Heves Megyei Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-19 / 168. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. július 19., szerda GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Robbanásveszély A legfrissebb jelentések sze­rint hazánkban húszezer a mun­kanélküliek száma. S közöttük több mint 16 ezren semmiféle tá­mogatást — például: munkanél­küli-segélyt — nem kapnak. És ők húszezren csakis azok, akiket a munkaközvetítők nyilvántar­tanak, mert egyáltalán tudnak róluk. De hányán és hányán van­nak — netán további tízezernyi­en? —, akik egyszerűen szégyen­kezve a munkanélküliségük mi­att nem jelentek meg a munka- közvetítőknél és nem kértek hi­vatalos — ha úgy tetszik: állami — segítséget az újraelhelyezke- déshez? Jut eszembe e számokról egy sok-sok évvel korábbi — egészen pontosan: 1980-ban megjelent — publikáció, amelynek szerzői, az akkor még létező Pénzügyku­tatási Intézet munkatársai racio­nális érvekkel és rendkívül logi­kusan bizonygatták, hogy né­hány év múltával Magyarorszá­gon még akkor is megjelenik a tömeges munkanélküliség, ha az egyébként olyannyira kívánatos szerkezetátalakítást illetően semmi érdemleges változás nem történik. Ha jól emlékszem, ak­kor ők ketten a nyolcvanas évti­zed végére minimálisan 30 ezres munkanélküli sereget prognosz­tizáltak, mondván, hogy semmi­képpen sem tartható az a mun­kahelyen belüli munkanélküli­ség, amely egyébként évtizedek óta jellemzője a magyar gazda­ságnak. S egy másik — a nyolcvanas évek közepéről származó — em­lék: a munkaügyi szkemberek akkor már eljutottak annak gya­korlati regisztrálásához, hogy nálunk is megjelent a munkanélküliek serege Az államigazgatás felkészült vol­na e sajnálatos és szükségszerű jelenség szociálpolitikai kezelé­sére, ám ismét közbeszólt a poli­tika. S nagyon drasztikusan, mondván, hogy munkanélküli­ség márpedig nincs és nem is le­het, legfeljebb csakis „ideiglene­sen munkaviszonyban nem álló állást keresőkről” beszélhetünk (azért elképesztő, hogy milyen varázslatosan tudják variálni ezt a hivatali „bikkfanyelvet”, ugye?), s természetesen az „ide­iglenesen munkaviszonyban nem állók” érdekében semmifé­le szociális intézkedésre nincs szükség. Tudták persze a szk­emberek, hogy ez tökéletesen ér­telmetlen érvelés, ám az akkori politikai vezetésnek mégis csak erre az érvelésre volt szüksége, mert hogy a már korábban emlí­tett teljes foglalkoztatás — sta­tisztikai — látszatát mindenkép­pen fenn akarta tartani. Nem sikerült! Először csak néhány ezernyi, aztán meglepő gyorsasággal majdnem tízezer­nyi munkanélküli jelent meg, s akkor végül is győzött a politikai vezetéssel szembenálló állami­gazgatás, legalábbis annyiban, hogy keresztülverekedte a tör­vényhozás intézményein a meg­hosszabbított felmondási idő le­hetőségét, néhány hónap múltá­val az úgynevezett újrakezdési segélyt és a többi látszatintézke­dést. Még mindig nem volt szó munkanélküliekről, és legfőkép­pen szó sem lehetett munkanél­küli-segélyről. De amikor már a tízezret is jóval meghaladta az ideiglenesen „állást keresők” száma, s amikor már az is nyil­vánvalóvá vált, hogy a folyamat gyakorlatilag. megállíthatatlan, akkor végképp nem volt mit ten­ni: el kellett határozni, el kellett fogadtatni a munkanélküliség fogalmát, a munkanélküli-segé­lyezés gyakorlatát. Meg kell ismételnem: jelenleg, a legfrissebb jelentések szerint 20 ezer a munkanélküliek szá­ma. Közülük 16 ezren semmiféle támogatásban nem részesülnek. S akik kapják a munkanélküli­segélyt, azoknak — átlagosan — napi 200 forint sem jut e segélyből. A legszomorúbb, hogy a mai munkanélküliek java részének gyakorlatilag reményük sem lehet arra, hogy belátható időn belül — tartós munkaviszonyra számítva — új munkahelyet ta­lálnak. Ők ugyanis többnyire szakképzetlenek, nagy részük még az általános iskolát sem vé­gezte el, jó esetben is éppen hogy csak írni és olvasni tudnak, iga­zából hasznot hajtó munkára al­kalmatlanok. Számukra a szak- szervezetek által olyannyira kö­vetelt munkahelyteremtő akciók sem jelentenének megnyugtató megoldást, mert végtére is mi­lyen munkahely lesz az, amely zömében inkább segéd-, betaní­tott munkásokat foglalkoztatna, vagy azokat a mindeddig csak háztartásban dolgozó nőket, akik ugyancsak szakképzetle­nek, és akiknek egyre nagyobb számban kellene munkát vállal­niuk a családi költségvetés dik­tálta kényszerűség miatt. S e helyzetben még azt is tudni kell, hogy e jelenlegi 20 ezer munkanélküli legkevésbé sem a régóta szorgalmazott — s egyéb­ként éppen a nagyarányú mun­kanélküliség félelme miatt agyonfékezett — gazdasági struktúraváltás miatt keletke­zett. Nem. Hogy e húszezer em­ber gyakorlatilag az utcára ke­rült, az jórészt annak köszönhe­tő, hogy az ily módon megtakarí­tott bértömeg teljes egészében a munkáltatók rendelkezésére áll és tetszés szerint oszthatják el a megmaradt munkavállalók kö­zött. Ez a január elsejétől beve­zetett bérliberalizálás egyik — és semmiképpen sem elítélendő — jellemzője és gyakorlatilag azt je­lenti, hogy a munkáltatók egy­részt egyre nagyobb igénnyel vá­logatnak a náluk jelentkező munkavállalók között, másrészt kemény, néha kíméletlen módszerekkel próbálnak megszabadulni a szá­mukra alkalmatlannak ítélt munkavállalóktól. így juthatnak nagyobb bértömeghez és csakis így fizethetik meg a számukra ér­tékesebb embereket. Nincs eb­ben semmi kivetnivaló, a világon minden fejlett országban ugyan­ezt csinálják. Ha a letűnőben lévő és koráb­ban minden szakmai kérdésbe megdöbbentő szakszerűtlenség­gel — és még megdöbbentőbb megfellebbezhetetlenséggel — beleszóló politikai irányítás nem köti az ebet a karóhoz, hogy ná­lunk márpedig munkanélüliség nincs és nem is lehet, akkor ez a politikai makacskodás a több­nyire profi államigazgatási szk­emberek cselekvési lehetőségeit sem korlátozza. S e ponton le­gyen szabad ismét csak egy jel­lemző — azért jellemző, mert az elmúlt években gyakorta ismét­lődő — személyes élményre hi­vatkoznom: politikai vezetők­kel, az MSZMP irányítóival al­kalmanként beszélgetve, tár­gyalva, gyakori volt a szemrehá­nyás, hogy tudniillik az úgyneve­zett „tudományos műhelyek” igazából semmiféle segítséget nem adnak a társadalmi és a gaz­dasági problémák, gondok és ba­jok enyhítéséhez. Meglehet: akik ez ügyben panaszkodtak, panaszaikat komolyan is gon­dolták, ám attól tartok, hogy vé­gül is tájékozatlanok voltak és csak azért, mert kizárólag a saját apparátusuk — manapság már bizonyosra vehető, hogy félreve­zető — információira hagyatkoz­tak és semmit sem törődtek az­zal, hogy a valóban képzett szk­emberek miféle jelzéseket adnak a valóban várható és nagy való­színűséggel valóban bekövetke­ző folyamatokról és események­ről. És így történhetett az is, hogy a hazánkban — most már nem je­lentéktelen mértékű és a jelek szerint megállíthatatlanul nö­vekvő — munkanélküliséggel gyakorlatilag semmit sem tu­dunk kezdeni. És a mai politikai vezetés számára — a jelek szerint — még most is felmérhetetlen, hogy ez a — legfejlettebb ipari ál­lamokat is nyomasztó — gond miféle társadalmi robbanás ve­szélyét jelenti számunkra. Vértes Csaba Eger Arezzóban, másodszor Ünnepélyes pillanat: Aldo Ducci és Szabó Sándor aláírják a hosszú távú együttműködési megállapodást (Fotó: dr. Sibelka György) A tavalyi bemutatkozás sike­rére alapozva, a kölcsönös együttműködés további kibonta­koztatására ismét megrendezték az olaszországi Arezzóban az eg­ri napokat. Június 24-től öt na­pon át számos programmal csa­logatták a nagyközönséget, ugyanakkor a fő hangsúlyt a gaz­dasági kapcsolatok fejlesztésére helyezték. A tapasztalatok és az eredmények összefoglalásában Habis László, a megyei tanács kereskedelmi osztályvezető-he­lyettese, dr. Sibelka György, a Külkereskedelmi Minisztérium megyei megbízottja és Herényik Józsefné, az Egertourist hivatal­vezető-helyettese volt segítsé­günkre. Elmondásuk szerint olasz partnereink remekül előkészítet­ték a rendezvénysorozatot. Egy héttel korábban már foglalkozott a várható eseményekkel az írott és az elektronikus sajtó. Plakátok, megállító táblák csalogatták a kö­zönséget. Az újságok és a televí­zió mindvégig ébren tartották az érdeklődést. Huszonötödikén es­te a tartományi tévé két és fél órás műsort sugárzott, melyben öt olasz és öt magyar résztvevő vála­szolt a riporterek, illetve a stúdió­ba telefonáló nézők kérdéseire. Sokan érdeklődtek a magyar poli­tikai változások, az idegenforgal­mi lehetőségek, a gazdasági meg­újulás iránt. Huszonnyolcadikán az arezzói televízió adott újabb blokkot, melyben négy olasz és két magyar szkember felelt gaz­dasági kérdésekre, elsősorban ar­ra, milyenek jelenleg a külföldi tőke magyarországi befektetésé­nek lehetőségei. Kiemelt jelentőségű program­nak számított az a június 27-i ta­lálkozó, melynek keretében olasz vállalkozókkal folytatott megbeszéléseket a magyar kül­döttség. Délelőtt közösen vála­szoltak az olaszok kérdéseire, délután pedig már konkrét gaz­dasági ügyletekről kezdtek tár­gyalásokat. Az érdeklődést mu­tatja, hogy a különféle informá­ciós anyagok kevésnek bizonyul­tak, azokat a helyszínen kellett sokszorosítani. Konkrét megál­lapodások is születtek az öt nap alatt. Az egri áfész zsírt, csipke­bogyót és lekvárt szállít a Tosca­na Trading nevű cégnek, cserébe Nike, Adidas, Reebok sportru­házati cikkeket hoz be Magyar- országra, az üzlet értéke 300 ezer dollár. Eladtak 40 tonna mézet is, 64 ezer dollár összegben. Elő­zetes egyeztetések folynak 400 tonna margarin értékesítéséről is. A Heves Megyei Iparcikk-kis­kereskedelmi Vállalat ugyan­csak mézért toalettpapírt, papír zsebkendőt importál. Ézeken kí­vül számos kölcsönös üzletről folynak jelenleg is tárgyalások. Míg a szkemberek megbeszé­lései zajlottak, az utca embere sem maradt rendezvény nélkül. Rendkívül sikeresnek bizonyul­tak a vacsoraestek. A város egyik központi terén felállított hatvan­személyes pavilonba, ahol az egri áfész szakácsai főztek, csak elő­jegyzéssel lehetett bejutni, any- nyian voltak kíváncsiak a jelleg­zetes magyar ízekre, a hangula­tos cigánymuzsikára. Az Egri Néptáncegyüttes több alkalom­mal is fellépett Arezzo különbö­ző pontjain, produkciójuk pilla­natok alatt sok érdeklődőt von­zott. A Trade-Coop külkereske­delmi vállalat magyar kézmű­vesipari termékekről rendezett vásárt, melyet az érdeklődés mi­att még három nappal meghosz- szabbítottak. Elsősorban szőtte­seket, kristályüvegeket, kerámiá­kat és ajándéktárgyakat vásárol­tak az olaszok, 14 millió líra ér­tékben. Az Egertourist ezúttal az APOGEO utazási irodával kar­öltve kínálta magyarországi programjait. Elsősorban a gyógyüdülés, a szüreti mulatsá­gok és a lovasprogramok iránt volt érdeklődés. Tizennyolcezer dollárnyi értékben fizettek be még erre a szezonra az utakra, közülük is leginkább az a sláger­kínálat bizonyult kelendőnek, hogy 99 dollárért öt napot tölt­hetnek Budapesten és Egerben a turisták. Az események betetőzéseként ünnepélyes külsőségek között Arezzo és Eger vezetői, valamint a tartomány és a megye képvise­lői hosszú távú együttműködési egyezményt írtak alá, amely a kapcsolatok további fejlesztését szorgalmazza, elsősorban gazda­sági téren, illetve az idegenforga­lomban, a kultúrában és a sport­ban. Az arezzóiak viszontlátoga- tására ismét októberben kerül majd sor. Mint Aldo Ducci pol­gármester elmondta, a mostani idő kedvez a szálak szorosabbra fűzéséhez, hiszen az olaszokat rendkívül érdeklik a Magyaror­szágon végbemenő változások. Olyan kíváncsisággal figyelik a magyar átalakulást, mintha ezek az események Olaszországban történnének... Koncz János Az uszoda és környéke Feszített víztükörrel Víztakarékos uszodát adtak át Hatvanban Az Észak-magyarországi Regionális Víz­művek hatvani strandfürdőjében több mint 20 millió forintos beruházással feszí­tett víztükrű, versenyek megrendezésére is alkalmas uszodát adtak át. A szűrős víz­forgatóval ellátott 1400 m3-es medence egy feltöltéssel egész nyári szezont kibír, és a víztakarékos fürdőztetést biztosítja. Az első vendégek Az üzemviteli épület A víztisztító tartályok (Fotó: Szabó Sándor) Kirakat Röstellem bevallani, de így igaz: sajnos nem tudom, sohasem néztem még utána, hogy ki és mikor találta fel az üzleti kirakatokat. Ám, aki tette, okos, ügyes ember volt — állítom ismeretlenül is. Hiszen, amit kifundált, igen ötletes, egyaránt dísze a boltnak és az utcának. Mesz- sziről magára vonzza a te­kintetet, a figyelmet, pihen­tet és csalogat. Látvány és tá­jékoztató. Hozzáértő kezek­kel tükre az árudának. Meglepett s bosszantani kezdett hát, amikor a mo­dern építészet sorra, rendre kezdte elfeledni mindezeket a kereskedelmi létesítmé­nyeket valami más, sajátos elgondolásból kirakat nél­kül hagyta. Mondván: ne az áru szemezzen a járókelővel, vásárlóval, hanem inkább a sétálgató ember, a vevő bá­mészkodjon bele a benti vi­lágba. Hadd lássa csak, hogy ott mennyivel több van egy-egy kirakatnyi cikknél s valójában milyen sok min­den történik! Megértenem éppen nem nagyon sikerült, de — ha tetszett, ha nem — valahogy magam is meg­szoktam. Aztán erről is elkezdtek leszoktatni. Valaki kísérle­tezgetni kezdett az üzleti üvegfalak, utcai portálok le- ragasztásával, befestésével, „eltüntetésével” is. S így az­tán már kintről semmit sem látni abból, amit a bolt for­galmaz. A mi talán előny an­nak az egységnek a számára, amelynek van takargatni va­lója, de a többinek kétségkí­vül hátrány. Mi lesz — találgatom szo­rongva —, ha egyszer majd az árudák feliratait, cégéreit is eltakarják valami újabb elgondolásból? Ugyan, ho­gyan akadunk rá arra, amit keresünk? Vagy akkor már nem is muszáj, hogy rátaláljunk, úgy elfogy a pénzünk? Amolyan csöndes „elvonó­kúra ” ez a vásárlásoktól? Merem remélni, mégsem erről van szó. Csupán az em­lített újdonságokat tudom nehezen elfogadni. De miért.. ? (-ni) — -5 - -----------------------------------­E svíittműködés — hosszú távra

Next

/
Oldalképek
Tartalom