyulok... Szólni akartam, amikor erős köhögés jött rá, fuldokolni látszott, és — mintha az égből poty- tyant volna — egy ápolónő robbant be a szobába. — Úristen! Maga még mindig itt van, és ezt az embert beszélteti? — Én kérem... A folyosón találtam magam, de még láttam a fiatal orvost, amint rohant be Frici bácsihoz. Leroskadtam egy fehér lócára és vártam. Ültem, vártam, talán fél óráig, amikor végre nyílt az ajtó és elment mellettem az orvos, az ápolónő is, aki felém fordult. — Elnézést kell kérnem a gorombaságért, de Presch úrnak a legkisebb izgalom is az életébe kerülhet... Némán bólintottam, nem történt semmi, — legyintettem, — és a távozni készülő nővér felé léptem. — Nem üzent valamit? Összerántotta a szemöldökét és egyre bizonygatta: — De igen! Azt, hogy a madár, tudja.... az a madár a magáé legyen... Szalay István
