Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-05 / 79. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 5., szerda ____________ 7 * I ■ '■■■■' ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ "Ilii II ■> Egy hét.. . KCPÄNr° I _______________ M egrázó segélykiáltás Részlet a tévéfilmből Hogyan tovább, írószövetség? Beszélgetés Koczkás Sándor főtitkárral Aki március harmincadikán este megnézte Alekszandr Vampilov színpadi művének tévéváltozatát, a Vadkacsavadászatot, meggyőződhetett arról, hogy egy olyan kiváló képességű, világirodalmi rangú szerző megrázó erejű segélykiáltásával szembesült, akinek nem adatott meg a kibontakozás lehetősége, aki Ariadné- fonál nélkül vergődött a nemek, a tiltások labirintusában. Némileg kálváriáját rajzolta meg főhőse, Zilov kiúttalan konfliktussorozatában. Azzal a különbséggel, hogy ő alkotóként postázta nekünk ma és holnap egyaránt elgondolkodtató üzenetét. Mindenekelőtt azért, hogy megfejtsük, s okuljunk belőle. Központi figurája a harmincötben születettek nemzedékéhez tartozik. Nem faragták túlzottan kemény fából, így aztán kesergé- sét alkoholba fojtja. Azt fájlalja, hogy nem engedték a rajtvonalhoz, azaz nem bizonyíthatta, mire képes. Mivel nem jellemóriás, megalkuszik. Lakásért hajbókol a kontraszelekció révén főnökké avanzsált szerkesztőjének, aki a szürkeség törvényeiből következően csak a nálánál is jellegtelenebbeknek vélt beosztottakra számít, belőlük toborozza azt az udvartartást, amelynek tagjai a nagyság hamis érzetét kelthetik benne. Áporodott, ám sajnos nálunk sem ismeretlen atmoszféra ez, amely megfojtja az álcázott tehetségeket is, ha az értékekhez nem társul a karakter markáns- sága, a belső tartás szilárdsága, a kockázatvállalás csakazértise. Zsurnalisztánk nem ilyen alkat. Kincseit devalválja, mindenféle megrendülés nélkül aprópénzre váltja, s bemagyarázza magának, hogy az elvtelen kompromisszumok is babérkoszorúra jogosítanak. Lelkiismerete azonban lázadozik. Fokozatosan felőrlődik. Felbomlik a családi béke, s ennek hiányát nem pótolja az alkalmi szerelmi portyázás sem. Rádöbben: sem a státuszszimbó- lum-ízű vadászat, sem a mind sűrűbb poharazgatás nem gyógyír. A tanulság? Az efféle, honi terepünkön is gyakori zsákutcákból kizárólag a tisztesség intelmei vezethetnek ki. Ezt a mondandót nyomatékosa a kitűnően megválogatott színészek remeklésszintű össz- és egyéni játéka. Különösképp Máté Gábor kápráztatott el bennünket, tolmácsolva azt az SOS- t, amely bevallatlanul is ott bujkál sokunk tudatában. Még az a jó, hogy más kort é- lünk, teremtünk. A figyelmeztetés azonban nem felesleges. Értünk, nekünk is címezték... Pécsi István Az úgynevezett konszolidáció ideje alatt az írószövetség és a politikai vezetés között bizonyos partnerszerep alakult ki, ez az igény megfogalmazódott mindkét fél részéről. Ez viszonylagos mozgásteret és korlátozott cselekvési lehetőségeket jelentett az írószövetség számára. Meglehetősen törékenynek bizonyult azonban ez a partnerkapcsolat: három évvel ezelőtt a kulturális kormányzat korlátozta az írószövetséget alapvető jogainak gyakorlásában. Közel két éve visszakapta a szövetség korábbi jogait. Hogyan alakult azóta a politikai vezetés és a szövetség kapcsolata? — kérdezem Koczkás Sándortól, a Magyar írók Szövetségének főtitkárától. — A múlt boncolgatásába ne menjünk bele, mert messzire vezetne. Kétségtelen, hogy az 1986-os közgyűlés előtt így vagy úgy létezett az írószövetség és a kulturális kormányzat között egy — hol nyitottabb, hol beszorítot- tabb — partneri viszony. Ezt a korszakot egyfajta integráló kultúrpolitika jellemezte, amely fokozatosan az új törekvéseknek is helyet adott, ez azonban mindig együtt járt különböző dolgok lefékezésével, tabukkal, sok minden olyan megszorítással, ami a valódi autonómiát árnyékba vonta. A konfliktus az 1986-os közgyűlés előtti években, majd a közgyűlésen és közvetlen utána éleződött ki, pedig véleményem szerint a közgyűlésen számos olyan jelzés, probléma fogalmazódott meg, amelyek később, az 1988-as májusi pártértekezleten kaptak nagyobb nyomatékot. Az írószövetség — ahogyan mondani szoktuk — parkolósávon való tartása csak hátráltatta a problémák tisztázását.' — Milyen most az írószövetség társadalmi státusza? — Kinyilvánították az írószövetség autonómiáját, de hogy a valóságban ez mit jelent, azt előbb ki kell tapasztalnunk. Igen fontosnak tartom azt is, hogy a jogok helyreállításával egy időben kimondták, hogy az írók munkásságát nem nyilatkozataikból, állampolgári cselekedeteikből, hanem műveikből kell megítélni. Másrészt új elemként lépett be az év elején az egyesülési törvény, amely szerint az író- szövetség a továbbiakban jogilag nem a kulturális kormányzat, pontosabban a Művelődési Minisztérium főhatósága alá tartozik, hanem mint önálló szervezet, az ügyészségnek felel. Ugyanakkor a művelődési kormányzat a maga részéről mecénásszerepet vállal. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: milyen legyen az új helyzetben a kapcsolat a minisztérium és az írószövetség között. Véleményem szerint ezt a közeljövőben kooperációs szerződésekben kell tisztázni. Pontosabban: ki kell tapasztalni, hogy az egyes partnerek miként értik és alkalmazzák az elveket. A deklarációk próbája a gyakorlat. — Az írószövetségnek milyen szerepet szán Ön kulturális és közéletünkben? — Az írószövetség mindenekelőtt szakmai testület, a különböző irodalmi műfajokban foglalatoskodó emberek szövetsége. Elsődleges terepe az esztétika, az alkotói minőség. Ugyanakkor alapvetően az irodalom (nem az egyes írók!) érdekvédelmi szervezete is. Működését nem lehet azonbann leszűkíteni egyszerű szakmai tevékenységre. Mert az írókat — általában az írástudókat — különböző előjellel és módon, de érdeklik a társadalom problémái is, mint ahogyan ezt különböző, megszontottabb vagy nyitottabb szakaszaiban a szövetség mindig bizonyította: a maga módján politizál, foglalkozik a társadalom ügyeivel. Mert az irodalom nem szakítható el a társadalomtól. Még ez önelvű irodalom is azokra a kihívásokra felel, amelyek az adott világban, az adott társadalomban jelentkeznek. Tehát összefoglalva: ha az írószövetség igazán működni akar, akkor az irodalom érdekeinek megfelelően működhet csak, ugyanakkor az írószövetség lényegi funkciójának kiüresedésével járna, ha lemondanánk arról, hogy a társadalmi mozgásokba, azok föltárásába, az azokról való gondolkodásba beleszóljunk. Akkor is, ha ez a beleszólás gyakran nem közvetlenül politikai, hanem etikai, esztétikai, bölcseleti jellegű. — Korábban az írószövetség élenjárt a társadalmi folyamatok autonóm szempontú megközelítésében, a demokratizmus, a pluralizmus gondolatának megfogalmazásában. A társadalmi folyamatok az elmúlt egy-másfél évben viszont erősen felgyorsultak, különböző egyesületek, sőt pártok alakultak. Kissé nehézkes szervezetével tudta-e azt követni az írószövetség? Éppen társadalmi szerepét tekintve nem szorult-e a pályaszélre, tevékeny részese-e a szövetség e folyamatnak? — A kérdés egyik oldala: ezekben az újfajta szervezetekben, pártcsírákban vagy részben már párttá vált szervezetekben az írószövetség tagságának egy része is részt vesz, vagy vezető szerepet tölt be, magyarán mondva: az írószövetség köpenye alól — hogy Cseres Tibor megfogalmazásával éljek — bizonyos politikai szándékok is kirajzottak, amit egy időben rossz néven is vettek. Másfelől: az írószövetség nem vállalhatja, hogy egy vagy akár három-négy párt uszályába kerüljön. A társadalom sorsáról, a nemzet jövőjéről való felelősségteli gondolkodás viszont — mint említettem — mindig összefügg valahol az irodalom alapkérdéseivel. Arra kell törekednünk tehát, hogy az írószövetség megfelelő fórumot nyújtson a különböző esztétikai, etikai, politikai-társadalmi kérdések megvitatására, anélkül azonban, hogy a nagy országos politika hivatalos apparátusának a terhét magára vállalná. — Alkalmas-e erre jelenlegi szerkezetével az írószövetség? A Kortársban a nyilvánosság előtt is megjelent a kritikai szakosztály vitairata, amely sürgeti az írószövetségnek a tényleges irodalmi erőviszonyok szerinti átalakítását a mai helyzet követelményeinek megfelelően. Beszélgetésünknek is e vitairat adja az aktualitását. — Valóban megérett a helyzet az írószövetség korábbi szerkezetének újrafogalmazására. Az a program, azok a tételek, amelyek az írószövetség korábbi alapszabályaiban szerepelnek, részben felülről sugallt elképzelések voltak: a demokratikus centralizmus, a szocialista irodalom hegemóniája jegyében. Most új, alulról végiggondolt program kell. Olyan, amelyben az írószövetség — lévén hogy Kelet-Közép-Európában élünk — teoretikusan megfogalmazza a maga társadalmi helyzetét, autonómiájának saját értelmezését és a maga esztétikai elvárásrendszerét, amelynek alaptétele a sokszínűség kell, hogy legyen. Az alapprogramból következhetne a struktúra átalakítása, ha a közakarat úgy kívánja, szerveződjön irányzatok szerint. De még jobb, ha ezeknek az irodalmi irányzatoknak a közös nevezőjét keressük meg, és arra építkezünk. A másik lehetőség: jó néhány éve különböző körök, társaságok alakultak írástudókból és irodalompártolókból, többnyire egy-egy nagy író, költő hagyományának ápolására, ezeket integrálni lehet a szövetségbe. Viszont önmagukban ezekre sem lehet építeni a szövetséget. Ezzel szemben a jelenleg kétségessé, problematikussá vált szakosztályok tűnnek egyelőre még mindig megfelelő formának a különböző esztétikai, etikai, társadalmi elgondolások párbeszédére és ütköztetésére. A legtöbb szakosztály élén tulajdonképpen egy szellemi koalíció áll, a 9-11 fős vezetőségekben megtalálhatjuk a legkülönbözőbb irodalmi irányzatok képviselőit. Persze számos kérdést meg kell vitatni: mi legyen a közgyűlés hatásköre, szükség van-e a választmány mellett elnökségre, milyen legyen a titkárság s hogyan működjön, kellenek-e alelnökök, és így tovább. Szükségesnek látszik, hogy a választmányban különböző állandó bizottságok működjenek, amelyek hatékonyabbá teszik mind a választmány, mind pedig a titkárság munkáját. Mindezeket belső vitákban kell tisztázni. De ahhoz, hogy az író- szövetség valóban átalakuljon, külső lehetőségekre is szükség van. — Milyen lehetőségekre gondol? — A kialakulóban lévő piacgazdálkodási helyzetben az író- szövetségnek olyan funkciót is be kell töltenie, amit az irodalmi vállalkozások menedzselésének nevezhetnénk. Nem az írók érdekvédelmére, szakszervezeti feladatra gondolok, mert ezt most a Művészeti Alap és az írószakszervezet a maga módján ellátja. Nincs viszont semmiféle érdemi beleszólási jogosítványunk a könyvkiadásba. Az írószövetségnek nincs lapja, hiába viselte nevét egyik-másik a címlapján az elmúlt negyven évben. Miként mondhatjuk el így véleményünket az ország, a társadalom nyilvánossága előtt? — A vezetőség hogyan képzeli el konkrétan az írószövetség megreformálását? — Ez a választmány joga, kötelessége és felelőssége. A választmány bizottságainak lesz a feladata kidolgozni az írószövetség új programját, alapszabályát, működési mechanizmusának szerkezetváltását. Mindezt a választmánynak a következő közgyűlés elé kell terjesztenie, és az ott lezajlott viták nyomán születhet döntés a szükséges és vállalt változtatásokról. Angyal János Nem dilemmák, hanem gondolatok A művelődési házakról és a népművelésről Elnézést kérek, de ha én újságíró lennék manapság, több oldalról is tájékozódnék a felvetett témakörökben. Magam is tudom, hogy sajnos igen sok művelődési intézmény néptelenedik el. Azonban meggyőződésem, hogy ez azért még nem általánosítható. Az említett becsábítások — fiatalokat a diszkóba, idősebbeket a nótaestre — szükséges rosz- szak, de nem egyetlen megoldásai az ilyen jellegű intézmények benépesítésének. A közelmúltban a gyöngyösi Mátra Művelődési Központban megrendezett kollegális tanácskozás eszmecseréje nem egyértelmű volt. Jogos újítási szándékok egyeztetésére, jobbítására volt hivatva. Valóban, ha valaha, manapság szükség van ilyenekre. Azonban éppen ebben az intézményben nem bizonyosodott be a mai napig sem, hogy „a hagyományos felállásban a hosszú évtizedek óta” (talán hibásan) rögződött szervezeti keretek között nem értek célt” sehol sem. Kötelességemnek érzem csak a legkiragadottabb példákból néhányat felsorolni. Ahol 35 éves működését ünnepelni készülő színjátszó együttes, 30 éves működésén túllépő bélyeggyűjtő kör, 25 éves tevékenységét közelmúltban megünneplő néptáncegyüttes, 15 éve együtt dolgozó, szórakozó, kézimunkázó nőklubok tagjai, 10 éves pedagóguskórus tevékenykedik, talán nincs szükség válsághangulatra. Ezek mellett számtalan, rövi- debb-hosszabb ideig működő csoportok, tanfolyamok (az utóbbiak még jelentős bevételeket is termelve) tevékenykednek — általában figyelembe véve a változó igények kielégítését is. Gondolom, nem indokolatlan felvetni azt a kétkedő gondolatomat, hogy a fentiekben felsoroltak is lehetnek jó közösségek, s talán semmivel sem „művibb” egyesülések, mint az újonnan szerveződők. (Természetesen vannak intézmények, amelyek azok számára is adnak lehetőséget a feltételek határain belül, mint például a gyöngyösi művelődési központ.) Az utóbbi évtizedekben hazánkban folyó felsőoktatási „szakoktatás” valóban sok kívánnivalót hagyott s hagy is maga után. Nagy hiba lenne azt gondolni, hogy a népművelő megmentheti az emberek műveltségkérdését, de azt is, hogy a lassan teljesen kihunyó Gárdonyi-féle „lámpás” sem adhat segítséget a gondok megoldásához. Lehet, hogy kiveszőiéiben lévőként, de vallom, hogy sokszor a megszállott autodidakta is lehet jó népművelő, ha egyszer bebizonyított, hogy igenis számtalan felnőtt és fiatal mindennapi művelődését, szórakozását, kulturált magatartását, társadalomba való beilleszkedését tudja elősegíteni. Szeretném remélni, hogy a kialakult két (sőt néha több) nézőpont közelítésével, a mindennapi realitások figyelembevételével a dilemmákat fel lehet oldani. S ha én újságíró lennék, nemcsak a dilemmákat taglalnám — foglalkoznék a még ma is meglévő eredményekkel is. Szívós József (A szerző Jámbor Ildikó március 17-én lapunkban megjelent cikkére reflektált.) Restaurálják a pápai Eszterházy-kastély kápolnáját Az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából elkezdték a pápai Eszterházy-kastély egykori kápolnájának — amely most a könyvtár olvasóterme — restaurálását. A szeptember óta tartó munka során eddig különös szépségű barokk falfestményrészleteket sikerült feltárni. Az 1700-as évek közepén festett alkotás, amely stílusában Milldorfer Ignaz munkáihoz hasonlít, teljes szépségében májusra készül el. Képünkön Felhősi István festőművész, munka közben. (MTI-fotó: Arany Gábor)
