Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

4,

NÉPÚJSÁG, 1989. április 22., szombat

GAZDASÁG — TÁRSADALOM

„Egy más szintű Közép-Európa rajzolata”

A gálaesten Dobos László író a magyarság Csehszlovákiában élő, mintegy 600 ezres részét képviselte. Nemcsak a toll embere, hanem politikus — még miniszteri posztot is betöltött — és közgondolkodó, mindig közössége érdekében szót emelő és cselekvő személyiség. Számos regénye megjelent hazánkban is, sokan szegődtek olvasójául mélyen átélt, költői magasságokba emelkedő, de hétköznapi gondokkal számot vető alkotásainak. Elsőként arról érdeklődtünk tőle, hogy milyen benyomásai vannak a magyar nyelv hetének megnyitójáról.

— Azt az érzést erősítette meg bennem, hogy itt valami új helyzet alakul ki — hangsúlyozza. — Ennek a másságnak a lényege és az értelme a kiterjedés és az egyetemesség. Ezek egyben kulcsszavai is a megnyitónak, a magyar nyelv okán és védelmében. S azt hiszem, ebben nem a mai zaklatott politikai élet láza tükröződött: mindez valós és igaz. Az anyanyelvet a határokon kívül élő magyar nemzetiség érdekében is rangjára kell emelni, mert ez a legerősebb összekötő.

— Fáziseltérés tapasztalható most a szomszédos országok között. Az eltérő politikai szemlélet nem teszi-e nehézzé a kapcsolat- tartást az államok, egyben a magyarság különböző részei között?

— Jósolni nehéz. A fejlődés fáziskülönbsége érzékelhető. Ezzel számolni kell. A szlovákiai magyarság sem előzheti meg Csehszlovákia alakulásának belső folyamatait. Azt hiszem, nagyon sok mindent le kell fordítanunk, ha nem is a nyelvünkre, de a helyzetünkre. A megnyitó és a gálaest arról tanúskodott, hogy sokszor spontán, de tudatosan is valamilyen részeknek az egymásba kapcsolódásáról van szó. Ezért is volt az egész felemelő. Nemrég vettem részt egy vitán, ahol egy jeles szlovák író azt jelentette ki: Közép-Európa nem képzelhető el a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége, az életükhöz szükséges demokrácia nélkül. Ebben pedig kötőelem lehet a nyelv. Ez senkinek sem lehet a kárára. A fáziskülönbséget, az eltéréseket a nyelvi közösség el- bítja, mert önmagunk kifejezője, létünk tükre is.

— A gálaest gondolati ívéből az tűnt ki, hogy már nemcsak az anyaországhoz fűződő viszonyról van szó, hanem a magyarság különböző részeinek közeledéséről. így érzékelte Ön is?

— Igen, ezzel egyetértek. Az egyetemes magyarsággal való kapcsolat mentes minden olyan rárakódástól, ami a népek egymáshoz való viszonyát sokszor beárnyékolja. Szólt ez a megnyitónap a szomszéd népekhez is: egymás megbecsülésének hangján, egymás emberi értékeinek tisztelete szintjén. A helyzet szülte természetességgel formálódtak meg gondolatok, semmi vásári olcsóság, kényszeredett- ség sem volt bennük, hanem inkább egy más szintű Közép-Eu- rópának rajzolata.

— Regényeiben mindig képekben gondolkodik, abban tárja föl egy-egy folyamat lényegét. Most alkotott-e magában ilyesmit?

— Szorongva ültem le a színpadi kerékasztalhoz, aztán fokozatosan jó érzés töltött el. Mintha csak egy dalt hallottam volna. Igen, ez az együtténeklés találkozója is volt, melyben nem irányított kántortanító vagy előénekes. Egyszerre hangzott fel a dallam Ungvárról, a Vajdaságból vagy a Csallóközből. A szándékok ösz- szehangzása volt ez.

— Szándékokról beszél. Véleménye szerint mikor lesz ezekből valóság, valóban szerves kapcsolat?

— Remények ezek, de megvalósulásukhoz mindnyájunknak erős önvizsgálatra van szükségünk. Valóságlátásra, valóságbeszédre és igazmondásra. Óhajból nem lehet hidat emelni, házat építeni. A szellem, az emberi tartás és az erkölcs darabjaiból lehet összerakni valamit, és ez mindig nehezebb, mint a reményt megfogalmazni.

— Hogyan szemlélik a határainkon túl élő magyarság képvise— Egy állásfoglaláson dolgoztunk, amely a csehszlovákiai magyarság helyzetéről szól. Nagy munka volt, mert sok felmérést készítettünk. Mindent megmértünk és megvizsgáltunk.

— Ez valamilyen hivatalos fórum kérésére készült?

— Önkéntes vállalkozás volt. Értelmiségiek készítették és írták alá, s elküldték a párt főtitkárának, a szlovák párt első titkárának és a szlovák kormány elnökének. Erről az anyagról a szlovák párt központi bizottsága már háromszor tárgyalt, kerekasztal- beszélgetés formájában. Úgy érzem, párbeszéd alakul ki a csehszlovák párt- és állami vezetés, illetve a nemzetiségi gondokat vállalók között. A szlovák író- szövetség elnöksége is megvitatott egy hasonló anyagot, s a gondolatok mellé állt. Remélem, hogy ebből megoldások is lesznek, nemcsak beszélgetések és viták.

— A Magyar Televízió mostani”, akkor — mint fiatalok — természetesen megtámadtuk az idősebbeket, bizonygatván, hogy mennyire gyönge, provin- cionális, amit művelnek. Ez a hatvanas évek elejére tehető. Ezek a csúnya leszólások attól a generációtól erednek, amelyekkel'majdnem együtt formálódott az akkor megnyílt újvidéki magyar tanszék. Az idő tájt alapítottuk folyóiratunkat, az Új Szimpoziont is. Talán az igényeink is mások voltak, mint az előttünk járóké, bevalljuk férfiasán, a körülményeink is. Bizonyos béklyók, amelyek addig megkötötték az írók kezét — gondolok itt a direkt szocialista realista irodalompolitikára — már bennünket nem köteleztek. Ezzel párhuzamosan, pályatársaimmal együtt egyszerre kezdtük forgatni az élő magyar, de a más nyelvű kortárs jugoszláviai irodalmak termését.

Ez utóbbiakat illetően nagyjából egyet is értettünk a hivatalos

Magyarnak megmaradni

Hétfőn este ünnepi műsorral köszöntötték az egri Gárdonyi Géza Színházban a magyar nyelv hetének országos megnyitóját. Itt három jeles, határainkon kívül élő író is szerepelt saját művét felolvasva: Dobos László a Csehszlovákiában, Gion Nándor a Jugoszláviában, Bállá László pedig a Szovjetunióban élő magyarságot képviselte. Sajnos, a Romániában, illetve a nyugati országokban élő, magukat nemzetünkhöz tartozónak érzők nem ültek ennél a kerékasztalnál. Az est után megkerestük ezeket az alkotókat, akik nemcsak irodalmárok, de gondolkodók és politikusok is, mert írástudókként fejezik ki közösségük sorsát, érvelnek érdekeikért különböző fórumokon. Mi a műsor címéhez illően a megmaradás esélyeiről és munkásságukról kérdeztük őket.

lói a hazánkban lezajló változásokat?

— Vegyes érzésekkel. Bíznak abban, hogy egy jobb, erősebb Magyarország alakul ki. Szinte napi pontossággal halljuk és figyelemmel kísérjük a magyar hírközlést. Akadnak persze közönyösek, hallani már ellenvéleményeket, fenntartásokat is. A gondolkodó ember érzékeny, és jobbat remél. Nyitottabb emberi életet, ami a mindennapok valóságára épít, és amelyből egy olyan szemlélet alakul ki, amely modellé válhat Közép-Európá- ban. Hiszen itt már annyi próbálkozás volt, annyi elképzelés, remény, és mindannyiszor bukás. A félelem és aggódás mellett persze erősödik a bizonyosság, hogy ezt valószínűleg nem lehet visszafordítani.

— Sokféle poszton volt már életében. írónak, közgondolkodónak vagy politikusnak tartja-e magát?

— Bármit is mondok, szerénytelenül hangzik. Én egy egyszerű ember vagyok, aki különböző helyzetekbe kerülve igyekeztem tenni egy jobb emberi lét érdekében. íróként kezdtem, tisztségviselőként folytattam, egyik helyzetem ilyen természetű volt, a másik olyan. Most éppen a politika vonzásába kerültem, mert azt hiszem, hogy a jelen időszak a politikáé.

— Ez a következtetése mivel jár, milyen feladatokat tűzött önmaga elé?

nában többször is foglalkozott a csehszlovákiai magyarság helyzetével. Milyen visszhangot keltettek ott ezek a műsorok?

— Jó érzéssel fogadtuk a figyelmet. Sokan mondtak véleményt: jót is, rosszat is Akadt, aki ügy fogalmazott: éles volt, és sok szempontból pontatlan.

— Ön szereplője volt a Panoráma riportfilmjének. Hogyan értékeli a sugárzott műsort?

— Minden ilyesmi annyit ér, amennyire igaz és hiteles. Valami hiányzott belőle, mégpedig a helyzet mélyebb kutatása. Ezek a televíziós adások jelenségeket érzékeltetnek, de a lényegibb elemzésre az idő kevés. Pedig az kellene, hogy a magyar társadalom cáfolhatatlan tényekről értesüljön, amelyeket nem lehet mondani így is, meg ügy is. Persze ezt az igényt könnyű megfogalmazni. A helyzet is adja a hiányérzetet, mert a magyar hírközlés most fedez fel bennünket. Megszaporodtak a rádió és televízió kisebbségi magyarságról szóló programjai. A mi helyzetünk nem azonos az erdélyivel, amely ismertebb volt a magyar- országi közvélemény előtt. A csehszlovákiai nemzetiségi intézményrendszer alap, amelyre tovább lehet építkezni, és kell is.

Sajnos, úgy érzem, hogy divat ez a téma, pedig a valós kép bemutatásának van értelme. Minden társadalmi jelenség vagy folyamat nem egy nap, de nem is fél év kérdése.

Gábor László

„Kimosni a homokszemeket a fogak közül”

Nálunk az 1982-es ünnepi könyvhét jelentős sikere volt Gion Nándor jugoszláviai magyar író könyve, a Latroknak is játszott. E cím alatt egybefoglalva két kisregény, A virágos katona és a Rózsaméz érintette meg a gondolkodó olvasók lelkét. Egy bácskai kis falu, Szenttamás — az író szülőhelye — történetét dolgozza fel 1898-tól, a monarchia utolsó éveitől egészen 1941-ig, két világháború eseményeit is

magában foglalva. Aztán többek között egy portréfilm következett, majd a Sortűz egy fekete bivalyért ifjúsági regénye televíziós filmfeldolgozása. Akik felfigyeltek a névre — s ilyenek igen sokan voltak —, most már tudatosan keresték a vajdasági alkotó írásait, melyben vidékiség és egyetemesség olyan természetességgel van jelen.

A szereplését követő beszélgetésben közérzetéről, jelenlegi munkájáról kérdeztük.

— Úgy hiszem, a határon túli kortárs szerzők közül nem sokan mondhatják el, hogy olyan gyorsan és végérvényesen bekerültek a magyarországi irodalmi, sőt olvasói köztudatba, mint Ön. Élményei, élete, közéleti feladatai viszont egyaránt kötik a vajdasági magyar és a jugoszláviai irodalomhoz is. Hova tartozónak érzi magát?

— A vajdasági magyar irodalomból nőttem ki. Az olyan volt, amilyen, de a mienk volt. Amikor az én nemzedékem elkezdett — idézőjelben mondom — „nőszemlélettel, míg a Magyarországival már nem.

— Ennek voltak közvetlen megnyilvánulásai is?

— Hogyne. Elsősorban az, hogy kiket tartottunk mi akkor nagyoknak. Mi Nagy Lászlóra meg Juhász Ferencre esküdtünk már akkor, amikor itt ez még nem volt népszerű. Amikor elkezdtem írni, saját élményeimen kívül az is segített, amit így összeolvastam. Megjegyzem: akkor még nehezen lehetett hozzájutni ezekhez a művekhez. Valamikor én csak könyvtárra voltam utalva, azt ismertem meg, amit találtam. Gyermekkoromban ponyvákon nőttem fel. Magyarországról egyáltalán nem hoztak be könyveket. Aztán nagyobb városokba kerültem, ott már magyar klasszikusokkal ismerkedhettem, de a kortársakkal csak a hatvanas évek alatt. Amikor állandósult a könyvcsere, akkor „futott föl” Fejes Endre és Sántha Ferenc, és természetesen Illyés Gyula munkásságát megpróbáltam elejétől végéig megismerni. Valamelyest hatással voltak rám a jugoszláviaiak, főleg a szerb- horvátok, ezt a nyelvet ismerem teljesen. Természetesen magyarul írok kezdettől fogva, nem is tudnék, nem is akarok másként.

— Manapság milyen a kötődése az ottani és itteni írótársakhoz? Van-e valamiféle szóródás a kapcsolatokban?

— Ilyenről nem beszélhetünk. Viták voltak, és szűk és bő esztendők. De többnyire együtt van a vajdasági magyar irodalom. Olyan persze létezik, hogy a Fórum Kiadóház mellett megalakult az Alkotók Gyűlése, elsősorban az ottani magyar írók részvételével. Vannak más nyelvű, de magyarul is publikálok ugyanebben a csoportosulásban, akik kötődnek a kiadóházhoz. A vajdasági íróegyesületben viszont benne vannak a ruszinok, románok, szerbhorvátok is.

— Nyilvánvalóan ismeri azokat a viharos eseményeket, melyek az írószövetség körül zajlottak, itt nálunk. Ilyesfajta megosztottságra gondoltam...

— Jól ismerem ezeket a viszonyokat, mert elég sokáig voltam a vajdasági íróegyesület elnöke, s a Jugoszláv írószövetség elnökségi tagja, s ezekben az években szépen együttműködtünk a Magyar írószövetséggel, megismertem azokat az embereket. Elég sok jó barátom van, akik aztán később elmondták, mi történt a megosztottság körül. Ettől függetlenül egyre jobbak a kapcsolatok a magyar és a jugoszláviai magyar írók között. Igaz, nem ismerem, hogy szövetségi szinten ez most hogy van, mert már néhány éve közvetlenül nem kapcsolódtam be ebbe a munkába, de írók és folyóiratok és kiadók

között egyre sűrűsödnek a kötődések, ami jó.

— A Magyarországon hozzáférhető regényei alapján úgy látom, hogy szépírói törekvéseiben szívesebben fordul a múlt, a gyökerek, mintsem a jelen felé.

— Ha a Latroknak is játszott két regényére gondol elsősorban, akkor elmondhatom, már készül a folytatás, amely az ismert szereplők háború utáni életét is feldolgozza. Most egy másik könyvet írok éppen. Részletekben közölgetem a Hídban, az a címe, hogy Börtönről álmodom mostanában.

— Korábban az újvidéki színház igazgatójaként is, most rádiós főszerkesztőként tevékeny formálója nemcsak az irodalmi, de a helyi kulturális politikai mozgásoknak. Mindamellett, hogy a gazdasági válság, az infláció minden bizonnyal önöket is nyomasztóan érinti, hogyan látja a vajdasági magyarság helyzetét? Felszólalásában identitászavarról, nyelvi elszegényedésről beszélt.

— Nagy változások még nem voltak, amikor már kimutatták a statisztikusok a magyarság csökkenését. Nyilvánvalóan bizonyos gazdasági hatások is elvezettek idáig. Maga az a tény, hogy Jugoszláviából igen sok ember kiment nyugatra dolgozni, köztük magyarok is. Egyre többen vallják jugoszlávnak magukat magyarok is, bár erről

mostani hivatalos adatokat még nem ismerek, de például vegyes házasságok révén.

— Tudomásom szerint pedig az ottani magyarság kulturális közoktatási lehetőségei a környező országok kisebbségi sorban élő lakosságánál jobbak.

— Jók azzal, hogy leromlott az iskoláztatás, sajnos, országos szinten jó tíz éve. Egy balul sikerült reform született, mely kihatott ránk is, megritkította elsősorban a magyar középiskolák számát. Megszüntették a klasszikus gimnáziumokat, agyonszakosították a középiskolákat. Tíz- osztályos volt az általános, s további két év a szakoktatás. Erről aztán kiderült, hogy ez félmegoldásokat hoz. Akkor visszaléptek,de nem a korábbi állapotra, hanem a nyolc plusz négyes szisztémára. Ezek negatívan befolyásolják a magyar fiatalok továbbtanulási lehetőségeit.

Bár a beszélgetésnek itt nem szakadt vége, mindenféle nyilatkozatnál tömörebben vall Gion Nándor abban a publicisztikában, melyet Egerben elmondott, s melyet lapunknak közlésre felajánlott. Vallomása szerint e helyzetben az író, közíró nem tehet egyebet, mint munkásságával védi az anyanyelv tisztaságát, őt idézve: „igyekszik kimosni a fogak közül a homokszemeket”.

Jámbor Ildikó

szinte elbutultam. A próza volt az a keskeny és meredek ösvény, amin továbbhaladhattam, mivel abban az idáig szűzen maradtam. Alkatomból és a körülményekből, vagyis a kisebbségi létből fakad, hogy irodalomszervezői szerepet is el kellett látnom, és kell máig. A közéleti gondolatok közvetlenebb kifejezésére adott jó alkalmat a publicisztika. Igazából újságírónak érzem magam.

— A gorbacsovi időszakban hogyan nyíltak meg cselekvési lehetőségeik?

— Elsőként közművelődési köröket alakítottunk, Ungváron Drávái Gizelláról neveztük el. Magam a kör elnöke vagyok, havonta egyszer találkozunk, és ennek igazi jelentősége az együtt- lét, az identitásunk erősítése. Létrehoztuk a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségét is. Járási csoportjai után most a helyieken a sor. Erős tömegszervezetté szeretnénk válni, hogy hathatósan állhassunk ki céljainkért.

— Milyen változásokat kívánnak a kisebbség ügyéért?

— Föltétlenül szükség van rá, hogy a vegyes iskolákat'visszamagyarosítsák, és magyar nyelvű óvodákat hozzanak létre gyermekeinknek. Nyelvünket és irodalmunkat nagyobb óraszámban és átdolgozott tantervek szerint kellene tanítani. Történelmünk pedig megérdemelné, hogy ne fakultatív, hanem rendes tárgyként szerepeljen. Másik fontos célkitűzésünk területi magyar színházunk létrehozása, Beregszászon. Jövő év szeptemberétől a kijevi színművészeti főiskola külön osztályt indít majd, hogy kiképezze az első trupp tagjait.

— Jelenleg már nyugdíjas. Mivel tölti napjait?

— Az időm nagy részét végre

az irodalomnak szentelhetem. Újra írok verseket, amelyek leginkább a kamaszkorom avant- garde-próbálkozásainak kiérlelt folytatásai. Igazi nagy tervem egy kortörténeti regényciklus, Balzac és Zola példájára. Mindazt ábrázolom benne, amit a Csehszlovák Köztársasághoz, a horthysta Magyarországhoz, majd a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján megéltem, megéltünk. Palágyi Edit

„Mert vajon igazi hűség-e az, ha inkább pusztulni engedi a rügyeket, amelyeket a régi fáról hozott, semmint hogy megadva magát az alanynak — sőt annak részévé válva kibontsa őket, felnevelje itt, az új törzsön, a régi anya fiait, unokáit, dédunokáit, boldoguláshoz vezesse őket, teljesítve a sejtjeibe írt ősi parancsot: gyümölcsöt hozni?”

Az idézet Bállá László egyik novellájából vallomásként szól a kárpátaljai magyarok mindennapi lelki keresztűtjairól, konfliktusairól. Az irodalmár és irodalompolitikus Bállá huszonéves korától, az ötvenes évek elejétől tevékenykedik Ungváron, a magyarság megmaradásának ügyéért.

— Milyen meggyőződés olvasható ki az iménti soraiból?

— Vallom, hogy az életé a legfőbb parancs, és a megalkuvások árán is életben kell maradni — a hűség ilyenkor nem számít. Ez aztán állandó lelkiismereti konfliktust okoz. Meddig szabad, meddig kell elmenni, ezt az elvet érvényesítve? Most, amikor olyan időszakot élünk, hogy az ember végre színlelés nélkül mutathatja az igazi arcát, számvetést végzek magamban. Mennyi konfliktus bukkan ilyenkor elő...

— Az indok nagyon egyszerű. Azért, mert nem vállaltam őket. Csinálnom kellett, de közben mindvégig tudtam, hogy a politikai hangütésük és nívójuk sem énrám vall. Az egyik könyvemet azzal dobták vissza, hogy nincs benne Sztálint dicsőítő költemény — hát írtam bele olyat is.

— Negyvenöt évet várt erre a jelenlegi, nyitottságot jelentő politikai légkörre. Hogyan sikerült megőriznie ennyi idő alatt valódi önmagát?

— Csak úgy, hogy mi állandóan ketten voltunk: én és én... Mindig tudtam, hogy mit miért teszek, és hogy a hatalom időnként szolgálatokat vár azért, hogy mehessek a magam útján. Az újság, a Kárpáti Igaz Szó megteremtése és életben tartása volt a legfontosabb, létkérdés kulturális fennmaradásunkhoz. 1965-től 22 éven át voltam fő- szerkesztője a napilapnak, melyet valóságos irodalmi orgánummá változtattunk melléklettel, fiatal írók stúdiójával.

— Pályáját szobrászként kezdte, majd költő, prózaíró és publicista lett. Mi motiválta ezeket a műfajváltásokat?

.— A képzőművészetet azért választottam, mert e nyelv nélküli ágban veszélytelenül fejezhettem ki magam. Később megnyílt az út a költészet előtt is, ez a korszakom a hatvanas évekig tartott. Akkor azonban a viszonylag nyitottabb szellemi-politikai légkörben már nem tudtam élni szabadságommal, verseim elkorcsosultak, magam

Rügyet hozni az idegen fán