Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-12 / 110. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 12., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3, Láthatatlan forintok Panaszkodik az ismerős, hogy már nem elég az ezres, amit fizetési napon fel szokott adni szüleinek, ennél többre szorulnának, és a gyermeki figyelmesség mára elvesztette szimbólumértékét; belőle legközelebb tüzelőt szándékoznak rendelni az öregek, tehát megélhetésükhöz kell. Csakhogy meg kell élnie valahogy panaszkodó barátomnak is, akinek vállát nyomja még a két iskoláskorú gyermekének nevelésével kapcsolatos számtalan kiadás is. Hol jelenik meg mindez a statisztikában — tette fel a jogos kérdést a panaszkodó és véletlenül tudtam is neki válaszolni: sehol. Mint ugyanis a „fogyasztói árindex és a létminimum újszerű értelmezését” kutató program vezetőjétől, Pirityi Ottótól, a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézetének tudományos osztályvezetőjétől nemrégiben megtudtam: a reálbér korántsem csak akkor csökkenhet, ha a fogyasztói árak nagyobb ütemben emelkednek, mint a keresetek. A hivatalos statisztikában meg sem jelenő szükségletek is okozhatnak komoly kiadásokat. Az ismerős gondja is ebbe a kategóriába tartozik. Szülei nyugdijának reálértéke csökken, így támogatásuk költsége növekszik és ezért pénzt kénytelen elvonni saját családjától. Míg a szülők csökkenő tényleges jövedelmét jelzik a statisztikák, gyermekük másik oldalon ezzel kapcsolatban fokozódó terheit már nem. Ahogyan nem jelenik meg a KSH kiadványaiban kiadásként a már különélni szándékozó gyermekek támogatása, a részükre nyújtott nem csekély segítség a lakásvásárláshoz. Ha pedig még csak iskolába járnak és az amúgy „ingyenes” oktatás költségei emelkednek — szinte mindenhol elvárják az iskola karbantartásához, felszereltségéhez a szülők hozzájárulását, — az így kiáramló jövedelem sem rezgeti meg a fogyasztói árindex mutatóját. És a valamennyiünk zsebéből „láthatatlanul” elfolyó pénz talál még utat magának bőven. Lassanként olvad mind soványabbra a kiküldetési dijak, az ösztöndíj, a családi pótlék reálértéke, melyet szükséges kövérsé- gűre isméiteken csak a keresetekből lehet hizlalni. Pénzt kell fizetni a korábban ingyenes szolgáltatásokért, hozzájárulni a közművesítéshez és a jövőben tenyerét tartja majd az egészségügy is, ha az „orvosi alapellátáson” túlmenő igényekkel fordulnak hozzá gyógyításért a betegek. Akad más is, amit talán minden jószándék mellett sem deríthetnének fel a statisztikusok. Az eltelt évtizedek alatt a hiánycikkek aránya — a bővülő áruválaszték dacára — alig csökkent, sejthetően azonban növekedett a beszerzésnél, kurrens szolgáltatások megrendelésénél csúsztatott borravalók, hálapénzek ösz- szege. Megannyi kiadás, amit nem jelez az árstatisztika, nem rögzítenek a fogyasztási felmérések. Nem adnak számot az autóért és legutóbb már a telefonért is előre fizetendő, nagy összegek lekötéséből származó kárról. Arról a kárról, amit az állampolgárnak okoz a pénz forgatásából, azonnali elköltéséből létrejöhető haszon elmaradása. A felsorolás végére jutva azért próbáltam megnyugtatni az egyre idegesebb ismerőst; egyrészt azzal, hogy a statisztika mindig, mindenhol torzít, hiszen átlagokkal számol. Azután „nyomtalanul” elfolyó jövedelmünket látható gyarapodásunk tanulsága alapján mindeddig sikerült többletmunka és — igaz olykor keserves — többletáldozatok révén pótolni. Ezért is laza már az összefüggés a kereset és az élet- színvonal között. Utóbbit leginkább a csendben eltűnő forintjaink és a látványosan sok túlmunkáért juttatott pénz közötti arány formálja. V. Gy. Megugrott utasforgalom Csap — „csordulásig” A szovjet-magyar határon kialakult autósorokról, a hosszú várakozási időről számolt be egyik számában a Pravda. Mint a rövid tudósításból kitűnik, Csapon és a többi határátkelő helyen az április elejei hegyeshalmi csúcsforgalomhoz hasonló helyzet alakult ki azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem magyar állampolgárok, hanem szovjetek, a határ túlsó oldalán várakoztak hosszasan — Magyarországra utazva. Az ügy előzménye, hogy a közelmúltban jelentősen egyszerűsítették a határmentén lakó szovjet állampolgárok látogató célú utazásait Magyarországra. A lehetőséggel főként a Kárpátalján élő, és Magyarországon rokoni, ismerősi kapcsolatokkal rendelkező magyar nemzetiségűek élnek, rövidebb időre — akár egy- egy rövidebb bevásárlás erejéig is — átruccanva Magyarországra. A közelmúltban előfordult olyan nap — írja a vezető szovjet újság —, amikor legalább ezer személyautó várakozott a csapi határátkelő előtt. (A Győzelem napjának évfordulóján a Szovjetunióban május 8. és 9. munkaszüneti nap volt.) A nem ritkán több órás várakozás oka a Pravda szerint az, hogy a szovjet határátkelőhelyeken a hatóságok nem készültek fel kellőképpen az utasforgalom nagymérvű megugrására. Vizsgázik az OLTCIT Egy űjabb autó vizsgázik a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet jármű osztályán. Az intézet szakemberei „nyúzópróbának'' vetik alá a román gyártmányú, léghűtéses, 5 személyes OLTCIT gépkocsit. (MTI-fotó: Balaton József) A jellegzetes Agria-bútorokat kár lenne föladni... A gépsorok is ezek gyártására alkalmasak (Fotó: Szántó György) A márkából, a minőségből nem engednek Összeroppan-e az Agtia Bútorgyár? — No, azért ez így nagyon erős — kérdés, hisz szó sincs ilyen közvetlen veszélyről, — szögezi le beszélgetésünk elején Máté Ernő, azAgria Bútorgyár igazgatója. — Nem mondom vannak álmatlan éjszakáink, hisz nem kevés a gondunk. A tavalyi év végére elértük, hogy a veszteséget „ledolgoztuk”, ám nem voltak kiemelkedőek az eredményeink. A tervezett bevétel elmaradt a különböző áremelések, az áfa és a kamatlábak alakulása miatt. Ügy tudom sok kérdőjellel indult az 1989-es esztendő is... — Nézze, ha azt vesszük, hogy az első négy hónap termelési értéke eléri a 100 millió forintot — a tervezett éves 300 millión belül, akkor ebből a szempontból nem panaszkodhatunk. Az viszont tény, hogy az anyagellátásban nagy volt az akadozás. Különösen a kárpitos termékeinkhez szükséges poliurelán hab okozott sok fejtörést: havonta hárommillió forintos kiesésünk volt emiatt. A sajóbábonyi gyár az éves igényeinknek 65-70 százalékát ígéri. Pillanatnyilag jugoszláv importból pótoljuk, csak- hát jóval magasabb áron. Emellett a tölgyfűrészáru minősége és ellátása sem volt olyan, ahogy szerettük volna. Ebben ugyan sikerült előbbre lépnünk, de elég ha azt mondom, hogy a Dunántúl legtávolabbi csücskéből, So- mogyból szereztük be ezt, s bizony a szállítási költséget nagyon megemelte. — Vagyis ha ilyen ellentmondásos helyzetbe kerültek már az idei év elején, a folyamatos munkát sem tudták biztosítani a dolgozóknak? A kérdésre Máté Ernő nem hallgatta el, hogy bizony több esetben szabadságra kellett küldeni a munkásokat, azt mondani nekik: majd ledolgozzák a kiesett munkaidőt — s ezáltal a hangulat méginkább romlott a gyárban. A legaggasztóbbnak viszont a permanens anyagáremeléseket tartja. Mint mondta: — Szinte nincs olyan nap, hogy valamelyik szállítónk ne jelentene be áremelést. A poliurelán hab március 1-én 22 százalékkal lett drágább, a lombos fűrészárút január 1-től 25 százalékkal többért adják s a fenyő a tavalyihoz képest 50 százalékkal lett drágább. Ami minket érzékenyen érint: mivel nagyon sok valódi bőrt használunk fel, nem tudom milyen helyzetbe kerülünk júliustól. Eddig négyzetmétere 1.100 forint volt s már most megtudtuk, tíz százalékkal emelik az árát majd. De mondhatnám akár a hazai bútorszöveteket is, vagy az epedát, amelyek 10-15 százalékkal kerülnek többe az eddigieknél. No, és a csomagoló anyagok. Április 1-től 26 százalékkal ugrott meg az áruk. Márpedig termékeinket illik megvédeni, s ezzel, hogy a fólia drágább lett, igazán nem terhelhetjük meg a fogyasztót. — Végighallgatni is sok volt mennyi minden kerül többe önöknek. Ilyen körülmények között számíthatnak-e arra, hogy megmarad továbbra is a belföldi kereslet termékeik iránt? — Sajnos szűkült a pia- cunk.Kevesebb Agria szekrénysor is fogy. Ennek oka nemcsak az alapanyag áremelkedésben rejlik. Dehát a boltokban minden cikk drágul, a megélhetéshez kell elsősorban a pénz, a vásárló- közönségnek hovatovább luxus lesz minőségi bútort vásárolni. Ha így haladunk csak a kiváltságosok engedhetik meg maguknak, hogy márkás berendezést vásároljanak lakásukba. — A nehezedő feltételek mellett milyen döntést hozhat egyáltalán az Agria Bútorgyár vezetése? — Nos, ez az ami az álmatlan éjszakákat okozza. Elég, ha csak azt mondom: az alapanyag áremelés tízmillió forint fölött terheli összességében az idei évünket. Ezt természetesen nem tudjuk „lenyelni”, egy részét mindenképp tovább kell hárítanunk. Olyan helyzetbe azonban mégsem kerülhetünk, hogy termékeink eladhatatlanokká váljanak, olyan drágák legyenek. De az tény, hogy a kereslet nagyban csökkent. Pedig óvatosak voltunk a tervezésben is: a 300 millió forintos termelés mellett 9 millió nyereséget tűztünk ki célul. S bizony már ez is veszélyben van. — Nem irigylendő hát jelenleg a fogyasztási cikkeket gyártó igazgatók széke... — Tény, hogy olyan helyzetbe kerülhet bárki: terméke piac- képtelenné válik. Ha viszont gyors szerkezetváltást vezetnénk be, felkészületlenül, megalapozatlanul — megint csak nem volna megfelelő piac. Ám itt a nagy kérdés: szabad-e az Agriának engedni a minőségből, a márkából, mely éveken át oly híres volt? Nos, egyértelműen nem. Ezt az időt úgy vélem ki kell böjtölni. S ez óriási feladat elé állítja a kollektívát. Mert jóformán minden fölösleges költséget lefaragtunk már, ez vajmi keveset nyom a latba. Folyik a vita „házon belül is”, áttéijünk-e a kommersz bútorok gyártására? Erről sem lehet szó. Hisz a gyártási technikánk sem olyan, a többi gyár, aki ilyenre rendezkedett be olcsóbban előállíthatja ezeket. Mindenképpen meg kell maradni az igényesebb termékek gyártásánál. — S akkor hogyan tovább? — Nos, a szocialista piacra most még jelentős mennyiséget szállíthatunk mintegy 120 millió forintos értékben. A piacunk Lengyelország és Csehszlovákia. Emellett tovább folytatjuk az osztrák fővállalkozásban készülő szállodaberendezéseink gyártását, s keressük a tőkés export bővítésének további lehetőségeit is. Ám a tépelődés, a letörtség érthetően úrrá tesz az igazgatón: hiszen a mi dolgozóink is a piacról élnek, s nekik is egyre nehezebb a helyzetük, ha nem kellőképp dotáljuk őket... Mikes Márta Gyöngyös megnyert ezerjei Ha segít a városlakó... Újsághír: „A Hazafias Népfront Országos Titkársága a kiemelkedő településfejlesztési társadalmi munkáért Elismerő Oklevelet és 500 ezer forintot adományoz...Gyöngyös városának.” Az oklevél nem az első, csak egy a sorban. Az utóbbi esztendőkben számos elismeréssel illették azt az önkéntes segítséget, amelyet a mátraalji városnak nyújtottak a polgárai. Lakói szeretik Gyöngyöst, érthető hát, hogy tesznek is érte. Lássuk csak... * Amikor legutóbb a Donovár utca felé jártam, azt mondta a környék lakóbizottsági elnöke, sajnálja, hogy korábban nem néztem szét errefelé, mert „micsoda különbség...!” — Egykoron szeméttelep volt itt — erősítették meg többen is. — Most pihenőpark zöldéit, focipályáról álmodoznak a grund gyermekgazdái. Mi varázsoltuk ilyenné... Öröm volt hallgatni, ahogyan örülnek a közös munkájuknak. Az ő kapavágásaik is benne voltak azokban a munkálatokban, amelyek három esztendeje 19 millió forintot értek. Egy évvel később már 31 -re rúgott ez az ösz- szeg, míg tavaly „felsrófolták” 33 millióra. — Ha beleszámoljuk az üzemek, vállalatok támogatását is, akkor több, mint hetven milliót tesz ki a városért végzett munka — összegezte Csépány Ferenc, a HNF városi titkára. Dossziéjában aprólékos feljegyzések utalnak minden felajánlásra, elvégzett feladatra, ígért vállalásra. A népfront helyiségében pedig ott függenek a falon a már említett oklevelek. — Csak a legutóbbiakról: 1987-ben az Országos Anyag- és Árhivatal adományozott dijat és 500 ezer forintot a hulladékgyűjtési akció városi harmadik helyezéséért. Egy évre rá ismét nyertünk 100 ezret. S most ismét kiérdemelte a lakosság... — Mire jutott a korábbi több, mint félmillióból? — Főként városszépítésre fordítottuk: fásítás, tereprendezés, parkosítás szerepelt a terveinkben, de jutott egy idősek klubjának a támogatására is. Munkálkodtak akkoriban a város adta anyaggal a helybeliek a Deák Ferenc, az Encsi és a Donovár utcában. Parkosítottak a Mátrai úton, játszóterek, sportpályák, kispályás sportrészek „nőttek ki” a lakótelepek között. S ez csupán a lakossági összefogás eredménye. A városi tanácsnál tartják nyilván a vállalatok, üzemek támogatását. Ez is szép summára rúg: 1986-ban 33,2, 87-ben 24,5, míg tavaly 37,5 milliót tett ki. — Dolgoztak az erőgépek, a szocialista brigádok a Kálvária dombon lévő oktatási intézménynél: sportudvart építettek, kerítést húztak, hálókat feszítettek ki, vízlevezetést végeztek, fénycsöveket szereltek. Csak itt több, mint 10 milliós volt a bányászok, a közúti építők, a mezőgépesek és a mikroelektroni- kások társadalmi munkája. A városi strandon a régi ponyvasátrat alakították át erősebb szerkezetűvé többek között a GHV szakemberei, sportpályát, lőteret alakítottak ki, viszont a mátrafü- redi erdészeti szakközépiskolások, de számos gazdasági egység „szállt” be a sárkányrepülő-világbajnokság technikai elkészítésébe. * A városban ma büszkék az újabb díjra, s a velejáró félmillióra. A tavalyi munkájuk értelmét, elismerését látják benne. Hogy mire fordítják, arról a HNF városi bizottsága dönt. — Egy biztos: nálunk mindig előnyt élveztek azok a teendők, amelyek azt a jelzőt kapták: ”sürgős”, vagy „égető”... — mondta a népfronttitkár. — A városszépítésben pedig napról napra akad ilyen bőven, tehát minden fillért erre kívánunk áldozni. Például a Mátrai úti lakótelep további parkosítására, vagy az Északi városrész csinosítására, de gondolunk az utak, járdák javítására is. Hogy hová tegyük a pénzt, ötlet ötletet ér.... Igények vannak, méghozzá annyi, hogy ha ehhez hozzátesszük még a városi tanács alapjából kapott helyi „szépítési akció verseny pénzét”, 175 ezer forintot, akkor is kevés lesz. Gyöngyösön eddig is az ötletekkel szaporították a pénzüket. Az egyik városszépítő fogalmazta meg: — Az első lépéseket is kis pénzekkel tettük meg, a nyeremények csak növelhetik a lehetőségeinket... (szilvás)
