Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-11 / 109. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. május 11., csütörtök GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3, Kényszer helyett szabad választás A társasági törvény megboly­gatta a szövetkezeteket. A múlt év őszén, amíg csak formálódott az új szabályozás, a szövetkezeti vezetők reménykedve várták, milyen hatással lesz gazdálkodá­sukra. Januárban kiderült, hogy az elfogadott társasági törvény, a benne rejlő kedvezmények, újabb kihívást jelentenek a szö­vetkezeteknek. A jószándékú és laikus közvélemény azt sem ér­tette pontosan, miben különböz­nek a szövetkezetek a társasági törvényben szereplő formáktól. Az elmúlt évtizedekben az ál­lami vállalatok szocialista jelle­gére hivatkozva, hátrányos meg­különböztetések érték a szövet­kezeteket. Ezúttal pedig a gazda­sági társaságok kerültek reflek­torfénybe, s ez megint csak hát­rányba hozta a szövetkezeteket. A hátrány tehát halmozódott, megfeledkezve arról, hogy a szö­vetkezetek a megkülönbözteté­sek ellenére is bizonyították élet- képességüket az elmúlt évtize­dekben. Ezt magasrangú doku­mentumok is elismerték, így az MSZMP KB is megállapította, hogy a szövetkezeti tulajdon ha­tékonyabb az államinál. Nemcsak más, több is Ha az elveket és a verseny­semleges gazdálkodás szabályait tekintjük, bíztató lehet a szövet­kezeti jövő. A szövetkezet ugyanis nemcsak más, hanem több is a részvénytársaságnál; nem csupán gazdasági vállalko­zás, de egyszersmind társadalmi szervezet, mozgalom is. A társa­ságokra oly jellemző profitérde­keltség a szövetkezetek jelenleg is élő kultúrális, szociális funk­cióit szorítaná háttérbe, tagadná a demokratikus működés gya­korlatát. A gazdálkodásnak ép­pen azokról a humánus vonásai­ról mondanának le, amelyek a társadalmi rendszerektől függet­lenül előnyei a szövetkezésnek. Mindezek persze csak elvek maradnak, ha az éppen érvényes gazdaságpolitika, s kiváltképpen annak gazdasági gyakorlata nem engedi az önkormányzati dönté­sekre hagyatkozni a szövetkeze­teket, nem tekinti őket egyen­rangú partnereknek. A szövet­kezeti elvek és törvények meg­sértésének, az ezekkel ellentétes gazdasági beavatkozásnak több alkalommal is tanúi lehettünk az elmúlt évtizedekben. Ezek ese­tenként veszélyeztették a szövet­kezeti létet, s ezt a veszélyt a ja­nuártól érvényes társasági tör­vény felerősítette. Új szövetkezeti törvény kell Az ellentmondásokra tekin­tettel feltétlenül szükség van egy új, egységes szövetkezeti tör­vényre, amely viszont csak az Al­kotmány elfogadását követően, 1990-ben léphet hatályba. Ez vi­szont még elég hosszú idő ahhoz, hogy az ellentmondások a szö­vetkezetek hátrányára szaporod­janak. Ezért még az idén, sző­kébb körben módosulnak a szö­vetkezeti jogszabályok, nélkülük ugyanis nem egyenértékűek a szövetkezetek más gazdasági társaságokkal, nincs egyenlő esélyük az eredményes gazdál­kodásra. A szövetkezeti törvény készü­lő módosítása a gazdálkodó egy­ségek versenyképességét javítja a tagság vagyonérdekeltségének erősítése révén. Lehetővé teszi a szövetkezetek gazdasági társa­sággá való átalakulását, ha a tag­ság többsége ezt akarja. Régi szövetkezeti vitát old meg a tör­vény azzal is, hogy az állami vál­lalatokhoz és a gazdasági társa­ságokhoz hasonlóan a szövetke­zetek felett is a cégbíróságok lát­ják el a törvényességi felügyele­tet. A készülő módosítás legna­gyobb vitát kiváltó, ugyanakkor a szövetkezeti gazdálkodást leg­inkább erősítő tétele az lesz, hogy a jövőben lehetőség nyílik a vagyon részleges felosztására. Ez egyszersmind megoldja azt a hosszú ideig jogosan kifogásolt jogszabályi kötöttséget, misze­rint a szövetkezet nem rendel­kezhetett vagyona fölött, a tag el­idegenedett saját tulajdonától, s annak gyarapítása helyett éppen a felélése volt az érdeke. Egyetlen jogszabályi kötöttség Ha az Országgyűlés elfogadja a szövetkezeti törvény módosítá­sát, a jövőben önkormányzati döntés alapján lehetőség lesz ar­ra, hogy a szövetkezet erkölcsi- leg-anyagilag is elismerheti a tagság közreműködését a közös vagyon gyarapításában. Ennek számos formáját lehet majd ki­dolgozni, a szövetkezeti ágaza­tok sajátosságaitól függően más­más módszerek terjednek el a gyakorlatban. A jelenleg formá­lódójavaslat szerint szinte egyet­len jogszabályi megkötöttség lesz csak: a felosztott vagyoni hányad nem lehet több a szövet­kezeti vagyon 50 százalékánál. A készülő törvénymódosítás részleteiről lehet vitatkozni, szakmailag finomítható. Min­dennél fontosabb viszont, hogy a szövetkezetek a vagyonérdekelt- ség korszerűsítésével verseny­helyzetbe kerüljenek a gazdasági társaságokkal. Csak így érhető el, hogy az átalakulás ne kény­szer, hanem önkormányzati döntésre alapozott lehetőség le­gyen a szövetkezetek számára. V. Farkas József „Gyógyítják” a földeket a Dráva völgyében Meliorációs beavatkozással „gyógyítják” a földeket a Dráva völgyében. Rendezik a vízfolyá­sokat és javítják a talajokat, ezzel növelik a szántóföld termőké­pességét. Az ország egyik leg­kedvezőtlenebb adottságú ter­mőtája a drávai síkság. A vízfo­lyásoktól szabdalt területen sok­helyütt elmocsarasodtak a föl­dek, leromlott a talaj minősége és bizonytalanná vált a termelés. A Dráva völgye történetének ed­digi legnagyobb termelésfejlesz­tő vállalkozása az úgynevezett térségi melioráció. Az egész táj­egységre kiterjedő vízrendezés és talajjavítás kereken 50 ezer hektárt érint, s a teljes költsége körülbelül egymilliárd forint. Gazdaságpolitikai és társada­lompolitikai szempontból egya­ránt fontos ez a program, hiszen eredményei közvetlenül vagy közvetve ötven falu boldogulását segítik elő. Ezért a mostani ne­héz pénzügyi helyzetben sem mondanak le a melioráció foly­tatásáról a dél-baranyai gazdasá­gok, legfeljebb lassítják az üte­mét. Jelenleg négy mezőgazdasági üzem — a baranyahidvégi, a di- ósviszlói és a drávaszabolcsi ter­melőszövetkezet, valamint a Szentlőrinci Állami Gazdaság — földjein dolgoznak a meliorációs brigádok. A MÉM 52 millióval támogatja az idei programot. Településeink hozzájárulásunk nélkül fejlődnek tovább Búcsú egy kötelezőén önkéntes adótól Egy rendelkezés visszatér ön­magába, és csak papírra vetett gondolat marad az utókor szá­mára. Legtöbben úgy véljük, ez így rendjén való. Az íróasztal mellett kiagyalt településfejlesztési hoz­zájárulás (teho) — most már egy­re nyilvánvalóbb — nem állta ki az idő próbáját. Sorra számolják fel ezt az — úgymond — intéz­ményt, valójában sajátos adófor­mát. Legutóbb például Gyön- gyössolymos tanácsa határozott ekképp. A gyöngyösi városi pártbizottság pedig úgy foglalt állást, hogy a Mátra alján minde­nütt azonnal töröljék. De koráb­ban a megyeszékhely választott testületéi is e megoldás mellett kardoskodtak. Meg is született a teho megszüntetéséről szóló ta­nácsi jogszabály. Napjainkban pedig annak lehetünk tanúi, hogy az egész országban rendre búcsút vesznek tőle. Csodálkozni a mai helyzeten azonban egy pillanatig sem érde­mes. Amikor 1983-ban meg­kezdték a vele kapcsolatos tör­vényerejű rendelet kimunkálá­sát, már akkor is jócskán akadtak ellenzői. Már abból a szűk kör­ből, akik előzetesen megismer­hették tartalmát. (Nefelejtsük el, abban az időben nem volt divat valamely jogszabály társadalmi szintű megvitatása. Mégha vala­mennyiünket érintette is.) Ne­hezmé­nyezték, hogy a romló életszín- vonal mellett akarják a lakossá­got megterhelni. Ráadásul — nyilvánvaló politikai célzattal — a hozzájárulás kifejezéssel ön­kéntes jellegét igyekeztek hang­súlyozni. Holott még az elsős ál­talános iskolások is tisztában voltak vele: adórólvan szó! Már­pedig nehéz lenne olyan embert találni, aki boldogan szabadul meg a pénzétől saját elhatározá­sából. Adóról volt szó, mégpedig olyanról, amely lényegében a megszüntetett „kofa” (község­fejlesztési alap) helyébe lépett. Maga a szervezés is meglehe­tős bonyodalmakkal járt együtt. Legfőképpen a városokban. A kiötlők jószándékát senki sem vonta kétségbe. Volna abban va­lami nemes, ha az állampolgárok összefognak, és saját jobb létük érdekében áldoznak a haza oltá­rán. Vagyis azokra a feladatokra nyitják ki pénztárcájukat, ame­lyek a legsürgetőbben megoldás­ra várnak. Ehhez azonban olyan célok kitűzésére is van szükség. A községekben — s a gyakorlat ezt igazolta — aránylag könnyen sikerült mozgósítani az embere­ket. A városokban viszont annál körülményesebben. Emlékezhe­tünk még a megyeszékhelyen le­játszódott jelenetekre. Az első fordulóban nem igazán mérték fel jól az igényeket. Egyáltalán nem csábította az Egerben lakó­kat például az, hogy köztemető építési gondjain enyhítsenek. A kívánalmak — amint az a máso­dik fordulóban kiderült — sok­kal szerteágazóbbak voltak, mintsem ilyen „nagy közös dol­gokon” gondolkoztak volna. Érthetően mindenki a maga kör­nyezetében lévő megoldatlan problémákon szeretett volna se­gíteni. Ha már mindenáron fizet­nie kell. Teljes mértékben egyet lehetett érteni az egri tanácsel­nökkel, aki technikailag is kivite­lezhetetlennek tartotta, hogy 21 ezer családot keressenek fel, s győzzék meg őket eme önkéntes hozzájárulás fontosságáról. A szervezésre fordított összeg már nem is került igazán szóba... A lakók is véleményt nyilvání­tottak. Igen nagy volt azok szá­ma, akik ki sem töltötték a kér­dőívet. Vagy ha igen, nem nyom­dafestékre való megjegyzéseket fűztek hozzá. Ezek után érthető, hogy első nekifutásra a megye- székhelyen nem tudták keresztül vinni a teho bevezetését. Elő­adódott olyan eset is, amikor la­kók külön feliratot ragasztottak ki bejárati ajtajukra: Amennyi­ben teho ügyében jöttek, kérem, ne is kopogtassanak! Az embe­rek Egerben például másodszor­ra csupán abba egyeztek bele, hogy fizetik a megszabott össze­get, ha közvetlen környezetük fő céljainak megvalósításához já­rulhatnak így hozzá. Keringtek — korántsem min­den alap nélkül— olyan hírek is, hogy bizonyos településeken matematikai műveletek révén alakult ki a lehető legegyszerűbb Pali bácsi esete (Ez a cikk még tavaly novem­berben íródott. A jelentős késés oka az, hogy az öt hónapja lezaj­lott történet végére csak ezekben a hetekben került pont.) Nemrégiben a viszneki id. Tari Pál (a továbbiakban Pali bácsi) kereste meg szerkesztőségünket panaszával. A lényeg: néhány hete parlagon heverő farönköket talált a környéken, s mivel azok már több hónapja ott virítottak, úgy gondolta, hazaviszi azokat. Haza is vitte. S ez a pont lett a bonyodalom kezdete. A helybéli párttitkár ugyanis meglátta őt, mikor háza felé haladt a rako­mánnyal. Utóbbi kötelességének érezte, hogy feljelentést tegyen Pali bácsi ellen. * Elutaztunk hát Visznekre. A Szabadság nevet viselő utca 37. számú háza a feljelentetté. A „bűnös” a kapuban fogad min­ket, aztán az udvarra vezet min­ket. Itt vannak ezek a korhadt rön­kök — kezdi harsány magyará­zatát —, hát pont ezek hiányoz­nak valahonnan? Emiatt ez a nagy cirkusz? Pali bácsi bent a házban foly­tatja az eset elbeszélését: — A fákat már tavasszal ki­vágták, s ott is hagyták mostaná­ig, a kutyának sem kellett. Nem nyúlt hozzájuk senki, ezért vit­tem haza. És ezért jelentett fel Tóth Lajos párttitkár, az itteni Béke Tsz növénytermesztési fő- ágazatvezetője. Még a rendőrsé­get is rám küldte... — A rendőrséget? — Igen, azt. Jött vele egy asz­talos — a téeszből —, hogy meg­állapítsa, milyen értékű a fa. Es hogy milyen súlyú. Persze úgy határozott, hogy az 35 mázsán felül van, de abból a hulladékból már csak gyufa készülhetne. Az­tán kijött egy másik rendőr, meg egy biztosítási kárszakértő: ő már csak 21 mázsát „ítélt meg”, de azt ő is mondta, hogy a fa od- vas és nagyon rossz minőségű. Pedig azokat nem is a téesz ül­tette, és nem is ér az már semmit. Arról már nem is szólok, hogy ha én nem vitettem volna el a rön­köket az útból, a gépek be sem tudtak volna menni a naprafor­góföldre. És most várhatom a pénzbírságot, pedig én még nem voltam büntetve soha, és semmi rosszat nem is szóltam. Hatvanöt éves, leszázalékolt nyugdíjas va­gyok, az asszonnyal együtt há­rom és fél ezer a nyugdíjunk ösz- szesen. És minket büntetnek ezért a korhadt fáért...? De tudom én, miért van ez az egész, mi baja velem a párttitkár­nak.- Mi? — Az, hogy annak idején nem léptem be a téeszbe. Most azért van minden. * íme, az egyik álláspont. Meg kell azonban jegyezni, hogy mi­vel én nem vagyok szakértője a fával kapcsolatos ügyeknek, egy hozzáértő embernél érdeklőd­tem, mi a véleménye a történtek­ről. Az erdészetben igen járatos szakember szerint jogilag talán vitatható Pali bácsi cselekedete, de mégis: ha több mint fél évig ott hevert az út mellett az a kor­hadt fa, és azt valaki elviszi on­nan, akkor inkább köszönetét kellene mondani neki. Na de nézzük meg a másik ol­dal képviselőjét, aki a legköze­lebbről ismeri a feljelentési ügyet. * Tóth Lajos növénytermesztési fő-ágazatvezető, valamint párt­titkár a téeszirodán fogad: — A fa a termelőszövetkezet tulajdona volt, de ő összevágta és hazavitte azt. Szerencsétlenségé­re éppen akkor, az úton találkoz­tam vele. Tari Pál azt a fát lopta! Ezért jelentettem fel a tanácson. A tanács a rendőrséget értesítet­te, ám, mivel kiderült, hogy a fa értéke nem annyira jelentős, az ügy visszakerült a tanácsra. — De hát az a fa fél évig feküdt ott? — Miért, mi indokolja, hogy ne legyen ott? — Ha szükségük volt arra áfá­ra, miért nem szállították be ta­vasz óta? — Azért, mert nem volt mo­torfűrészünk! Azzal ugyanis ösz- szevágtuk volna és bevittük vol­na a téeszbe. — És mikor lesz motorfűré­szük? — Remélem, decemberben megjön, eddig sajnos még nem kaptuk meg. De mostanra már behozattuk a fát, nehogy még va­laki hozzányúljon. — Ön szerint ezekért a kor­hadt gallyakért érdemes volt fel­jelentést tenni? Hiszen mindez nem kevés huzavonával jár: ta­nács, rendőrség, szakértői vizs­gálat, papírok stb. Ráadásul most még a sajtó is... — Tari Pál lopott, megkárosí­totta a társadalmi tulajdont, és én nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy valaki hozzányúljon a kö­zös vagyonhoz. — Még valami. Ön mint me­zőgazdasági szakember, vagy mint párttitkár tette meg a felje­lentést? — Itt van, nézze meg a doku­mentumot, az aláírás alatt ott van, hogy: növénytermesztési fő- ágazatvezető. Mi köze ennek a párttitkársághoz? Igaz, úgy is aláírhattam volna, mint önkén­többség. Merthogy a „kötelező önkéntességet” mi sem jellemez­te jobban, mint hogy ha az előbb említett többség rá szavazott, pontosabban elfogadta, akkor minden ott lakó számára kötele­ző érvényűvé vált a rendelkezés. Annak részleteibe már nem is érdemes belemenni, hogy meny­nyi pluszmunkával járt a szerve­zés, az agitálás, majd a kedvez­mények elbírálása az amúgyis agyonhajszolt, túlterhelt tanácsi dolgozók számára. Legvégül pedig álljon itt egy eleddig ritkán hangoztatott ösz- szefüggés. A teho eltörlésének óhaja természetesen felerősö­dött az adótörvény hatályba lép­tetésével. Mint már szó volt róla, a hozzájárulás — bár be nem val- lottan, de — egy korábbi magyar adóformát váltott fel, hogy az ál­lampolgárok is viseljenek vala­mit a közterhekből. A tavaly életbe lépett adótörvénynek már kimondottan is ez a célja. Csak­hogy — épp az illetékesek el­mondása szerint — az adózás részleteinek kidolgozását ugyan­abban az időben kezdték meg, mint a településfejlesztési hozzá­járulásét. Ázt kell gondolnunk, a két jogszabály kimunkálói nem egyeztettek egymással... Hát ezért nem könnyes a bú­csúnk e kötelezően önkéntes adótól. Szalay Zoltán tes rendőr. Sőt, mint párttitkár­nak is ugyanez lett volna a köte­lességem. S ha legközelebb Tari Pál elviszi a fát, akkor megint fel­jelentem. Bárki követi el ezt a tettet, a sorsa ez lesz. — És nem haragszik Pali bá­csira, amiért nem lépett be a té­eszbe? — Nem haragszom. Semmi bajom vele. Különben is, mikor ’59-ben a téeszszervezés folyt nálunk, én még csak tanuló vol­tam. Viszont a törvények rá is vo­natkoznak. * Eddig hát a mesébe illő törté­net. A korhadt gallyak most ott hevernek Pali bácsi udvarán, mi­közben a tanácson rövidesen döntenek majd arról, mennyi bírságot fizessen a „bűnös”. (Csak remélhetjük, hogy az ille­tékesek figyelembe veszik a nyugdíjas házaspár szinte nevet­ségesen kevés jövedelmét.) Hogy mi a tanulság, mindenki döntse el maga. De azt meg kell mondani: a háttérben az a fránya hiánygazdálkodás áll. Az az oka mindennek! Világos ugyanis: ha a téesz időben megkapja a mo­torfűrészt, akkor a fa nem hevert volna ott fél éven keresztül, és akkor nincs ez a galibá. Szóval, itt a vége, fuss el véle — mondhatnánk stílusosan. Bizony, így van ez egy igazi meseországban... * Azóta — némi késéssel — megszületett a határozat. A visz­neki tanács 2500 forintra büntet­te a kisnyugdíjast, igaz azonban, hogy Pali bácsi 25 napi elzárás fejében mentesülhet a fizetés alól. Az ügy tehát lezárult, minden­ki megnyugodhat: ismét „győ­zött” az igazság... Havas András

Next

/
Oldalképek
Tartalom