Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-13 / 61. szám
KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 13., hétfő Ki is volt Kepes György? n/i. Baráti levél mellékleteként kaptam kézhez Sugár István remekül tájékozódott, és kitűnően tájékoztató írását kivágatban a Népújságból— az egri Vitkovics- ház újjászületésének kalandos históriáját. Az írásban történelem és jelenkor, féltés és szárnyalás egyként megmutatkozik, a sokirányú szándékkal, a széles horizontú tervekkel a felújított épületegyüttes funkcióit és sorsát illetően ugyancsak egyetérthetünk. Távolról különösen így — Esztergomban íródnak ezek a sorok —, hiszen mindenről csupán Sugár István írásából értesültem, „beleszólásom” pedig aligha lehetne az egriek szándékait illetően. Az írás szerzőjének minden bizonnyal igaza van amikor arról ír, hogy meglepődve értesült a korábban már elfogadottak után a Vitkovics-ház váratlan és meglepetésszerű, az eddigi tervektől eltérő funkcióváltozásairól. Minden bizonnyal csupán arról lehet szó (gyanítom), hogy a nehezen megszerzett anyagiak és a kemény munkák után egyszerre több értelmes funkciót kívánnak az illetékesek a végre új közösségi tulajdonba került háznak teremteni.A feltételezett és remélt „Kepes-gyűjtemény” ide való-telepítése a korábbiak után mintegy „ráadásnak” tűnhet, az egykor teljesnek ítélt reményekre mintegy utóbb „rászignált” lett az új funkció. Abban, hogy ez a nagyszerű gyűjtemény végre látható legyen és hazakerüljön, azt hiszem, Sugár Istvánnal (és másokkal) aligha lehet vitatnivalónk. Ha az 1906-ban és Selypen született, évtizedek óta világhírű alkotó- művész és művészetpedagógus, a mai fogalmaink szerint a legszélesebb látókörű és leginkább megalapozott szándékú kömye- zetalkotó az egykori szülővidékre még 83 év távolából is szívesen emlékezve emléket kíván adni és állítani, és nem is egyedit, hanem „gyűjteményt” — örömmel kell élnie a lehetőséggel mindenkinek hiszen nagyok a távlatai. Kepes György a harmincas évek elejétől külföldön él. Előbb Berlinben Moholy-Nagy lászló társaként, majd 1937-től az Amerikai Egyesült Államokban dolgozik. Professzora a chicagói New Bauhausnak előbb, majd alapítója, nyugdíjazásáig tanszékvezetője „a vizuális tudományok egyetemi intézetének” Massachusetts Institute of Technology campusában (MIT— Boston—Cambridge, USA), meghívott előadója néhány szemeszterre a nagyvilág számos egyetemének és főiskolájának, tiszteletbeli professzora a budapesti Iparművészeti Főiskolának is. Széles horizont a művészetpedagógiában, egyúttal a megszokottól eltérően csendes és meghitt alkotó periódusok, nagyszerű és „környezeti méretű” alkotások az Újvilág számos nagyvárosában a visszavonultság eredményeként. Mindezek mellett Kepes Európán kívül él, munkássága talán egy kissé távolinak tűnhet a hazai érdeklődés előtt. Bárhogy, mégsem a legtávolibb, ennek bizonyítékai többszöri hazalátogatásai és előadásai különféle konferenciákon és fórumokon. Hasonlóképpen budapesti (1976,1986) és egri (1986) kiállításai magyarul megjelent könyvei (A közösségi művészet felé— 1978; A látás nyelve— 1979; A világ új képe a művészetben és a tudományban— 1979), ugyanígy a róla szóló cikkek és tanulmányok hosszú sora — minderről bibliográfia jelent meg éppen az egri tárlat mellékleteként. Egy-egy nagyszerű alkotása Budapest, Pécs és Székesfehérvár múzeumaiban, emellett néhány magángyűjteményben látható. Hadd ne soroljam tovább Kepes György nemzetközi és hazai „érdemeit” — aki csak kezébe veszi és végiglapozza könyveit, képei, fotogramjai elé áll, olvassa őt vagy a róla szólókat, azonnal felfogja és átérzi azt a nagyszerű, akárha művészetforradalmi és ökológiai értékű hatást, amit gondolkodása és művészete sugall. És minden bizonnyal megsokszorozódhatnék ez a hatás, ha egy, az alkotói élet teljességét bemutató gyűjtemény gazdag anyagát és dokumentációit szemlélhetnénk. Tanúi lehetnénk felszabadult és a korábbi normáktól elszakadó, evvel is sugárzó erejének napjaink művészetére, tudományos és köznapi gondolkodására egyaránt. Repesnek az Újvilág és Nyugat-Eu- rópa művészeti életében, az ,,új képzőművészeti gondolkodásban” jeles és hatalmas tábora van. Nem kevés új médiákkal alkotó művész vallja irányt mutató mesterének — szép számban az általa alapított egyetemi intézmény egykori hallgatói és újabb munkatársai, előadói és alkotó laboránsai. Új tájképével az új formák sugárzása megvalósulnék bárhol, ahol alkotó hatása helyet kapott. Nyilvánvalóan Egerben is így, ha ez a munkásság értő kezek és nyitott elmék gondozásába kerül. Bár ez a feltételezett gyűjtemény — vallom — aligha tűrné el a megállapodott és lecsillapodott múzeumi kereteket. Kepes György állandó tárlatának — amennyiben megvalósul, méltó teret és alkotó gondozót kaphat — eleven műhellyé kellene válnia. Hiszen a donátor-művész a modem képzőművészet és a korszerű tudományok legszorosabb kapcsolatának alkotó közösségét hirdeti, közös munkálkodást vállal és sugall. A közös gondolkodás és munka elé célul a „természettől visszanyert környezet”, egyféle „modern komfortérzet” újjáte- remtését reméli, ennek korszerű megvalósulásait mutatják sok helyütt nagyszerű alkotásai. Hasonlóképpen az a sokféle funkcióra tervezett „fény- és hangtorony ”, amely Budapesten váija a megvalósulást. Gondolom, hogy a művész munkásságával, a művekkel való „gyűjteményes találkozás” már az első pillanatokban hívekre, együttgondolkodókra talál — a célok módfelett humánusak és emberi méretűek. Hasonlóképpen az alkotások is. Bodri Ferenc Reménykedhetnek a cukorbetegek — Az úgynevezett egyes típusú cukorbetegség gyógyítási lehetőségére utaló új ismeretek birtokába jutottak lipcsei orvosok. Az áttörés t- ha a kísérletek beigazolódnak-h mentesítené a beteget a napi kétszeri inzulin-befecskendezéstől. Az egyes típusú cukorbetegség elsősorban gyermek- és fiatalkorban jelentkező rendellenesség. Lényege, hogy a hasnyálmirigy nem termel a szervezetbejutó cukor lebontásához szükséges inzulint, így azt injekció formájában kell bejuttatni a testbe. A lipcsei belgyógyászati klinika orvosokból és biokémikusokból álló kutatócsoportja, Dieter Loh- mann professzor vezetésével, abból a felvetésből indult ki, hogy az inzulintermelés megszűnésének oka a szervezet immunrendszerében keresendő. A kérdés az volt: vajon mi okozza a hasnyálmirigyben lévő inzulintermelő. sejtek pusztulását? Évek óta gyanították ugyanis, hogy ebben szerepet játszanak az immunreakciók, amelyek például a szervezetbe behatoló vírusok és baktériumok megsemmisítéséért is felelősek. Ismert volt továbbá az is, hogy ezek a reakciók nem csupán testidegen,- hanem saját testbeli szövetek ellen is irányulhatnak. Biológiai módszerek alkalmazásával a lipcsei kutatóknak — elektronmikroszkópos megfigyeléssel — sikerült kimutatniuk, hogy cukorbeteg egyének immun- rendszeréhez tartozó limfociták, azaz védekező sejtek, megtámadták és elpusztították a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit, az úgynevezett béta sejteket. Ez a megfigyelés arra engedett következtetni, hogy a cukorbetegek szervezetéből hiányoznak a szabályozó vagy más néven szup- resszor sejtek. Ä kutatók megpróbálták pótolni ezeket a sejteket, és kémcsőben végzett kísérletek során cukorbetegek limfocitáihoz egészséges személyek limfocitáit keverték hozzá. Azt tapasztalták, hogy az egészséges limfociták gátolták a cukorbetegek limfocitái- nak a béta sejtekre gyakorolt károsító hatását. A fenti kísérlet nyomán az orvosok a cukorbeteg személyeknek olyan injekciót adtak, amely az illetők egészséges hozzátartozóinak limfocitáit tartalmazta. Az esetek többségében — 26 személy közül 16 diabeteszesnél — azt tapasztalták, hogy a beavatkozás nyomán meg lehetett szüntetni a béta sejtekre gyakorolt toxikus hatást. Lohmann professzor szerint egy- egy injekciózás hatása átlagosan majdnem egy évig tartott. Ezt követően a betegeket ismét alá kell vetni a világon eddig egyedülálló kísérleti terápiának. Őspénz Kínából Niki Miller érmekereskedő nő mutatja be a londoni érmevásáron a pénz legősibb megjelenési formáinak egyikét képviselő, nagy ritkaságnak számító hegyes végű kínai kést. Az ie. 400-ban készült kést csak kínai kereskedők használták fizetőeszközül. Ez jelentette az első lépést a pénzpiac létrejötte felé az akkor még világszerte uralkodó közvetlen árucsere közepette. (Népújság Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) A manézs sztárjai A Fővárosi Nagycirkuszban a közelmúltban szovjet artista művészek közreműködésével mutatták be a „Jubileum 89” című műsort. A manézs kiválóságainak produkcióiból nyújtunk át egy csokorra valót. A Jermolásev-csoport lovasrevüje Akrobaták medvékkel — a Semsur-csoport (MTI-fotó — Földi Imre) A vezérszólam — a dokumentum Gondolatok a XXI. magyar filmszemléről Igencsak kétféle arcot mutatott — miként már évek óta nem egy esetben a magyar filmek februári szemléje. A magyar filmművészet ugyanis a mostani, sorrendben XXI. filmszemle tanúsága szerint is végérvényesen két nagy folyamra bomlott: egy szinte folyamatosan válságokkal küszködő, ezernyi belső anyagi és személyi megosztottsággal sújtott játékfilmes áramlatra, s egy másikra: a szinte egységes rendező elvek és igazságfeltáró szenvedély alapján készülő dokumentumfilmekére. Az idei filmszemle valójában ezeken a főágakon belül is néha ellentmondásos képet mutatott föl, hiszen míg például a játékfilmes mezőny legtöbbet emlegetett, dijakkal is kitüntetett egyik jeles alkotása, Bereményi Géza Eldorádó-ja valóban friss, 1988- ban elkészült mű, addig a másik, az utóbbi évtized talán korszakos alkotásának is nevezhető Álombrigád, Jeles András filmje nem kevesebb, mint hat éve dobozban várt bemutatásra. Az öt nap alatt a Budapest Kongresszusi Központban lepergett munkákat azonban mégsem a játékfilmes mezőny határozta meg elsősorban. A stiláris és gondolati megújulás jeleit ezekben csak az igazán odafigyelő, értő nézők fedezhették fel, s kevés volt ez alkalommal is a friss szemléletű, fiatal szerzők által jegyzett alkotás. ígéretesnek tetszett Enyedi Ildikónak Az én XX. századom című játékfilmje, korrekt, összefogott, drámai mű volt a most már harmadik játékfilmjével a közönség elé álló Tímár Vétet Mielőtt befejezi röptét a denevér című alkotása, és tagadhatatlan részletértékekkel tűnt föl Lányi András Jókai-pa- rafrázisa, Az új földesúr. De any- nyit nyugodtan, még egy futó értékelés keretei között is elmondhatunk, hogy a mai magyar játékfilm sok tekintetben amolyan megújulás előtti állapotban él még. Ugyanakkor igazi kivirágzásról tettek tanúságot a szemlén látott dokumentumfilmek. A legjobb hagyományok felelevenítésével ezek a munkák olyan feladatot végeznek el nemzeti múltunk tisztázásával, a fehér foltok feltérképezésével, amelyet ma még a történettudományi kutatás is csak irigykedve emlegethet föl. S hogy e dokumentumfilmes áramlattal szemben ne lehessen a kizárólagos múltba révedés vádját felhozni, az idei szemlén is láthattunk jócskán olyan munkákat, amelyek mai, mindennapi valóságunkról szólnak, nemegyszer éles hangon. Ilyen volt a Felmentés nélkül, Tényi István munkája, amely Kristály Gyula ózdi nyugdíjas nevezetes izgatási ügye kapcsán fontos társadalmi, politikai kérdéseket tett fel, vagy ilyen a szívinfarktus tényleges és leendő áldozatairól forgatott Magyar József-film, a Lenullázott légió, ilyen a gyöngyöshalászi faluközösség demokratikus önszerveződési kísérletének sorsát nyomon követő Ez zárkózott ügy című, valóban merész és kiváló alkotás, amelyet Erdélyi János és Zsigmondi Dezső készített. A felsorolás a szemlén látottak alapján jócskán folytatható, kiegészíthető; a mai magyar dokumentumfilm a jelek szerint történelmünk mellé mind tudatosabban és erőteljesebben sorakoztatja föl a mát, mai életünket. A már csak terjedelmüket tekintve is igazán nagy formátumú munkák azonban ezúttal is történeti, történelmi témájúak, nemzeti-politikai útkereséseinkről, útvesztéseinkről szólnak. Sorukban előkelő helyen szerepelnek a látottak között Ember Judit megrázó munkái, az egyik első politikai koncepciós per — egy falusi rendőrgyilkosság történetét — földolgozó Pocs-petri vagy az 1956 novemberében romániai száműzetésbe vitt egykori pártvezetők — Nagy Imre és köre — sorsát elbeszélő Menedékjog. A Gulyás testvérek kalandos körülmények között forgatott szép, igaz munkája, a Balladák filmje pedig egy elsorvadó, elsorvasztott világot, az erdélyi magyarság népi és művészeti hagyományait örökítette meg az utókor számára. Sára Sándor Csonka Bereg című alkotása azokról a férfiakról szól — elsőként a magyar film- történetben —, akiket 1944 végén Kelet-Magyarországról vittek el a szovjet csapatok szovje- tunióbeli munkatáborokba, embertelen körülmények közé, s akik közül oly sokan soha nem térhettek vissza. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk 1950-1953 című dokumentumfilmje viszont megrázó alapossággal és a mának szóló eltöp- rengésre okot adó gondolatokkal beszéli el a valamikori titkos kényszermunkatábor történetét, megszólaltatva az egykori foglyokat és valamikori rabtartóikat egyaránt. A tavalyi játékfilmszemlén bemutatott Faludy György-portréfilm horizontját nyitotta szélesebbre ez a mostani recski film, amely egyértelmű elismerést kapott a közönségtől s a szemle zsűrijétől is. A szemle ötödik napjának végén, mérleget készítve, úgy tetszett: a magyar játékfilmművészet az utóbbi években történt átszervezések és a gazdasági gondok közepette átformálódott ugyan, de igazi, vitathatatlan eredményekkel még adósunk. A dokumentumfilmes műhelyekben viszont — s ezt a versenyfilmek mellett a kongresszusi központ folyosóin elhelyezett monitorokon pergő ezernyi más alkotás is alátámasztani látszott — egyre súlyosabb, egyre fontosabb munkák készülnek sorra- rendre, olyanok, amelyek — sokszor teijengősségük ellenére is — a magyar filmnek ezekben az években vezérszólamul szolgálVértessy Péter Panarin illuzionista
