Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-22 / 118. szám
4. KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. május 22., hétfő A Szilágyi gimnázium és a társbérlet „Régi dicsőségünk, hol késel,,.99 szonyokat, főleg akkor nem, amikor egy szilágyis folyosóra vezet és megállapítja: itt két termet kölcsönadtak az Alpárinak. Ez még az elődje idejében történt, és nem azért, mintha bővében lettek volna a helynek, hanem szóbeli utasítást kaptak. Papír nincsen róla. — Most kanyarodunk át a hátsó udvarhoz — vezet az igazgató —, innen nyílik az „új”, körülbelül húszéves épület. Csak az a baj, hogy süllyed, rendbe kellene hozni. Pályázatból, szülői segítséggel, ahogy lehet. Nemrégiben jótékonysági műsort rendeztünk, aifnak a bevételét is a felújításra fordítjuk. — Annyit megjegyeztem a labirintusszerű szárnyakban járva, hogy négy helyen tanítanak, és néhány helyiségük a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ideális tanteremnek. Ha marad a status quo, az nemigen lesz jó a gimnáziumnak... — A jelenlegi állapotok a Szilágyinak a legelőnytelenebbek. Állítólag a Családi Intézet majd kiköltözik-, s akkor a maradék három „bérlő” újrarajzolja a határokat. Már tárgyalunk erről, de félek, hogy még rosszabb lehet, hiszen mindkét középiskola csak a másik rovására tud fejlődni ebben a felállásban. Mindenesetre, amíg jogom van hozzá, addig nem bólintok. Palágyi Edit Megnyugtató, hogy némely szék az, ami. És nem kényelmes, süppedős, tehetetlenségre hívó fotel voltaképpen. Finta István igazgatói széket kapott a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Januárban nyerte el a tantestület tagjainak bizalmát, akik között két évtizede tanít. — A választásból persze az következik, hogy a kartársaim bármikor számon kérhetnek: azt ígérted, hogy... Mégpedig a Szilágyi régi, valóban jó hírnevének visz- szaállítását. Ha ez nem sikerül, akkor belebukom — mondja töprengve. — Mit tehet, hógy kikerüljenek a kátyúból? — Jó kemény, szigorú, de emberséges iskolát akarunk. Ehhez az kell, hogy az elbürokratizáló- dott oktatási rendszerben helyére tegyük a tanár szerepét, módot adjunk kezdeményezéseinek. Ha ki tudom lendíteni a testületet a merevségből, fáradtságból, az a diákokat is eredményre vezeti. A tyúk és a tojás esetére emlékeztet, hogy melyik volt előbb, az agilis oktató vagy az érdeklődő gyerek: a kettő egymást serkenti. Csakhogy egy kolléga egyedül nemigen tud kiállni jogaiért, ezért nagyon fontosak a munkaközösségek. — Tehát újra feltalálták ezeket? — Pontosan így van. Az ilyen közösségek formálisan mindenhol léteznek, az a különbség, hogy nálunk már működgetnek is. A vezetőjük legyen a tantárgy szakmai gazdája, ez a cél. A magyarosok, angolosok, matematikusok már egészen jó csapatot hoztak létre, a gyengébbeket most nem említeném. — Sokat panaszkodnak a pedagógusok, hogy az adminisztráció millió nyűgje elveszi az energiát a tanítástól. — Az iskola valóban az élet egyik legszabályozottabb területe, túlzottan is az. Kiszolgáltatottak vagyunk a sok bürokratikus előírásnak. Most azzal kísérletezünk, hogy a tanulók nyilvántartását számítógéppel dolgozzuk fel. A naplók, az ellenőrzők és az anyakönyvek adatait lemezekre vinnénk, és így nem kéne átnyá- lazni ezeket, ha valamelyik statisztika — teszem azt — a testnevelés szakos kollégista fiúk névsorára kíváncsi, vagy a tanulmányi előmenetelbe kívánunk bepillantani. Minden feltétellel rendelkezünk ehhez, csak a tárgyiakkal nem, körülbelül ötvenezer forint kéne egy új printerre és flopyra. Választani kell: vagy meszelünk vagy adminisztrálunk. Olyan lyukas ez a zsák, hogy nem is tudjuk, hol foltozzuk. — Térjünk át akkor az épület gondjára! — javaslom, és Finta István sétára invitál. A régi és új épületrész találkozása: mindkettőre ráférne a felújítás (Fotó: Gál Gábor) Az udvaron álló kápolna műemlék— sajnos siralmas állapotban Az emeletről leérve még értem, hogy hol működik a Szilágyi gimnázium, később viszont már teljesen elvesztem tájékozódóképességemet. Nem is csoda. — A hagyomány szerint — meséli a lépcsőn lefelé— ez a régi, különböző századokban épült együttes valamikor az intézményünké volt. Most négyen osztozunk rajta: a József Attila Kollé- gim, az Alpári Gyula Szakközépiskola, a Családi Intézet és mi. Ez az ajtó még tiszta sor, ez a miénk — közli a földszinten. Emitt — mutat a nagykapura — már bonyolódik a helyzet, ugyanis a hivatali órákban az egész város itt jár be. Néha ebből visszás, morbid jelenetek kerekednek. Jön például valaki a Családi Intézethez a halotti anyakönyvi kivonatokért, és el- dübprögnek mellette a tanóráról kiszabaduló gyerekek, szinte elsodorva az illetőt, aki ilyenkor panaszra jön hozzám. Neki is igaza van, de a diákok sem hibásak, tegyek hát igazságot. Most pedig az első udvar következik, ahol leginkább autók parkolnak. Beállnak az utcáról, hiszen itt nem kell fizetni. Megállunk, és mutatja a különböző szárnyak ablaksorait. A fölső szint az övéké, az alatta levő a „családiaké”, emezt a részt újra a gimnazisták lakják, amazt pedig a kollégisták. Kezdem nem érteni a bonyolult társbérleti viA helyőrségi klub dísztermében Művésztanárok a pódiumon Az egri zeneiskolai tanárok adtak hangversenyt az elmúlt kedden a helyőrségi klub dísztermében. A kamaramuzsika klasz- szikus darabjait hallhattuk, Mozart G-dúr szonátáját, Sarasate Andalúziái románcát és Beethoven Zongoraötösét, de felhangzott a zenetörténeti értékek második vonalában jegyzett Hummel (Nepomuk János), pozsonyi születésű (1778 — 1837) szerző Esz-dúr trombitaversenyének első tétele is. Azt az olvasóktól is tudjuk: jó és fontos dolog, ha a zenei eseményeket néhány megjegyzés erejéig visszajelezzük. A művésztanároknál pedig egyenesen erkölcsi szükséglet, hiszen fáradozásuk önkéntes, anyagi elismerést nem várnak érte. Vállalt nevelői feladatukon felül végzik el azt, amit a közönség és a zene ápolására szánnak. Önzetlenségüket is kell hangsúlyoznunk, mert sohasem az egyéni siker, netán a karrier lehetősége izgatja őket, ilyenfajta ambícióikról már akkor lemondtak szépszerével, amikor egy kisvárosban beálltak a szürkébbek csapatába: oktatni, apróbb lépésekkel előbbre vinni a zene ügyét abban a környezetben, ahol visszhangot kaphatnak. Mindez lehet fájó érzés is ahhoz képest, amilyen lelkesedéssel és céltudatossággal kezdték pályájukat. Ha azonban arra gondolunk, hányán kaptak tőlük indítást a magasabb röptű életút- ra — itt neveket sorolhatnánk fel, ismert művészeket —, akkor érthető a munka és az áldozat, amit naponta képesek előteremteni magukból. Mi is úgy fogtuk fel ezt a meghitt kamaramuzsikát, mint néhány barát párbeszédre hívását, a jóra, a szépre való nevelésnek vallomásos óráját. Mert mit is csinál Jéger Ernőné (hegedű) és B. Vincze Teréz (zongora)? Fogják a kottát, a hangszer kéznél van, és mert a kottafejek írva vannak, kezelhetők a dallamok, a zenei játszadozások, amiket Mozart a bájosan fodrozódó közvetlenségben ránk hagyott. Világörökség — mondjuk mai szóhasználattal, amikor fel sem méijük, mennyi rejtett kincset nem használunk kellőképpen, mert a di vat túlkiabálni igyekszik mindent. És ötven — száz ember összekapcsolódik, egy áramkörben érzi otthon magát, miközben azt is latolgatja, mit és hogyan ért, hall ki a harmóniákból az előadó. Akinek az a dolga és főként az alázata, hogy tovább éltesse a megszólaló alkotói szellemet. Azzal, hogy a művet megszólaltatja. Hummel Esz-dúr trombitaversenye csillogó zene a XIX. század elejéről. Benyó Tíftor fellépése maga is kellemes meglepetésként hatott, mert a rezek szólóhangszerként ritkán jelennek meg pódiumainkon. /. Nyeste Erzsébet Sarasate Andalúziái románcában teljes nyíltsággal és érett játékkal vállalta a fűszeresen déli dallamokat, a kettős fogások által keltett hatást is felfogva az érzelmi megnyilvánulás fontos elemének. Beethoven Zongoraötösének második és harmadik tételét Kalmár Gyula (zongora), Mik- lovitz László, (oboa) Kovács István (klarinét), Papp János (fagott), Puzsik János (kürt) felállásban játszották. A zongora viszi itt a szervező-bonyolító folyamatot előre, ebben a társas muzsikálásban. A mű műsorra tűzése kitűnő ötletnek bizonyult, a derűs, baráti együttes muzsikálása pedig azt jelzi, hogy a közönség értő részvétele elmélyült áhítatot tud teremteni. Azt az érzést, hogy ez egyszer ismét bemérhettük mai, mindennapi magunkat azokhoz, akik lelkűk mélyét nyitották ki embertársaik okulására. B. Vincze Terézt hosszú idő óta nem hallottuk pódiumon. Mostani jelentkezése, visszatérése a koncertezéshez csaknem a felfedezés örömével hatott. A köznapi gondoktól szabaduló művész újjá tudja teremteni magát is. Szepesi György, az intézet igazgatója mondotta el a zene- történeti bevezetőket. Lelki gondjainkra is utalt, amikor a „házi zenélés” értékeire figyelmeztetett. Nem is hagyná lankadni tanártársai ambícióit, mert minden művészi kifejezés hatásos tett a szépség érdekében, erkölcsi munka a romlás ellen. (farkas) Gondban, reményben azonosan Egy közép-európai tudós újabb könyve Feszültségekkel,. izgalmakkal teli a Duna-táj térsége újra: menekültek sokasága jön hozzánk otthont, megértést remélve, várva s kapva is. Magyarok, németek s románok is immár, nem kevesen. Úgy látszik: negyven év mégsem volt elegendő „rendezni végre közös dolgainkat”, ami nemcsak József Attilának, de óhaja volt Németh Lászlónak, Bartóknak és Kodálynak is. Rendezni, de hogyan? Ki birtokolja titkát, kulcsát a rendezésnek? S hol kellene kezdeni? Azazhogy nem is kezdeni —: folytatni, ami negyvenhét — negyvennyolc táján még reményteljes kezdetnek látszott. Nos, hol kellene kezdeni vagy folytatni? Itt és most, újra. Hisz- szük és valljuk: mindenekelőtt a szellem szférájában. Szellemi aprómunkával, érvekkel, jó szándékkal, egymás bajainak megértésével és főleg megismerésével, s a másik szellemi értékeinek megbecsülésével. A „múltat be kell vallani” — tanítja a költő, s a múlt bevallása még mindig időszerű. Sőt! Időszerűbb, mint valaha. Ha másért nem, mert tanulsággal, tanulságokkal szolgálhat a jövőnek éppúgy, mint a mának. Aktuális hát minden olyan szellemi kísérlet is, amely a megértést, a békességet célozza itt, a Kárpát-medence térségében. Persze magam is jól tudom: megszállottnak kell lenni, hogy a kudarcok, az apályos időszakok ne szegjék kedvét e térségben a szellemembernek. Van ilyen példa? — kérdezhetjük okkal. Van! A Dobossy Lászlóé például, aki ma a nyolcvanadik esztendő küszöbén (mily hihetetlen az idő múlása!) is hiszi, vallja: lehet és kell „gondban, reményben azonosan” tenni és gondolkodni itt, a Duna-tájon... Nagy nemzedék tagjaként sorsa avatta a közép-európai történések irodalomtörténész-krónikásává Dobossy Lászlót. A monarchia végnapjai idején született, gyermekként élte meg az első világháború és a forradalmak időszakát, aztán mire az ifjú eszmélkedett — az impériumvál- tozás után —, egyszerre egy új államformában, a Csehszlovák Köztársaságban, és ebből következően kisebbségi sorban találta magát. A sarlósok között, diákként lett a közép-európai gondolat élkötelezettje, amit a prágai évek mélyítettek tovább, életre szóló meghatározottsággal. Élete párizsi intermezzója a nyugateurópai eszmei-szellemi hátteret adta hozzá. Gondban, reményben azonosan — írta legújabb könyve címlapjára Dobossy László, melynek négy nagy témakört felölelő anyaga, nyitánya és zárótétele egyaránt „közös dolgaink”, a kelet- és közép-európai térség népeinek szolgálata. Most is, mint korábbi munkáiban mindig, a „párhuzamok mentén” halad, értekezzen bár Comeniusról, a közép-európai költősorsról, a századforduló társadalmáról és irodalmáról, vagy éppen a Csehszlovák Köztársaság első tudós, professzor-elnökéről, Masaryk- ról. És persze a párhuzamokat, a tipológiai azonosságokat, a közös hangot keresi akkor is, ha a két Capekről: Karéiról és Jóséiról, avagy épp a „modem klasz- szikusról”, Jaroslav Seifertről vall. De még inkább akkor, amikor a cseh irodalom tudósa-pro- fesszoraként annak periodizációs kérdéseiről fejti ki véleményét. Az meg csak természetes, hogy hasonló az attitűd akkor is, amidőn a személyes emlékeket idézve szól a Sarlóról, annak legendás vezéralakjáról, a kelet- és közép-európai gondolat ma is Kolozsvárt élő és szavát hallató egyéniségéről, Balogh Edgárról. Nehéz lenne e könyv valamennyi dimenziójáról szólni (e keretek szűkössége sem engedi), így csupán néhány, a legtöbb tanulságot kínáló rétegét, irodalomtörténeti és társadalomtörténeti vonatkozását emeljük ki. A történész-művelődéstörté- nész olvasó, még inkább a politológus és az eszmetörténész nyilván a Masaryk-probléma körüljárását fogadja érdeklődéssel, hisz az első Republika elnökéről a köztudatban élő kép ma is hiányos, olykor tán pontatlan is. Azt persze Dobossy László sem vállalhatja egy többrétegű kötet keretei között, hogy a nagyon is ösz- szetett, tágabb teret kívánó Ma- saryk-portrét megrajzolja, de azt igen, hogy e személyiség legfontosabb jegyeit összegezve bemutassa azt a tudóst, politikust, akiben volt hajlandóság a magyarság sorsa iránt érdeklődni, mi több — lehetőségei határain belül —, megértést tanúsítva , e kisebbség szellemi életét anyagi és erkölcsi tekintetben támogatni. Valóságközeibe igyekszik hozni a saját nemzete körében életében nagy tisztelettel övezett bölcselőt, tudóst és államférfit. Úgy méghozzá, hogy egyaránt szól Masaryk emberi gyöngéiről és erényeiről, emberi és tudósi értékeiről, s arról a sajátos helyzet- • ről, amelyben végső soron a belpolitikai manipulációk szenvedő alanya lett, s amely a „roppant méretű Masaryk-kultusz”-hoz • vezetett a két világháború között Csehszlovákiában. A legfőbb hozadéka a kötet két vonatkozó dolgozatának persze Masaryk és a magyarság viszonyának körvonalazása. Elemzései nyomán plasztikus képet kapunk Masaryk magyarságszemléletének eredőiről; az első világháború' éveiben a monarchia felosztását szorgalmazó törekvéseiről; az életpálya 1882 és 1919 közötti tudósi-politikusi szakaszáról; a nemzetiségi problémákkal kapcsolatos 1919 utáni viszonyáról, s arról, hogy elnöksége tizenhét esztendeje alatt „...a kölcsönös tárgyalásos rendezés hívének mutatkozott” a magyar — csehszlovák viszonyt illetően; majd meg arról is, hogy egy 1923-as, egy esetleges határrevízióval ösz- szefüggő közeledési kísérlet kudarca után hogyan fordul Masaryk elnök figyelme a kisebbségi-nemzetiségi létformában élő szlovákiai magyarság problémái felé, megfogalmazva — egyebek között — ama gondolatokat is, amelyek szerint „a magyarok nyelvi és kulturális jogai nem valami kedvezmény, hanem az államnak jól felfogott érdeke kívánja, hogy polgárai nyugodtan éljenek és jól érezzék magukat.” Milyen jó program lehetne ma is régiónk valamennyi szögletében! Alighanem érdeklődés övezi majd Dobossy ama fejtegetéseit is, amelyek Masaryk losonci és alsó-sztregovai . látogatásának eseménysorát tartalmazzák, amikor Madách síiját is megkoszorúzta, s megtette emlékezetes bejelentését az egymillió koronás alapítványról, amely a magyar tudomány, művészet és irodalom támogatását célozta... Nem kisebb jelentőségűek, ér- dekűek persze a kötet ama tanulmányai sem, amelyek az irodalomtörténet körébe utalhatók, s amelyek világirodalmi tájékozottságunk egyoldalúságait juttatják eszünkbe. Azt nevezetesen, hogy mennyi megismerni való értéke van a régebbi és a közelebbi múlt cseh irodalmának a romantika Európa-szerte szá- montartott jelesétől, Karel Hynek Máchától a Nobel-dijas Jaroslav Seifertig. S bizony eltűnődhet a kedves olvasó, hogy például egy magyarul már több mint harminc éve olvasható, a kritika részéről természetesen megfelelően mellőzött cseh regény (K. M. Capek — Chod Századvég a Moldván) és a mi Ambrus Zoltánunk műve, a Berzsenyi báró és családja jelenetei között mennyi a rokonítható elem, s persze arról is, hogy ezekre a művekre mily meglepő módon „rímel” a legmagyarabb horvát író, Miroslav Krleza Glembay-.ciklusának egyik elbeszélése, a Kri- zsovec Iván című. És mennyi tanulsággal olvasható a kötetnek a közép-európai költősorsról szóló fejezete, a cseh romantika klasszikus mesterét, Karel Hynek Máchát bemutató részlet. Bohémia nagy poétájának életművére vonatkoztatva okkal idézi Dobossy László Illyés Gyula szavait: „a világirodalomban sosem az kapott helyet, aki a világirodalmi helyre pályázott..., hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.” Mácha nemzeti költő volt, de „kortársaitól eltérőn nemzetnevelő költészet helyett egyetemes távlatú műveket alkotott.” A világirodalom klasszikusa lett. Legjelentősebb alkotása, a Május című poéma a hölderlmi, puskini, mickiewiczi magasságokig ér, tökéletes, zárt kompozíció, amelyben — mint Dobossy László úja — „a teljességi igény érzékeltetése végett... minden nyelvi és prozódiai elemnek sajátos jelentésvivő s jelentéífnódo- sító szgrepe van.” Észtétikailag is tökéletes, teljes értékű alkotás tehát, s lám, hiába van több magyar átköltése is, Mácha költészete mégis még mindig népszerűsítésre szorul, miként persze — sajnos — a Mickiewiczé, avagy épp a Slowckié is. „Közös dolgaink”, irodalmi és társadalomtörténeti párhuzamaink között tallózva persze még megannyi nóvumot kínál ez a tanulmánykötet, valamennyi a Duna-táji sorsazonosság gondolatának jegyében fogant. Várjuk és reméljük egy újabb gyűjteményben a folytatást... (Gondolat) Lőkös István
