Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. február 11., szombat A forintszűke megálljt parancsol Kastély volt, most... Boconád százmilliót kér — Jövőre: Buttler-kastélyszálló Erdőtelken — Ivád felajánlást tett — Felbecsülhetetlen freskókincs Tarnamérán A boconádi Szeleczky-kastély... Hová gurul a magyar schilling? Nem lehetne inkább itthon? Nem várakról van szó, amelyek egykor büszkén álltak, az Elet átírta a költő sorait, most környezetünkben más építészeti remekművekért szól a harang. Valamennyi tetszetős kastély volt, ma szinte kivétel nélkül mind-mind romhalmaz... A barokk stílusú Szeleczky- kastély megmentésére és helyre- állítására — egy komplex művelődési központ kialakítására — az Országos Műemléki Felügyelőség tervet dolgozott ki: elvégezték az állagmegóvást, stílszerű cserepes tetőt kapott. A megmentett szárnyban óvoda, iskola, konyha, ebédlő működik, de már készen vannak az úgynevezett „főszámy” hasznosításának tervei is. Ebben kapna helyet a községi könyvtár, az olvasóterem, számos klubszoba, s a közös rendezvények tartására alkalmas nagyterem, valamint az iskolai napközi. Az emeleten működnének a tömegszervezetek, s itt mutatnák be az állandó helytörténeti kiállítást is. Boconádon azonban a pénzszűke megálljt parancsol, a remény azonban nem halt el, talán csak előteremthető lesz valahonnan a szükséges százmillió forint... Erdőtelken jobb a helyzet: jövőre várhatóan megnyitja az ajtaját a nagyközönség előtt a Buttler-kastélyszálló. A pusztulásra kárhoztatott szép épületegyüttesben volt már iskola, szövetkezeti iroda, kinek-kinek az érdeke szerint. Az újjászületése 1986-ban kezdődött el, amikor terv készült az idegenforgalmi hasznosítására. A kastélyban és az egykori istállóban megkezdődtek a feltárások, a belső értékmentő munkálatok. Ötvenmilliót szánnak arra, hogy a helyi termelőszövetkezet építőrészlegének szakemberei átalakítsák, újjávarázsolják minden zeg-zugát: nagy- és kistermek, kiállítóhelyiségek, klub- és szállodai szobák, társalgók várják majd az ide látogatókat. A háromhajós, volt istállói részben száz vendéget fogadó étterem, több szobás szálláshely, Az elmúlt évtizedek történelmének vizsgálata alapján készült első tanulmány, amely a fő folyamatok felvázolására, a legfontosabb tények és fordulópontok kiemelésére vállalkozik, a jövő héttől kapható — a Társadalmi Szemle különszámaként. — a büfé szolgálja majd a kényelmet. Helyet kap az épületekben gondnoki lakás, raktár, pince, s ide kerül később az idősek otthona is. S ha végeznek a munkálatokkal, a kastély eredeti pompájában díszük majd: ásvány- és műemlékpala fedi, homlokzata a régi formáját ölti, s az egykori sárga szín uralja majd a falfelületeket. A tervek szerint a falusi turisztikai központ „mintapéldánya” lesz, hiszen körbefogja a hétholdas arborétum, a közeli 22 hektáros Éger-lápos, könnyen megközelíthető innen a Mátra, a Bükk, a Hortobágy, a Tisza-tó. Helyben pedig a vadászatnak, horgászatnak, lovaglásnak hódolhatnak a pihenni érkezők, akiket úszómedence és teniszpálya is várja majd. Nem kevésbé hányatott sorsú az ivádi Ivády Béla építette kastély sem, amely egy ma még megmenthető, háromholdas kertes közepén fekszik. A tíz helyiséges, emeletes kúria egykor állami gazdasági, szövetkezeti, majd tanácsi kézben volt, ma óvoda, ifjúsági klub, előljárósági iroda található a felében. A másik része szinte már teljesen az enyészeté, a csatornázása rossz, a környezete pusztulásnak indult. A tanácsnak mindössze egy milüója van a „megóvására” a köKossuth Könyvkiadó munkahelyi terjesztőinél és a hírlapárusoknál. A Történelmi utunk címűjelentés Berend T. Iván vezetésével készült. Mint ismeretes, az MSZMP Központi Bizottsága által kiküldött, Pozsgay Imre vezette 15 tagú munkacsoport az vetkező tervidőszakban Többre lenne érdemes a régi, díszes épület, hiszen a tetőrész jó, a hagyományos fűtés alkalmazható, víz van benne. A kisközség most felajánlást tett: odaadná szociáüs otthonnak, turistaszállónak, vállalati pihenőháznak, ha lenne megfelelő igénylő... Páratlan értékű a tarnamérai Almássy-kastély is, amelyet részben már hasznosít a község tanácsa: oktatási — közművelődési központ kap benne helyet a felújítási munkálatok után újabb tantermekkel, klubokkal, kiállítóteremmel, a helytörténeti gyűjteménnyel. A mostani felújítás — a helyi Lenin tsz építő- részlegének munkája —10 millió forintba kerül. Ennek negyedét az Állami Fejlesztési Bank vállalta magára, a többit a tanács biztosítja az év végére tervezett átadás érdekében. Érdekessége a rekonstrukciónak, hogy a szakemberek a régi festés alatt egy felbecsülhetetlen értékű freskóra bukkantak, restaurálása elengedhetetlen. Alz OMF az értékmentés költségeit három millióra taksálja, 500 ezret már fel isajánlott a kezdéshez. A többi abból jöhet össze, amit az esetleges művészetpártoló mecénások ösz- szeadnak, menteni a menthetőt az utókor javára... elmúlt négy évtized történetének, a mai helyzet kialakulásának elemzésére és új program- nyilatkozat kidolgozására kapott megbízást. A most megjelenő tanulmány a munkacsopot tevékenységének keretében készült. A kiadvány ára 19 forint. VI16. A bevásárló turizmusról írott sorozatunkat zárjuk most egy kis elemzéssel, csöndes töprenke- déssel! Szedjük lajstromba az okokat, vessünk pillantást a következményekre, kutassuk a tudományosság igénye nélkül, csak amúgy hétköznapiasan a főbb tényezőket. Az egész cécó a világútlevél bevezetésének köszönheti már- már kozmikussá (és komikussá) dagadó méreteit, amiből persze korántsem az következik, hogy akkor ezt az alapvető emberi jogi vívmányt, amit negyven év után végre megkaptunk, most a bevásárló turizmus miatt vegyék visz- sza. Erről szó sincs, a sötétkék okmányhoz foggal-körömmel ragaszkodni kell. A bajok gyökere nem ebben, hanem igencsak elmaradott gazdasági állapotainkban keresendő. Egy alacsony hatékonysággal működő, stagnáló gazdaságban, amely nyugat-európai mértékkel mérve jelentéktelen fizetésekkel honorálja polgárai ven-' tékes munkáját (a 7 ezer forintos átlagjövedelem mindössze 230 márkát ér!). Ráadásul olyan énzben, amely gyakorlatilag asználhatatlan a világnak azon a felén, ahonnan az igazán fontos dolgok jó minőségben beszerezhetők. Mivel hazai termékeink csöppet sem kelendőek arrafelé, nem igazán sikerül a konvertibilis valuták gyűjtőhelyévé varázsolni az egyébként is ön- és közveszélyes mennyiségű adóssággal küzdő Magyarországot. A szűkös devizakészletből három évre egy állampolgár 20 ezer forintnyit kaphat. Ez durván három-öt napra elegendő tőlünk nyugatra, bár olyan országok is akadnak, ahová el sem jutunk belőle. A sors iróniája, hogy miközben valóban megnyílnak a határok, szegénységünk miatt nincsenek igazi lehetőségeink. Szeretnénk bejárni ugyan a világot, de nincs miből. A szomszédos Ausztriáig azonban már korábban is csak- csak eljutottunk, és gyorsan felfedeztük magunknak a csillogó kirakatokat. Az árcédulákat böngészgetve pedig arra is rájöttünk, hogy némely otthon hiánycikknek számító termék nemcsakhogy elfogadható árú, de a hazai irreálisan magas árak miatt még hasznot is lehet elkönyvelni a magánimport révén. A piacgazdaság törvényei szerint a kereslet hamar megteremtette kielégítésének hálózatát, megszülettek azok a magyar vevőkre orientált üzletek, melyek az általunk keresett holmikat kínálták, és kínálják folyamatosan. A világútlevél megteremtette annak lehetőségét, hogy bárki, akárcsak néhány órára is átléphessen a szomszédba akár teljes valutakeretével. Ekkor egy egész ország döntött úgy, hogy kikapcsolva az üzletmenetből az árfelhajtó magánimportőröket és bizományi áruházakat, maga szerzi be a szükséges vagy régóta vágyott holmikat. Ennyi pénzből normálisan utazni úgysem lehet, viszont elegendő egy olcsó videóra, egy televízióra. Legalább a család is úgy érzi, hogy gyarapodott, hiszen a készülék ott áll a szobában, meg lehet tapogatni, mutogatni az ismerősöknek, akik felbuzdulván maguk is rövidesen útnak indulnak. Mert az Eiffel-torony is érdekes ugyan, de mi haszna belőle az embernek? Meg lehet nézni akármelyik újságban, vagy a Bécsből hozott tévében is. Semmi más nem történt tehát, mint a lehető legkézenfekvőbb eset: az emberek az igényeiknek és lehetőségeiknek pillanatnyilag legmegfelelőbb módon éltek az új adománnyal. Pénzüket oda vitték, ahol megkapták azokat a dolgokat, melyeket itthon hiába kerestek, ám szükségesnek éreztek (például a fagyasztóláda), vagy ha kaptak volna is áz üzletekben, de sokkal drágábban (például video). Egyszerű dolog ez: az ember számol, és azután cselekszik. Annál sajnálatosabb, bár igazán nagy meglepetést nem okozott, hogy az illetékesek ezt elfelejtették megtenni. Kimondták az A-t, de a B-re már nem kerítettek sort. Nem túlságosan törték magukat, hogy megteremtsék azokat a kereskedelmi és pénzügyi feltételeket, amelyek megelőzték volna ezt az újfajta népvándorlást. Szinte tétlenül nézték, hogy a hivatalos adatok szerint 600 millió, osztrák becslések szerint 1 milliárd dollárnyi valuta gurult ki az országból egy év alatt. Igaz, eközben a nemzeti vagyon is gyarapodott: modem, vagy kevésbé színvonalas, de itthon még menőnek számító berendezések kerültek az országba. Csakhogy e szép kis summa forgatásának tisztes haszna is itt maradt volna, ha időben cselekszenek, az itthon szabadon elkölthető 2 ezer forintnyi valutával való játszogatás helyett lehetővé teszik a hazai valutás boltokban a vásárlást. Ahol tisztességes, a külföldivel versenyképes árszintet alakítanak ki, és számos újabb üzletet nyitnak, nagyobb választékkal az ország főbb pontjain. Mostanában hallani friss kezdeményezésekről: két nagy áruházat valutássá alakítanak át, vámszabad területeket hoznak létre, egyebek. Csakhogy ez gyaníthatóan nem elég. Ráadásul, ha netán az elektronikát és az illatszereket itthon vesszük is meg, máris itt az újabb slágercikk, az autó. Becslések szerint ebből körülbelül 30 ezret hoznak be az idén. Ezt szorozzuk be mondjuk 300 ezer forinttal, a végösszeg dollárban számítva durván 200 millió, amely ismét a külföldi kereskedők zsebébe vándorol. Ha jól végiggondoljuk, ennek az egész vásáriósdinak szinte csak hátrányai vannak. Fárasztó utazásra kell vállalkozni, ehhez szabadságot kell kivenni, kilométerek százain át vezetni fagyban, hőségben, fáradtan, kial- vatlanul. Mindez pluszköltségekkel jár, amiért cserébe semmi plusz élményt nem kapunk, ha nem tekintjük annak, hogy az ember egy rakás egyforma bolton rohan végig. Meglehetősen egyoldalú, „kereskedelemcentrikus” érdeklődésünkkel aligha vívjuk ki a külföld elismerését. Ez bizony negatív irányba befolyásolja megítélésünket, annál is inkább, mert mondjuk ki fehé- ren-feketén: akadnak honfitársaink, akik könnyen megfeledkeznek a jómodorról, vagy eleve nem is tanulták soha. Valószínű persze, hogy füstölgésünk, bár jogos, sok eredményre nem vezet. A túlnyomóan bevásárló turizmust csak akkor váltja fel a jobbára kiránduló turizmus, ha a forint konvertibilis lesz, és a világpiac keringésébe bekapcsolódva gazdaságunk fokozatosan megerősödik. Ha pénzügyi lehetőségeinket nem a rendeletben meghatározott keretösszegek határozzák meg, hanem remélhetőleg tisztes szintet elérő, „világpénzben” kapott jövedelmeink. Hej, de sok víz lefolyik még addig a Dunán, de sokan kerekednek fel még Bécsbe, Münchenbe, egy kis kalandos bevásárlásra! (Vége) Koncz János Minőségi szeretet Vettem egy kiló narancsot. Ez idáig rám tartozik, és semmi értelme a ténnyel magával untatni az olvasót. Igen. Csakhogy én nem akartam narancsot venni. Annál is inkább, mert a hó végén igencsak lapos lett a pénztárcám, s bőszen számolgattam jut-e vajon kenyérre, felvágottra, uram bo- csá’ egy kis tejtermékre. Ezt a narancsot nekem eladták. Profi módon, ahogy kell. A Olasz utcában lévő kis zöldségesbe tértem be, már csak azért, mert előző nap az eladó rá akart beszélni néhány, szerinte különlegesen finom körtére. Akkor nem engedtem a csábításnak, de valahogy most megkívántam az omló húsú gyümölcsöt. Közben odapillantottam a narancsokra: vékony vagy vastag héjú vajon. Ez utóbbiak ugyanis tapasztalataim szerint édesebbek. Készségesen magyarázta: egyik ládában vastag, másikban vékonyabb héjúak vannak. Hm.... Kereskedői fogás. Ugyanaz mind a kettő, biztosan savanyú, s így akaija elsózni — tanúskodtam magamban. És ekkor olyan történt, ami velem Magyarországon még soha. Ő semmit se szólt. Megfogta az egyik narancsot, kettévágta és az egyik felét ideadta: „Kóstolja meg! Gyorsan kinéztem az utcára. Tényleg itthon vagyok, tényleg Egerben és tényleg a Csebokszári- lakótelepen. „Mondja ez maszek üzlet?” — próbáltam megkeresni a magyarázatot. „Jó lenne...” — húzta mosolyra a száját. De nem az, Zöldértes...” A történet azóta is elgondolkodtat. A minőségről kellene írnom, mint ahogy azt a címben is jeleztem, de nem tudom, illetve nem is akarom általánosságokban megfogalmazni a mondókámat. Mert számunkra nem az az igazi minőség, ha azt olvassuk: ez és ez a vállalat ilyen és ilyen kiváló cikkeket termel exportra. Persze ez is fontos. Az viszont mindannyiunkat jobban érdekel, friss-e a tej, amit a boltban kapunk, összeszerelhe- tő-e a bútor, amit vásároltunk, kitart-e egy télen keresztül az a cipő, amiért ezer forintnál is többet fizettünk. Mondhatná most azt valaki, hogy mindez elég szűk látókörre vall. Talán. De egy társadalom, egy nemzet megítélése, s a fogalom: minőség, valahol itt kezdődik. És itt is végződik, mert a választék, kiszolgálásmódja következménye egy adott gazdasági rendszernek. S nemhiába féltette valaki nemrégiben a magyar áruk jelzésére, illetve megkülönböztetésére szolgáló újonnan kitalált szimbólumot. Mert vajon, amire ráragasztjuk majd — tényleg méltán jelenhette meg a nemzet termékeként. Vajon meg- üti-e azt a mértéket, amit a maga kategóriájában a Philips, a Ford, a Shell, a Nina Ricci, a Pierre Cardin? Jó lenne, ha nem kellene majd meglepődnöm legközelebb, ha valaki megkínál egy áruval, amit el akar adni. Jó lenne, ha partnernek érezhetném magam, nem pedig ügyfélnek, vásárlónak, akit így vagy úgy, de legtöbbször inkább szó nélkül, mosolytalanul ki kell szolgálni. Talán utópia, de szeretném, ha szeretnének engem az eladók. Ha szeretnének a gyártók, és igyekeznének a termékeikkel a kedvemben járni. Es ebben az össznépi szereiéiben talán már fel sem tűnne: mindannyian jól járunk. Doros Judit Készül a Társadalmi Szemle különszáma Közös bevásárlókocsiban utazunk... De kit érdekelnek ma a műemlékek?
