Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-10 / 35. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 10., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3, Létezhet-e szocialista piac7 A szocialista piacgazdaság kifejezéstől sokan idegenkednek. Egyesek azért, mert szerintük egy gazdaság vagy szocialista, vagy piacgazdaság, s bármennyire is állítják, a kettő együtt nem működik. Vagy a szocialista szabályozás hat, vagy a piac. Mások azért idegenkednek, mert attól félnek, hogy mi a múlt század végi szabadversenyes kapitalizmus módszereit kívánjuk átvenni, amely már réges-régen elavult, és egy már önmagától kimúlt rendszer átvétele semmiképpen sem erősítheti a mi gazdaságunkat. Nincs teljesen szabályozatlan piac A piac és a szabályozás kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a modern kapitalizmusban sem létezik teljesen szabályozatlan piac. S itt nemcsak arról van szó, hogy Svédországban például szándékosan államilag beavatkozva, értékük fölött árusítják a szeszt, a cigarettát, és értékük alatt például a kultúrát. Hanem arról, hogy minden állam tanult a kapitalizmus spontán fejlődésének zavaraiból, — például az 1929-es nagy gazdasági válságból —, és megpróbálja a piac utólagosan szabályozó, ezért néha óriási károkat is okozó hatásait bizonyos előrelátással megelőzni. Ezért, ha az állami gazdasági szervek úgy látják, hogy túlságosan nagy a fejlesztési készség a gazdaságban, akkor emelik a ka- - matlábat, a hitelek kamatát, s ezzel mérsékelik az építési-fejlesztési keresletet, és megfordítva. Ha úgy látják, hogy a gazdaság fejlődése túl lassú, akkor csökkentik a bankkamatot, a vállalkozók olcsóbban jutnak pénzhez, s ez növeli a vállalkozói kedvet, élénkíti a gazdaság növekedését. Tehát nem a piacszabályozásban van a hiba, hanem a rossz szabályozásban, a túlszabályozásban. A piac szerepének növelése, a többszektorú gazdaság kialakítása, a sokféle tulajdonforma együttélése, az egyéni vállalkozói kedv növelése, a kisvállalkozások segítése pedig semmiképpen sem jelenti a múlt századi szabadversenyes kapitalizmus rendszerének átvételét. Magyar- országon a helyes gazdasági mechanizmus szempontjából már korábban is átvettünk nagyon fontos, és régen idegennek tartott elemeket. Korszerűsítettük például a bankrendszert, bevezettük a csődeljárást, átalakítottuk az adórendszert. Ezek a fejlett ipari országok piacgazdaságában működő intézmények, és ezeket adaptáltuk, vettük át, hogy a mi gazdaságunk is piac- gazdasággá váljék, abban a piac erői megfelelően tudjanak működni és hatni. S amikor a piacgazdasághoz szükséges intézményrendszerek megteremtéséről—például az értékpapír-forgalomról, a tőzsdéről, a váltóról — van szó, akkor ezen semmiképpen sem a régi tőzsde-, vagy pénzügyi rendszer meghonosodása értendő. A cél tehát a fejlett piacgazdaság, a modern piacgazdaság elérése, olyan körülmények között, amilyenek a világon eddig még sehol sem voltak, hiszen sehol sem működik piacgazdaság ott, ahol az állami, a szövetkezeti tulajdon az uralkodó. A gazdaság egész mechanizmusának megváltoztatása Gazdaságunk, intézmény- rendszerünk korszerűsítése szükséges azért, mert ma már mindenki előtt vitathatatlan, hogy a magyar gazdaság a jelenlegi szerkezetével nem képes any- nyi jövedelmet létrehozni, amennyi elegendő lenne az ország adósságszolgálati kötelezettségének a teljesítéséhez, s ugyanakkor a társadalmi céljaink megvalósításához, a gazdaság számottevő növeléséhez. Az említett célok eléréséhez az egész gazdaság működési mechanizmusának megváltozása szükséges. Olyan egységes koncepció megteremtése a cél, amely összefüggésbe és egymással összhangba is hozza a gazdasági teendőket. Ez a koncepció az, amelyet egyelőre — talán jobb híján, talán kissé pontatlanul — szocialista piacgazdaságnak nevezünk. A jövő dönti el, hogy lehet-e — és ha igen, akkor hogyan — a nálunk domináns állami tulajdont piaci viszonyok között is eredményesen, hatékonyan működtetni. Mert nyilván erről, és nem reprivatizálásról van szó, amikor a többszektorú gazdaság megteremtése a cél. Egy kicsit számolva ugyanis nehéz elképzelni, hogy rövid időn belül megszűnjön az állami tulajdon dominanciája hazánkban. A népgazdaság állóeszközeinek értéke ugyanis hozzávetőlegesen 3 ezer milliárd forint. A lakosság — a számítások szerint — évente legfeljebb 10-15 milliárdot tudna fordítani állami tulajdonban lévő cégek, termelési eszközök megvásárlására. Ennek következtében egy évtized alatt sem lenne lehetséges az állami tulajdon 5 százalékánál többet átvinni az állami szektorból a magánszektorba. A hosszú távú érdekeltség nem illúzió A jelen nagy kérdése tehát az: hogyan lehet az állami, szövetkezeti szektort anyagilag abban érdekeltté tenni, hogy azok ne csak rövid távú nyereségre, hanem hosszú távú vagyongyarapításra is törekedjenek, kényszerüljenek. Sokaknak ez az óhaj ismét ellentmondásnak tűnik, mert azt mondják: „világos, hogy a tőkésvállalkozó hosszú távra gondolkodik, mert azt szeretné, hogy az alapított cégéből az unokái is megéljenek. De hogyan lehet ez célja egy állami vállalat igazgatójának, akinek a fia nem az apja által vezetett vállalatból fog megélni?” Nem irreális óhaj ez? Valószínűleg nem. Hiszen ma már a kapitalizmusban sem a tulajdonosok, illetve az alapítók családtagjai vezetik a jelentős vállalatokat, hanem fizetett menedzserek, igazgatók, vezérigazgatók, elnökök. Vezetők hosszú távú érdekeltsége Persze, nálunk sok mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megvalósuljon a vezetők hosszú távú érdekeltsége. Például engedni kell, hogy a vezetésre kiválasztódott személyek alkotni tudjanak, meg tudják valósítani gondolataikat. Érezzék munkájuk örömét és eredményességét. Valós eredményeik anyagi és erkölcsi dicsősége és a kudarcaik szégyene segíteni fog bennünket abban, hogy a vezetésre valóban alkalmasak kiválasztódjanak, és hasznosan dolgozhassanak, maguk és á társadalom javára. G. Zs. Hová gurul a magyar schilling? Hazafelé Zsákmányszerző körúton Mire futja még a maradék apróból? (VI/5.) Ahogy telik a miénkkel azonosan^) ketyegő bécsi idő, úgy lesznek a bevásárlótáskák egyre hasasabbak, a pénztárcák mind laposabbak. Újabb és újabb pakkok kerülnek a kezekbe, egyre ólmosabban mozdul a láb. Az este is leereszkedik lassan, akárcsak a boltok redőnye: ideje van a hazaindulásnak. Élőtte el kell még szaladni sokszor a nagyiért is, aki valamelyik pályaudvar csendes várótermében ülte végig a napot, miközben a család többi tagja derekasan futkározott, hogy hasznos módon befektesse az ő valutáját is. Ha mindenki együtt van, következhet a szisz- tematikus pakolás. El kell dönteni, mi az, ami látszódhat, és mi az, ami nem. Akik csak későn kapnak észbe, azok a határ közelében, szemetes parkolókban, dűlőutak behajtóinál végzik ugyanezt. Mazsolák — legyintenek rájuk az országúton hazafelé döngető profik. Hegyeshalomhoz közeledve mind tömörebbé válik a sor, lassul a száguldás. A sötétben nem mindig könnyű felmérni, mekkora tömeg zsúfolódik itt estéről estére össze. A harmincezrek, kik naponta kimennek, szinte mind egyszerre akarnak visszatérni. Az osztrák határállomáson két fiatalember birkózik a fogyni nem akaró sorral, ők pecsételik le a számlákat, igazolva, hogy a különféle tételek elhagyták az országot, így a forgalmi adó visz- szatéríthető. Igazság szerint ellenőrizniük is kellene, hogy a számlán szereplő cikkek valóban itt vannak-e, mert különben tere nyílhat az adócsalásnak, de akkor soha nem végeznének ennyi emberrel, és talán még atrocitásokat is elkövetne a hosszú órákig várakozó, fagyoskodó tömeg. Ezt ők mind felmérték, ütik tehát lankadatlan a pecséteket egy gyors, formai ellenőrzés után. Egyetlen, teljesen érthető céljuk: minél hamarabb hazairányítani a sokaságot. Van itt néhány üzlet is, hogy a visszatérített adót meg a maradék schillingeket el lehessen vásárolni. Az apróságok mellett árulnak fagyasztót, sőt még autót is. Akinek kevés az ideje, épp csak az orrát dugja át a sorompók között, már repeszthet is a zsákmánnyal hazafelé. Persze, este ez nem ilyen egyszerű: a magyar határállomás előtt leragad az ember, mint az egyszeri varga, aki csirizbe lépett. Pedig huszonhat sávon folyik az ellenőrzés, mégis torlódnak az autók, egymás elé vágnak, a másik orra alá füstölnek. „Este van, este van, ki-ki nyugalomba” —jobb, ha nem idéz ilyesféle irodalmi műveket itt senki, mert könnyen kap rá valami még népiesebb feleletet. Murphy törvényének megfelelően az a sor halad legkevésbé, ahová az emberfia éppen besorolt. Irigyen nézi a párásodó ablakon át a szomszédokat, akik lassan egyre előrébb kerülnek. A sávok fele „zöld folyosó”, azok kelnek át itt, akiknek nincs elvámolni valójuk. Vagy legalábbis ezt állítják magukról. Ha ugyanis hihetünk az itt átkelők nagy számának, akkor a magyarok ötven százaléka mindössze egy kis savanyú cukorkáért ugrott át a szomszédba. Embertársaink iránti bizalmunkat fel nem adva ezért megkockáztatnánk a kijelentést, hogy jó néhányan megreszkírozzák itt a videók, kisebb televíziók, kereskedelmi mennyiségű más árucikkek behozatalát. Tudják, hogy jó esélyük van a sikerre, hiszen a túlterhelt pénzügyőrök képtelenek a módszeres ellenőrzésre. Épp elég bajuk van a többi sávval, ahol a Trabantban, Ladában el- rejthetetlennek bizonyuló hűtőládákkal sorakoznak a hazatérők. A szúrópróba természetesen a zöld folyosón sem marad el, s megint csak Murphy szellemében e sorok íróját is sújtja. Két kis pulóver a babának (30 schilling), egy miniszoknya a feleségnek (100), egy zsebrádió^ az édesanyának (200), két hanglemez és egy Playboy saját használatra, plusz némi édesség és három telefonkönyvre való prospektus — ez bőven alatta marad a határértéknek, így most már tényleg zöld az út. Az autók eltűnnek az éjszakában, ám a vámosok maradnak. Nagyon várják már a tavasszal bevezetendő új rendeletet, mely leveszi vállukról a mostani rengeteg adminisztráció terhét (napi 4 millió forint körül kasszíroznak itt), és így több energiájuk marad majd a tényleges ellenőrzésre. Az utolsó akadályon is átjutott autósok az ésszerűnél bizony magasabb tempóban döngetnek hazafelé. Veszélyes előzésekbe kezdenek, mit sem törődve a szembejövő forgalommal, rámásznak az előttük haladóra, fénykürttel idegesítik. A hatalmas fagyasztók ide-oda inognak a tetőcsomagtartókon, csoda, hogy csak kevés baleset történik. Éttermet keresünk, hogy három napja hideg kosztra fogott gyomrunknak főtt étellel kedveskedjünk, de elsőre nem járunk szerencsével: háromnegyed 8-kor már bezár a Bábolnánál levő étterem. Rögtön megérzi így az ember, hogy hazaérkezett, a maga döcögős kis országában van újra, ahol a szolgáltatások nem igazán hajlandók követni az igényeket. Ha álmos a pincér, kit érdekel a biztos haszon? Sokad- magunkkal csalódottan fordulunk ki a parkolóból, hogy nem sokkal odébb egy hangulatos fogadóban rántott májjal vigasztalódjunk. Azután már valóban nincs más hátra, mint nyomni hazáig a gázpedált, a lakásba érve ledobni a szatyrokat, és egy jó forró zuhany után beájulni az ágyba, hi- .szen rövidesen ébredni kell, munkanap következik, nem lehet lustálkodni. Míg az embert lassan meglepi az álom, az agyába villan a felismerés: úristen, hát miért nem lehet ezt a kis vásárlást délután 4-től 6-ig akár Egerben is elintézni... ? Koncz János (Folytatjuk) Hegyeshalomnál torlódik a sor Bioborsóvetómag Nagygombosról... A Gödöllői Agrártudományi Egyetem földműveléstani és növénytermesztési tanszéke nagygombosi kísérleti telepének feldolgozóegységeiben megkezdődött a bioborsó-vetőmag előállítása. Elektromos kezelésnek vetik alá — különleges berendezés segédletével — a szemeket. Az így nyert termék nélkülözi a kémiai anyagokat, csírázási ereje, terméshozama nagyobb lesz. A tavaszi és késői vetésekhez havonta közel 400 mázsát töltenek tasakokba a dolgozók. 1. kép: Elektromos árammal „sokkolják” a borsót... 2. kép: Tasakban (Szabó Sándorfelvétele—MTI)
