Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

8. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. február 11. szombat Új médiák felé? Beszélgetés Simó Sándor stúdióvezetővel A Hunnia Filmstúdió Vállalat egyike a négy játékfilmes mű­helynek, ahol a mozikba kerülő hazai alkotások' készülnek. Olyan nevek fémjelzik ezt a cso­portosulást, mint Sándor Pál, Gothár Péter, Szomjas György vagy Simó Sándor, aki egyben a stúdió vezetője is. Őt kértük meg, hogy a „cég” megalakulá­sáról, jelenlegi helyzetéről, ter­veiről tájékoztassa olvasóinkat. — Maga a vállalat többször is megalakult az elmúlt évtizedek átszervezéseinek köszönhetően — kezdi a beszélgetést Simó Sán­dor. — Sőt, maga a Hunnia is vándornév, a háború előtt így hívták a filmgyárat. Mostani for­májában 1987 júliusától műkö­dik a stúdió, melynek 1988 októ­berében vettem át az irányítását. — Mennyire beszélhetünk önálló arculatról, törekszenek-e ennek kialakítására? — Egy ilyen, maroknyi film­gyártással rendelkező országban ez nem könnyű. Elsősorban az adott pillanatban itt munkálko­dók egyéni stílusától függ, hiszen minden alkotónak megvan a ma­ga profilja, sajátos hangvétele. Egy tendencia azért megfigyel­hető, és remélem, hogy nem pusztán a véletlen műve: a leg­több fiatal itt indult, vagy ide gra- vitált. Ez utóbbit én a stúdió di­cséreteként könyvelem el, hiszen ők rendkívül bizalmatlanok az intézményekkel, a hivatalokkal szemben. Itt kezdte pályáját pél­dául Jeles András. Szomjas és Sándor valamennyi filmjét itt készítette, Maár Gyula, Grün- walsky Ferenc alkotásainak nagy része is itt született. — A filmgyártáshoz sok pénz kell, ebből pedig a kulturális szféra igen keveset kap manap­ság. Hogyan hat ez a stúdió gaz­dálkodására? — A mozüpart az egészen nagy országok, mint az USA ki­vételével mindenütt a világon dotálják valamilyen formában. Minél kisebb népességű államról van szó, ez annál fokozottabban szükséges. Ezt a vezetés Magyar- országon is felismerte, ezért biz­tosítja az alapvetően szükséges összeget, ám a gyorsuló infláció miatt évről évre csökken ennek reálértéke. A növekvő hiányon különböző módokon próbálunk segíteni. Támogatókat keresünk, szakmán belüli és kívüli vállalko­zásokon töijük a fejünket, igyek­szünk a külföldi tőkét becsalo­gatni, hiszen itt viszonylag kis költséggel előnyös feltételek mellett tudnak forgatni. Ugyan­akkor meg kell mondanom, hogyha az idén nem tudunk anyagi téren előbbrejutni, keve­sebb film készül a korábbiaknál. Pedig a Hunniánál a legalacso­nyabbak az egy forgatásra eső költségek, hála az évek óta mód­szeresen folytatott racionalizá­lásnak. — Merre halad ön szerint a magyar filmművészet? — Személy szerint kifejezetten elégedetlenül élem át, hogy mi­lyen nehezen tudják kifejezni a most készülő művek ennek a for­rongó, csak a koalíciós időkhöz hasonlítható korszaknak a fe­szültségeit, harcait. Persze, van itt egy technikai fáziskésés, a film a gondolat megszületése után két évvel kerülhet a mozikba. A já­tékfilmek egyik feladata a mai helyzetben annak a hatalmas el­keseredésnek és értékvesztésnek a kifejezése, ami mindenkit el­fog, ha kimerítő menetelés után is egyre messzebb látja a célt. Ez tehát egyfajta állapotreakció, művészi válasz az adott viszo­nyokra. Nagyon fontosnak tar­tom azokat a dokumentumfil­meket,- melyek az utóbbi évek­ben a játékfiimstúdiókban ké­szültek. Ezek viszik a jövőbe a mi palackpostánkat, azt a hiteles va­lóságképet, melyből a későbbi nemzedékek megtudhatják, mi is történt az átkos-áldott nyolcva­nas években. — Hogyan alakul ma a közön­ség és a mozi viszonya? — Jó lenne azt felelni, hogy a nézők érdeklődése a magyar fil­mek, s általában a mozi iránt fo­kozódik, de a számoknak nem lehet ellentmondani, ezek pedig fokozódó elfordulásról tanús­kodnak. Az első csapást a tévé megjelenése okozta, majd a helyzet stabilizálódott, de két éve ismét romlik a látogatottság. Ennek számos oka van: a csök­kenő életszínvonal, az emelkedő jegyárak, a video elteijedése. A műholdas sugárzás, ha kellőkép­pen elteljed, újabb konkurenciát jelent, bár a nyelvtudásunk hiá­nya miatt én kételkedem ennek átütő erejében. Az is a képhez tartozik, hogy nincs elegendő tő­kéje a magyar filmgyártásnak va­lóban látványos, pazar kiállítású közönségfilmek készítésére, bár a szűkös pénzből megszületők olykor még így is nagy közönsé­get vonzanak. Látok egy olyan okot is, hogy (miként bonyolult helyzetekben ez tipikus) elmé­lyült a szakadék a lakosság több­sége és az elit értelmiség között. Az átlagember még nem igazán „vevő” azokra a gondolatokra, arra a látásmódra, amit a „mű­vészfilmek” megfogalmaznak. — Akkor hát ön szerint ho­gyan tovább? — Át kell értékelni a filmké­szítésről alkotott hagyományos felfogásunkat, és ki kell dolgozni annak a stratégiáját, hogyan erő: síthetné pozícióit a filmipar a megszaporodott médiák között. Technikai és szellemi kapacitá­sainkat arra is használhatnánk például, hogy műsorokat készít­sünk számukra, s így nagyobb arányban részesüljünk abból a bevételből, melyet a videopiac és a fokozatosan kiépülő kábelhá­lózatok hoznak. Ugyanakkor al­kotásainkat is jóval több ember­hez juttathatnánk el így... KonczJános — Ártatlan vagyok! — kiáltot­ta háromszor egymás után Spén szaki, a Vészfékgyár esztergá­lyos sztárja. A munkahelyi döntőbizottság tagjai hitetlenkedve ingatták fe­jeiket. — Cö-cö... A második dop- pingkontroll eredménye is pozi­tív — bandzsított felemelt muta­tóujjára a fődiri. — Nincs mese, Spén szaki, maga anabolikus szteroidokat eszegetett... — Biztosan belecsempészték a kajámba — ment át védekezés­ből támadásba a vádlott. E szavakra Sztanozolon dok­tor, a ravaszdi üzemorvos észre­vétlenül meglazította nyakken­dőjét. — Ugyan, miért tették volna? — kereste tüstént az ideológiai vezérfonalat a párttitkár. — Fokózni akarták a teljesít­ményemet — vonta föl vállaival együtt a szemöldökeit is Spén szaki. — Emlékezzenek csak, mekkora volt a lemaradásunk... ' — Végül is teljesítettük az ex­porttervet — köszörülte meg tor­kát a főmarketinges. — De milyen áron?! — pirult el fültövig a párttitkár. — Spén sza-. kit most évekre eltilthatjuk az esztergagéptől... — Szögre akaszthatja a védő- szemüveget — csatlakozott az előtte szólóhoz a hirtelenkopasz KISZ-titkár. — Rólunk cikkezik a sajtó... A minisztérium pedig fejeket köve­tel — simított végig fejebúbján a fődiri. Pentele, a szakszervezeti főbi­zalmi ekkor úgy érezte, hogy most kell kifejtenie álláspontját: — Mindenekelőtt közöljük a sajtó képviselőivel, hogy a Vész­fékgyár mélységesen elítéli a doppingszerek használatát. El­végre a világpiacon nem az ered­mény, hanem a részvétel a fon­tos... — De mi van akkor — szakí­totta félbe Pentelét a főmarke­tinges —, ha már a puszta részvé­telhez is doppingra van szüksé­günk? — Kíváncsi lennék arra, ho­gyan csinálják ezt a tőkések — sóvárgott egyet a fődiri, s lelki szemei előtt máris egy hosszabb nyugat-európai tanulmányút kezdett körvonalazódni. — Bizonyára íjálunk ügyeseb­ben — kockáztatta meg valaki, ám ezzel most kivételesen min­denki egyetértett. Ekkor libegett be az ajtón Gi­ziké, a fotogén titkárnő, s a gyűrt arcú férfiak vágyakozva nyújtot­ták felé nyitott tenyereiket. Amelyekbe Giziké rendre bele is pottyantott egy-egy apró, hal­ványkék pirulát. Kisvártatva vidáman ropog­tattak valamennyien. Kivéve Spén szakit, aki fancsali ábrázat- . tál és üres kézzel üldögélt az egyik sarokban. Igaz, nem tud­hatta, hogy még délben, az üzemi étkezdében elélökött lebbencs- levesben ott úszkáltak az ő piru­lái is. Mind a négyen. Walter Béla Leonardo London: A közelmúltban megnyílt londoni Leonardo da Vinci-kiállítás egyik nagy érdek­lődésre számot tartó darabja, az eredeti tervrajzok alapján James Wink brit mérnök által készített repülőszerkezet. .A 11 méter fesztávolságú, emberi meghajtá­sú „ősrepülőgép” modelljeere- deti anyagokból: hajókötélből, vas és réz merevítőrudakból, va- • lamint faggyúval átitatott bőrből készült. (Telefotó-MTl Külföldi Kép­szerkesztőség) Emlékek a múltból Tejipari Múzeum Székesfehérvárott Tejipari gépek, berendezések a két világháború között Gy. K. Talán kevesen tudják: a sze­gény emberek tehenei az első vi­lágháború előtti időkben mind­össze napi négy liter tejet adtak. Ez az egészséges étek mégsem hiányzott eleink asztaláról. A tej feldolgozásának fortélyait gene­rációk adták tovább egymásnak. A kisgazdaságok hagyományos tejkezelése felett eljárt az idő, a korabeli eszközöket a modem tejipar már nem használja. Mú­zeumi tárgyak lettek. Az ország egyetlen Tejipari Múzeumának a székesfehérvári skanzen egyik évszázados épüle­te ad otthont. A Rác utca 19-es számú háza szerb egyházi iskola volt egykor. A felújítást végző mesterek munkájának köszön­hetően nyerte vissza eredeti szépségét, itt láthatják ma az ér­deklődők a tejipar történetét be­mutató kiállítást. Több mint ötszáz tárgy és do­kumentum ismerteti meg a láto­gatókat a tejgazdaság fejlődésé­vel a múlt századtól az 1970-es évekig. A kiállított tárgyak több­sége eredeti, de korabeli kép­anyagok és írásos emlékek is se­gítik az ismerkedést. Igazi ritkaságnak számítanak azok az archív képek, amelyek a tejelőszarvasmarha - tenyésztés kezdeteit mutatják be. De látha­tó a témával kapcsolatos első ha­zai szakirodalom is, Nagyváthy /a/iosmunkája 1822-ből. Áfejés és tej kezelés eszközeinek társa­ságában eredeti vajversenyokle- veleket is bemutatnak a század elejéről. A Budapesten 1909- ben megrendezett IV. Nemzet­közi Tejgazdasági Világkongresz- szus határozatait olvasva megle­Kézi vajköpülő (Fotó: Stefka Éva— MTI-Press) pődve állapítja meg a látogató: napjainkban is aktuális tenniva­lókat fogalmaztak meg nyolcvan évvel ezelőtt. A muzeális értékű eredeti Marchand-zsírtartalom megha­tározó 1870-ben készült, a kü­lönböző vaj- és sajtformákkal együtt évtizedeken át használat­ban volt. Érdemes egy pillanatra elidőzni az első tejplakát előtt, Manno Miltiades munkája. 1929- ben pályadíjat nyert, ő ké­szítette az első ilyen jellegű reklá­mot, s a tejet ivó munkást ábrá­zoló plakát több mint 100 ezer példányban került forgalomba. Alapos gyűjtőmunka eredmé­nye a tejesüveg történetét bemu­tató terem. A különböző tejgaz­daságokból származó üvegek egyszersmind termelőik védje­gyéül is szolgáltak. A változatos formájú tejesüvegek legrégebbi­ke 1883-ból való, s akad itt az Eszterházy és a Károlyi grófok tejüzemeiben palackozott buté- lia is. A sort az 1960-as években még használt tejespalackok zár­ják. K ülőn tárló mutatja be a szak­oktatás és kutatás történetét. Ré­gi tankönyvek mellett látható például Baintner Károly nyugal­mazott egyetemi tanár, a tejipari szakmémökképzés megterem­tőjének leckekönyve 1927-ből. Az épület mögötti fészerben kaptak helyet a nagyobb tejipari gépek és berendezések. A két vi­lágháború közötti tejtermék­gyártó üzemek eredeti gépei ma is működőképesek. Érdemes megtekinteni az országban első­ként használt 3200 literes gyúró­henger nélküli faköpülőt; Dáni­ában készítették 1952-ben, s egészen a hetvenes évek végéig használták. A laikusok számára is érdekes az ementáli sajt készí­tésének titkaiba való bepillantás. A hangrögzítés forradalma A hanglemezboltok polcain napjainkban a „hagyományos” 30 centi átmérőjű, „fekete-leme­zek” éppúgy megtalálhatók, mint a tükrös felületű, ezért ,;ezüst-lemeznek“ nevezett 12 centiméter átmérőjű kompakt­változatok (röviden: CD-lemez, ami az angol compact disc elne­vezés kezdőbetűiből adódik). Ez utóbbi az előbbinek forradalmi­an új követője, mely már digitális hangrögzítési technikával ké­szül. Az újfajta hangtechnikai rendszer az analóg jelet — jelen esetben a zenei hangot — nem folytonosanviszi át, mint az ed­digi rendszerek, hanem szabá­lyos időközönként (a mai szab­ványok szerint másodpercen­ként 44 100-szor) mintát vész az analóg jelből. A minták alapján kapott .villamos jelek nagyságát — amplitúdóját — számok for­májában rögzíti. A számok ábrá­zolása egymástól elkülönítve a kettes számrendszerben, binári­san történik, kezdetben 12, ma 16 helyértéken, vagyis 16 biten. (Mint a számítástechnikából is­meretes, a különböző helyi érté­keken — a kétféle fizikai állapot­nak megfelelően — a jel jelenléte 1-et, hiánya 0-át jelent:) ' Az így kapott bit-sorozatot lé­zersugárral beleexponálják az üveghordozójú mesterlemez fényérzékeny rétegébe, s ezt előhívják, mint egy fényképet. Erről „apa”-, „anya”- és „prés”- matricákat készítenek, s ez utób­biak segítségével préselik az im­már kész lemezeket, amelyek egyik oldalára tükröt visznek fel. Erre végül védőréteg, majd a le­mez címkéje kerül. A lejátszás ugyancsak lézersugár segítségé­vel történik: a lemezt megvilágí­tó sugár a felülettől számított 1 milliméterre levő tükörről visz- szaverődik. A visszavert sugarat lencserendszerrel fényérzékeny diódákra terelik, amelyek a ka­pott digitális jeleket továbbítják az azokat analóg jellé alakító be­rendezésbe. A rendszer egyik legkényesebb része az analóg-di­gitális (A-D), illetve a digitális­analóg (D-A) átalakító. Lisa Iovino mutatja be 1988. november 7.-én a Sony helyi központ­jában az ultravékony compact disc lejátszót, amelynek súlya keve­sebb, mint fél kilogramm (Telefotó—MTI Külföldi Képszerkesztőség)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom