Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 2., vasárnap GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Szeretem a sikert — és most egy kicsit íme a Dialóg — a képernyőn szomorú vagyok... — mondja Villányi András (Fotó Gál Gábor) Leendő munkatársainkat pszichológiai tesztnek vetjük alá A Diaíőgfus) — Egerben még akadozik (Beszélgetés egy cserép virág és egy számítógép mellett) Azt mondják, a zöld szín megnyugtat. Bizonyára az sem véletlen, hogy a számítógépekhez tartozó monitoron ilyen árnyalatban vil- lódznak a laikus számára tökéletesen érthetetlen számok, szavak, írásjelek. Néhány évvel ezelőtt még csodabogárnak számított az, aki órákat ült egy-egy szerkezet előtt, újabb és újabb megoldásokon, programokon törve a fejét. Annak idején gyerekcipőben járt nálunk a számítástechnika. Ma már profik is vannak közöttünk. A Dialóg Számítástechnikai Szolgáltató Szakcsoport a rangsorban már az előkelő felnőttek között foglal helyet. Gesztoruk a bátori Bükkvidéke Mgtsz, létszámuk jelenleg 95, de szükség esetén ennek dupláját foglalkoztatják — bérmunkában. Árbevételük évről évre több milliós nagyságrenddel nő. Ennek harmadát a közvetlen költségek viszik el, másik harmadát az állam adók formájában, s a megmaradó rész képezi a tartalékot. Ez az utolsó hányad teszi őket alkalmassá arra, hogy nagyfokú gazdálkodási szabadsággal rendelkezzenek. — Egy fillér hitelt sem vettünk fel a mai napig, 1984, az alakulásunk időpontja óta — mondja Villányi András, a szakcsoport elnöke. — Megpróbálunk megállni a saját lábunkon, s ebben a változó gazdasági helyzetben talpon maradni, megerősödni. Ez a bravúr eddig minden évben sikerült... Az Egri Ifjúsági Házban beszélgetünk. Az aula sarkában elég cúgos a levegő, többen kabátban ülnek a gép mellett. S hogy miért vannak most itt? — Mivel a téesz, amelyhez tartozunk, Heves megyei — szerettünk volna az itteniek előtt is bemutatkozni. Javarészt Budapesten dolgozunk, de több szállal kötődünk Egerhez is, kollégáink kedvelik ezt a vidéket. Épp ezért vagyunk a kelleténél szomorúbbak, hogy ez a találkozó nem sikerült! — Pedig többféle programot is hoztak magukkal. — Igen, és olyanokat, amelyeket a vállalatok vezetői hasznosítani tudnak. Jövetelünk előtt telexen értesítettük a 40 legfontosabb egri vállalatot. Még a kiállítás napján felkerestük az összes utazási irodát, mert külön az ő részükre is van kínálatunk. Háromtól konkrét ígéretet kaptunk: eljönnek. Hiába vártuk őket... — Mégis, hányán voltak itt ezen a csütörtöki napon, a Dialóg bemutatóján? — Tíz cég képviselője jött el, közülük kilenc nem tekinthető komolynak. Döntésképtelen küldöttek, megfelelő anyagi háttér nélkül. Egyedül az ingatlan- kezelő vállalat tisztelt meg bennünket megfelelő szakemberrel. Sajnos, elég sikerorientált ember vagyok, úgyhogy lesújtott ez a fajta érdektelenség. De nem adom fel... Májusban Bátorban szeretnénk egy újbóli találkozót rendezni, akkor már az egész megye termelőszövetkezeteinek szakembereivel. — Beszéljünk konkrétabb szakmai dolgokról. Bemutatná a Dialógot? — Minden olyan vállalkozásba, amelyben a cég fantáziát lát, beszállunk. Szellemi és számítás- technikai lehetőségeinkkel együtt. Nem kívánom felsorolni a közel 80 szolgáltatásunkat, inkább csak a hat alaptevékenységet említem: szervezés-programozás, szerviziroda, számítás- technikai adatfeldolgozás, lízing a meglévő tőke forgatására, kutatás-fejlesztés. Valamint számítógépterem tervezését, kialakítását vállaljuk egészen addig, hogy kulcsrakész állapotban adjuk át azt a megrendelőknek. — Az előbb felsorolt szolgáltatásokhoz — meg még ahhoz a hetvenhez, amit nem sorolt fel tételesen — hogyan lehet Magyar- országon megfelelő szakembereket találni? — Jól megválasztott üzleti taktikával. Már az alakuláskor jó stábot sikerült összehozni. Az akkori 15 emberhez képest ma majdnem százan vagyunk. Válogatunk. A kvalifikáltabb munkakörökbe jelentkezőket teszteljük. Határidőre próbafeladatot kell végezniük, megfelelően dokumentálva ezt. Közben információkat szerzünk róluk, és végezetül a már említett pszichológiai tesztnek vetjük alá őket. ű —Ez azt jelenti, hogy az átlagosnál többet követel munkatársaitól? — Igen... Az átlagosnál több bérért, természetesen. S az etikai, erkölcsi normák is magasabbak nálunk, mint egyéb munkahelyeken. Miközben Villányi András ezt mondja, mellettünk üldögélő munkatársai összemosolyognak. A kép tiszta, legalábbis számomra. Megfizetik a munkájukat, és ezért áldozatokra is hajlandók. Áldozatokra? Egyszerűen csak maximális teljesítményt nyújtanak, munkaidőben. Vagy ha szeretik, amit csinálnak — azon túl is. Búcsúzom. A szakcsoport elnöke távozófélben még a kezembe nyom egy cserép virágot. Dekoráció, a számítógép mellől. Mindenesetre szép. S tavasz tájékán egy nőnek még örömet is okoz. Ha potenciális üzletfelük lennék, egy jó pontot már ezzel is szerzett volna... Doros Judit Valami fenyeget Nincsen pörkölt hús nélkül Ilyen ez a mi mai világunk. Akármerre nézünk, itt is baj van, ott is. Itt is sürgősen kellene valamit tenni, de ott is. Ajaj, mi lesz ebből? Én bízom a józan ész minden- hatóságában. Mellesleg: a pörköltet én is szeretem. Jövőre is akarok enni — megfizethető áron. A csontozáshoz ügyes kéz és éles kés kell G. Molnár Ferenc BBM— Ehhez nem kell nagy találékonyság, és nincs szükség nagy bölcsességre. A tétel úgy szól: a pörkölthöz hús is kell. Nagy felfedezés? Egyáltalán nem az. Miért kell akkor hangoztatni? Mert baj van a hússal. Volt már rá példa, hogy a húsipariaknak más megyébe kellett menniük vágóállatért. Egyre kisebb a hajlandóság a mezőgazdaságban az állatnevelés iránt. Kicsi a haszon rajta. Ahogy Molnár Sándor, a Heves Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat igazgatója mondta: — A tejtermelés most jól jövedelmez, ezért a húsmarhák tartása kezd erőteljesen visszaesni. Pedig az export miatt az élőmarhára is, de a húsára is szükség lenne. — Mi az oka annak, hogy a gazdaságok kezdik visszafejlesz- ieni a sertéstartást is? — Több oka van, de a legfontosabb szerintem az, hogy alig van hasznuk ebből. Minden ipari terméknek az ára emelkedik, a költségek is növekszenek, és ezeket a költségeket nem tudják az eladási árba beépíteni, mivel az felülről meghatározott. — Miért nem segít ezen a húsipar? — Mert nekünk is alig van nyereségünk a tevékenységünkön. Ha mi „rátennénk” valamit a felvásárlási árra, az a kis nyereségünk sem maradna meg. Annak pedig nagyon komoly következményei lennének a vállalatunkra nézve. Az ember csak áll, furcsán néz maga elé, és nem ért semmit. Akarattal veszik el a kedvét az állattartástól a gazdaságoknak azok, akik felelősek az árak és a költségek alakulásáért? Miért vátják el bárkitől, hogy fillérekért dolgozzon? Mi lesz, ha egymás után zárják be az ólakat és az istállókat a mezőgazdasági üzemek? — Mégis rekonstrukciót végeznek ilyen körülmények között. Ésszerű ezt csinálniuk? — Hangsúlyoznom kell, hogy a rekonstrukcióra elengedhetetlenül szükségünk van. Ä régi, elavult berendezésekkel már nem lehetett tovább dolgozni. — Említette, hogy kicsi a nyereségük. Honnan van mégis pénzük a rekonstrukcióra? Az ellenőrzés Kazsu György munkája (Fotó: Dózsa Balázs) — Részben világbanki hitelből. De támogatást is kaptunk. Hadd folytassam tovább az előbbi gondolatokat azzal, hogy a rekonstrukció nyomán nem tudunk majd kapacitást növelni. A teljesítmény marad a korábbi szinten. Tovább firtatom az értékesítés ügyét. Azt mondják a kereskedelemben, hogy szinte ráfizetnek a hús értékesítésére. Miért nem segítenek rajtuk úgy, hogy előre csomagolt húsokat küldenek a boltokba? Kiderült, hogy ezért a megoldásért az üzletek nem lelkesednek. A kísérlet már egyszer kudarcba fulladt. Azóta megint hasított sertést küldenek az ABC-kbe. — De el akarjuk érni, hogy a húst darabolva, fóliába csomagolva, az árának és a szavatossági idejének a feltüntetésével értékesítsük a kiskereskedelemben. — Hogyan akarnak a piacon megmaradni a mai nehéz gazdasági helyzetben? — Acz elképzelésünk az, hogy vegyes vállalatot hozzunk létre valamelyik nyugati céggel. Ez növelné a biztonságunkat. — Fontolgatják csak ezt a lehetőséget? — Nem szeretnék elébe vágni a dolgoknak. Hadd mondjak any- nyit: a kezdeti lépéseket már megtettük. Bízunk a jövőben. A húsipar ma is 2,2 milliárdos vállalat. A szám önmagáért beszél. Ez a tény azt is jelzi, hogy ezentúl is számolni kell vele, hiszen népgazdasági érdek is fűződik ahhoz, hogy jól működjék. A marhavágó vonal már kész. A sertésvágó üzem építkezését az idén elkezdik. A jövő év végére akarják befejezni. A munkákra pályázatot írtak ki. Mindebben a segítségükre volt egy svéd tanácsadó cég. Még mindig makacsul ismétlem az előbbi kérdést ezek után is: minek a rekonstrukció, ha az állatnevelés kezd visszaesni? Honnan lesz elegendő vágóállat? Tulajdonképpen erre a kérdésre a húsipariak nem tudnak válaszolni. Az állattartás költségeit, a felvásárlási árat ők nem tudják befolyásolni. Ebben az ügyben az országos főhatóságoknak, a szaktárcának kell döntenie. A rekonstrukció értelme...? A legfőbb célja a feldolgozottság mértékének a növelése. Ennek következtében az export fokozása is, amely a társvállalat révén válhat igazán jó üzletté. Van még egy kérdés, a szubvenció. Az természetes, hogy az állam radikálisan akaija csökkenteni a támogatásokat. Kérdés, mennyire lehetséges ez az élelmiszeriparban? De ez már megint a „magaspolitika” területe, amibe mi, köznapi halandók aligha tudunk beleszólni. Pedig időnként nem ártana, ha azoknak, akik ott fent vannak, volna fülük a hallásra. Megszöktek az őrnaszádról Adalék 1945 tavaszához 1944 decemberében a valóságos erőviszonyok diktálta harctéri kilátásokat átlátó, minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy Németország — és Magyarország — a háborút elvesztette. Ugyanekkor volt egy, a német propagandától elvakított vékony réteg, amely még bízott a csodafegyverben, s folytatni akarta a harcot. Mások — ezek alkották a magyar hadseregben a többséget — úgy tudták és úgy is érezték, hogy a honvédeskü értelmében harcolniuk kell hazájukért, annak utolsó darabka földjéig. De csak Magyarországon, és nem tovább. Mert a magyar honvéd számára az ország határánál vége a háborúnak. Ami azon túl történik, ahhoz már semmi köze. Jó lenne, ha nem enyészne el nyomtalanul ez utóbbiak emléke, hiszen akkor nagy bátorság kellett még ahhoz is, hogy e következtetésből fakadó magatartás cselekedetté, végső soron politikai tetté váljon. Olyanra, amely gyengítette a németek oldalán harcoló erőt, s ezzel közelebb hozta az ország felszabadítását a megszálló német haderő elnyomása alól. 1944. december 26-án a szovjet 7. gárdahadsereg Esztergomnál elérte a Dunát. Ugyanekkor a 3. Ukrán Front egységei Dunaal- más-Nyergesújfalu felé törtek előre, és 27-én elérték ők is a folyót. E szovjet támadás felderítésére és megállítására december 26-án este Orsújfalu mellől kifutott a Kecskemét és a Szeged nevű őrnaszád, a PAM-21 motorcsónak és egy német ágyúnaszád. Szőny alatt találkoztak a szovjet harckocsikkal. Csak nagy nehézségek árán tudtak visszavonulni Nagybajcsra, s csatlakozni a honvéd folyami erők ott horgonyzó többi egységéhez. A hajók legénysége tulajdonképpen csak ekkor döbbent rá arra, hogy már csaknem elérték az ország nyugati határát, s nincs erő, amely az előretörő szovjet hadsereget megállítaná. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka három őrnaszád és négy kisebb aknász motorcsónak legénysége tehát összegyűlt, és elhatározták, hogy a németbarát tiszteket kiteszik a partra, és a birtokba vett hajókkal átállnak a szovjet hadsereghez. A végrehajtás részleteinek megtárgyalásakor azonban többen aggályoskodtak, mert a hajóút legkevesebb 6-8 óráig tartott volna, több mint 100 kilométeres, német kézben levő szakaszon. A jégzajlás és az alacsony vízállás miatt pedig az őrnaszádok hajókázóképessége bizonytalanná vált, amint ezt éppen az előző napi esetek bizonyították. Az emberek ezeket fontolgatva elálltak szándékuktól. De nem mindenki. Reggelre a Győr őrnaszádról megszökött Tarján Imre gépmester vezetésével négy folyamőr és egy gazdasági tiszt. Közben a szovjet csapatok megtorpantak, és az őrnaszádok még 1945 tavaszán is Pozsonyban álltak, bár a Vörös Hadsereg újra induló lendülettel március 31-én elérte Sopront, s több ponton a nyugati országhatárt. Március 30-án a Szeged őrnaszád parancsnoka a naszádot gőzkész állapotba helyezte, s a legénységnek — a küszöbön álló bevetés előtt — kimaradást engedélyezett. Hogy ezen a kimenőn szervez- ték-e meg a régóta érlelődő gondolatból a szökést, nem tudjuk. De előtte bizonyára sokan éltek át drámai perceket, hiszen mindenki tudott szökött katonák kivégzéséről. Látták a felakasztott magyar honvédeket utak mentén, városok, falvak terein. Ám néhányan tartották magukat ahhoz, amit három altiszt: Forray, Kovács és Reményi így fogalmazott meg: ’’ameddig az országot kellett védeni, katonai eskünkhöz híven teljesítettük kötelességünket. De Németországért már nem vagyunk hajlandóak kockára tenni életünket!” És ezen a március 30-ról 31-re virradó éjszakán, a 24 órakor tartott úgynevezett tűzköijárat és a 4 órai ellenőrző körjárat közötti időben a Szeged őmaszád- ról megszökött Juhász István szakaszvezető, Oláh Mihály őrvezető, Gács Márton és Turjanicza Mihály honvéd folyamőr. Amint azt a hajóügyeletes tiszt- helyettes az őrkönyvbe bejegyezte: „... nevezettek a hajót önként elhagyták.” A többiek már nem tudták ezt a négyet követni. Reggel — a további szökések megakadályozására és az értelmi szerzők kiemelésére — 13 tábori csendőr szállta meg az őrnaszádot. Ám nyomozásuk eredménytelen maradt. A kihallgatott legénység nem volt hajlandó tudni semmiről, tagadták, hogy szervezkedésről lett volna szó, és nem árulta el senki, merre mentek bajtársaik. Közben a Szeged őmaszádot sebtében elindították Németországba. 1945. április 4-én vetett horgonyt Melkben. Innen már nem lehetett elszökni... Csonkaréti Károly
