Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 17, szombat PANORÁMA 5. Teniszeznek is a fiatalok — Bartók Béla vagyok — mutatkozik be a fiatalember. — Ez igen! Híres, szép neve van... — Mondják is sokan. A múltkor érdekes eset volt. Egy lagziban — mert vőfélykedni is járok — találkoztam egy sráccal, őt meg Székely Mihálynak hívják. Volt derültség a bemutatkozásnál. — Hogyhogy itthon, napközben ? — Gyöngyösön, a Kékes étteremben vagyok felszolgáló, és most jutalomszabadságot kaptam: megnyertem az országos terítési versenyt. — Megint csak gratulálok! — És ahhoz, hogy augusztusban megyek katonának? — kérdi nevetve. — No, nem mintha tartanék tőle. Nagyapám azt mondja, embert faragnak belőlem. Csak hát rossz lesz itthagyni a haverokat, a társaságot. — Sok a fiatal At káron? — Ojjé! És itt még lehet is mit csinálni. Nem elsősorban a diszkóra gondolok. De minden szabadidőnkben sportolunk. Foci, röplabda, pingpong, tenisz... Ugye ritkaság, hogy van teniszpálya egy ekkora faluban? — Tényleg. És a természetet szeretik? — Hogyne. Hajó az idő, összejövünk néhányan, busszal Gyöngyösre, onnan Sástóra, vagy gyalogosan irány az erdők, a Mátra. Bartók Béla: Szerencsére, az itteni fiataloknak nem a bisztró a mindenük... — Melyik a szebb, a Bükk vagy a Mátra ? Mert ismerek olyat, aki azt mondja: a Bükknél nincs szebb, csodálatosabb vidék az országban... — Nekem a Mátra nőtt a szívemhez. De csoda-e, ha az aljában nőttem fel?! Amiről az atkári kiapadókon mesélnek... Egy fedél alatt... Akárhány faluban csak megfordultam, mindig valami melegség öntötte el a szívemet, ha megláttam a ház előtti kispado- kat. Hozzá tartoznak a fakerítéshez, szerényen megbújnak a festett, vasból kovácsoltak tövében is. Némelyikük csak egy szál deszka, alátámasztva, másikukhoz háttámlát is illesztett a gazda. Van, amelyik csak akkora, mint egy nagyobbacska zsámoly, van ház, amely előtt jókora terpeszkedik, a család apraja-nagy- ja kényelmeskedhetik rajta. Ha ezek a kispadok beszélni tudnának! Vajon mi mindent mondanának el ötven, húsz vagy akár csak tíz év történetéről is? A nyáresti, alkonyi jóízű tercieréről, jószomszédi csevegésről, „Az emlékek Érdekes, a régi családi portákat jobban „szeretik” a kispadok. Ezeket már nemzedékek koptatták, együtt öregedtek a ház népével. A többszintes, falusi palotákat már nem kedvelik, itt nem is nőttek a hivalkodó kerítések tövébe. De ahol a nagypapa, nagymama még él, az unokák is kitelepednek rájuk, legyen déli verőfény, esti harangszó... Az atkári kispadoknak meg külön hangulatuk van. Teljes utcasoron át nem hiányoznak egyetlen ház elől sem. Hallgassuk csak, miről is mesélnek... Idetűz a nap, a sok eső után jólesik melege. A hatvanhat éves Polonkai József az éjszakai műszak után kiült egy kicsit sütkérezni: — Nyugdíj mellett is dolgozom, éjjeliőr vagyok a Gyöngyös — Domoszlói Állami Gazdaságban. Reggel, hogy megjöttem, aludtam egy keveset, nekem az már elég. Mentem volna a kertbe gyomlálni, de olyan sár van, hogy nem lehet. Éjnye, de kár, pedig ehettek volna foss cseresznyét a fáról! A diskurzus hallatán kijön a kertkapuba Józsi bácsi lánya, tőle érdeklődünk, mi újság Atká- ron: — Csendes, nyugodt falu ez, mint a többi. Annyiból jó, hogy közel van Gyöngyös, tíz kilométerre, és gyakran van buszjárat. Vonat ugyan nincs, de akár biciklivel is át lehet menni Vámos- györkre, úgyhogy nem vagyunk elzárva a külvilágtól — mondja Tomik Istvánná. — Hát, az ellátás már nem valami híres, bár van három bolt is, de megszűnt az iparcikk. Úgyhogy most egy gombot, egy cipzárt se lehet kapni Atkáron. Úgy hallottuk, terveznek egy új ABC-t, bizony, az nagyon elkelne. Érdekes: ugyanakkor meg három fodrász is dolgozik a faluban, meg szikvizes, bádogos, lakatos, villanyszerelő... De kell is, erre az ezerhat- száz — ezerhétszáz emberre. — Akad-e munkalehetőség? — Alig-alig, főleg nőknek nem. Én is már negyedik éve itthon vagyok, bedolgozom az egri Csini Háziipari Szövetkezetbe. Mikor mit kérnek: kötök, varrók is. Nem mondom, annyiból jó, hogy a kislányomat nem kell napközibe adni, ha hazajön az iskolából, délután vele lehetek, segítek a leckét írni. Csakhogy három-négyezer forintnál így nem jön össze több. Meg jobb lenne, ha nem mindig négy fal közt, hanem közösségben lennék. Csak hát az jut munkalehetőséghez, akinek van ismeretsége. A nagyszülők tán izgatottabban készülődnek... — Jaj, nagy esemény lesz szombaton! Egyszere ballag mind a két unokánk — újságolja Visztra Antalné. — A fiú műszaki rajzoló lesz, a kislány cipőfelsőrész-készítőnek megy Gyöngyösre. — Hogy zajlik Atkáron a ballagás? — Az iskolában igen szép ünnepség szokott lenni. Ott leszünk az idén mi is, a papával. Na, aztán meg két helyre is megyünk, nagy ebédre. Tyúkot vágok, sütök tortát, süteményeket. — Sokan lesznek? — Egyik helyen is, meg a másikon is vagy húszan-húszan. A virágcsokrot, a bonbont az iskolába illik vinni, otthon aztán kapják az ajándékot a gyerekek. — No és minek örülnek a legjobban a mostani nyolcadikosok? — kérdezzük Visztra Antalt, a nagypapát: — Minek, minek? Hát a pénznek. Tőlünk is azt kap mind a kettő... olykor perpatvarról., az élet so- letésről és halálról, teherről és ráról. Panaszról és örömről, szü- elégedettségről. Szöveg: Mikes Márta Fotó: Perl Márton Tomik Istvánná: A kislányom első osztályos, annyiból jó, hogy itthon dolgozom, nem kell napközibe adni — Nyáron azért jó, ugye, mert itt a nagy kert... — így igaz, kikerül minden zöldség a konyhára belőle. Most málnát telepítettem, ha Polonkai József: Tíz napot dolgoztam egyvégtében, este hattól, reggel hatig... bejönne, eladnám a felvásárlónak. Mert bizony manapság ' mindent meg kell ragadni, hogy pénzhez jusson az ember. Falun se könnyű... Ferge Sándor: „Magyar király, dörgöld össze” dohányt szívok... Szerintem hét faluban nem akad olyan jó kedélyű öregember, mint Ferge Sándor. Betöltötte a nyolcvankettőt, de most is folyton huncutkodik. Nézem a pipáján a kupakot: egy csavaros üvegről való. — Persze, mert így legalább pálinkaíze van a magyar dohánynak. Ez az én élvezetem. Dolgoztam egész életemben, voltam kerülő, éjjeliőr, állatgondozó. Huszonnyolc évig meg Tason, a Dőry Gyula nagyságos úréknál kocsis. De ebből csak hármat számítottak be a nyugdijamba. Pedig nem volt ott se könnyű munka, a bárónő ha mérges volt, hát szorultak a cselédek. Engem Sámuelnek hívott, a fene tudja, miért... Ugyanúgy kellett nekem is vetni, mint a többieknek. Mondom neki, csak ha lesz kenőolaj, akkor megyek. Mert boruk az volt bőven, ha a nagyságos úr nem is itta, de igen nagy vendégeskedések voltak. Az övék volt az első rádió a faluban, mink felmehettünk az ablak alá meghallgatni. — És most hogy telnek a napok? — Az a jó, ha meleg van, kiülök a kispadra. Mert én se nem olvasok, se nem tudok írni. De emlékem az annyi van... azokkal élek. Egyszerre ballag a hét unoka \ Óvodások Az árnyas kertben igazán jó dolguk van a cseppeknek. Véget értek a foglalkozások, nekik már „nyári szünet” van. Egész délelőtt játék, a jő ebéd után alvás, aztán megint csak a friss levegőn futkároz- hatnak. A hatvankét óvodásból most csak harminchat jár, a többiek „szabadságon”. A nagycsoportból többen szeptembertől már beübiek az iskolapadba, de addig még nyár. napfény, hancúrozás! meg I a pipám nem hagynak el"
