Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-23 / 46. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 23., csütörtök Katedrális Mi történt a fedémesi asszonyokkal? Szárnyoszegett Pávakor A nótafa, Baj/áth Ferenciig', Malvin néni Néhány éve történt, hogy egy Kanadában élő, a művészettörténetet általános iskolában tanító fiatalemberrel beszélhettem, összehasonlítva a kinti és az itteni oktatási rendszert. Valahányszor eszembe jut, mindig beugrik az a kép is, amit ő maga festett elém: a régészeti alapismereteket úgy sajátíttatja el a diákokkal, hogy az osztályt kivezényli az iskola szemétdombjára, ahol mindenki kedvére turkálhat, majd közösen megbeszélik egy- egy talált tárgy lehetséges múltját. így rögzül az ifjakban, hogy minden — akár haszontalanná vált — dolognak van jelentése, ■története és viszonya környezetéhez. Képzeljük el, hogy — választott témánkhoz illően — nem magasztos képekben láttatjuk a hazai oktatásügy közelmúltját! És elképzelünk egy roncshalmazt, meredő vasakat és rozsdás idomokat, hozzájuk pedig az értéktelenné fogyatkozott tárgyak közös múltját. Azt a történetet, melynek egyetlen szelete sem választható el e század Magyarországának históriájától. Klebelsberg Kunótól legalább annyira nem, mint Köpeczi Bélától. S ha már ezt a két nevet említettük, biggyesszünk ide egy apró megszorítást is: míg az előbbi kulturális országlása alatt tanyai iskolák százai épültek, addig utóbbi idején többszörös milliomossá léptek elő az elhagyott „klébik” új birtokosai, a dinnyetermesztők. Nem lenne persze szerencsés, ha régészeti kutatásaink során össze nem hasonlítható korokat állítanánk egymás mellé. Ezért javaslom, vessünk néhány pillantást az oktatásügy legutóbbi, viharos esztendejére, hallgassunk bele eme viharokat követő országos csöndbe! Sem szemünk, sem fülünk nem lesz kevésbé boldogtalanabb. A pedagógusok elégedetlenségeinek gyökereit most kár bolygatni, kellemetlen lenne az minden érdekeltnek, mint fogorvosi székben izzadónak a gyökérkezelés. Maradjanak hát a fájdalmas tények: az iskolaügyet tekintve, amiben csak lehet, utolsók vagyunk Európa nemzetei között; a bajok orvoslására a kormány évtizedekig nem tett semmit, ellenben születtek alternatív és ellenszakszervezetek; a krétáskezűek petíciót írtak és tüntetést szerveztek; míg néhány iskolaudvaron gyerekeket vertek agyon a pénztelenségtől — és a bürokratikus butaságtól — ösz- szedőlő kapufák, addig a sztrájkoló egyetemistákat rosszalló reflektorszemek pásztázták; végül pedig, mire föltuszkolták az oktatásügynek kijáró költségvetést, az áremelés lebunkózta az egész társadalmat. Persze, az iskola fölemlegetése nélkül is van gond elég. Harminc esztendősen hulló apák, detoxikálóba masírozó századok, előbb lehontalanozott, majd lerománozott magyarok ezredei, a népfelséget infantili- zált népként átélők százezrei, két és fél millió szegény. Miért hát, hogy e sorok írója az iskolaügy rendezésében keresi a megváltást, s valahol a kormányzatban a megváltót? Mert semmire sem megyünk, ha nem ismerjük föl a nemzet igazi érdekeit! Minden társadalomban születnek, felnőnek és hasznot hajtanak bizonyos prioritások, azaz elsődlegességek. Az emberi történelem azon korszakában, amikor a szellemi tevékenység kibontakoztatásával a kétkezi munka értékének többszörösét lehet előállítani, logikus lenne a tudásba befektetni egy-egy nemzet tőkéjét, nem pedig az agyony- nyomorított szellemi tőkétől várni a már fokozhatatlan türelemmel termelt javakat. Ugyanebben a korszakban általános cél kellene, hogy legyen: gondoskodni az elesettekről és az öregekről. Mindezeket számba véve — legyen bármilyen zűrzavar a gazdaságban — a következő prioritások nélkül csakis a szakadékba menetelhet az ország: oktatás, tudomány, egészségügyi, szociális biztonság. Kevés itt a hely arról beszélni, miért most és így vetődnek föl ezek a gondok. Egy rövidke vázlat, engedelmükkel: a Rákosiéra totális társadalmában mindent az ideológiához igazítottunk, majd a posztsztálinista rendszerben az Abszolút Irányító szerepéért váltakozó kimenetelű harcot folytatott az új köntöst öltő ideológia és a gazdaság. Utóbbi — fenntartva az egyköz- pontúságot — ma a költségvetési aktívum szellemképében bűvöli az egész országot. Látható, e három szakaszban nem férhetett a hatalom közelébe egyik kívánatos prioritás sem. Az más kérdés, hogy a hatalom néha megkívánta valamelyiket, így cseperedik ma közöttünk a légyottok néhány szülötte: mintaiskola, elit kórház, arany váll-lapos nyugdíj. De nem erről kezdtem mondandóm, hanem a viharos évről, melyet ma süket csönd követ. Nem kell jósdát húzni magunk köré annak kimondására, hogy az oktatás ügyének szentségét csupán szép szavakkal tudja majd óvni a kormányzat. így az iskola nem lesz a tudás megbecsült szentélye, melyben a fénylő ész oltára a katedra. Ellenben lesz — Nagy László szavaival élve — káromkodásból épülő katedrális, melyben a szorongás és a megalázottság, a tudatos vagy ösztönös lassító sztrájk, valamint a politikailag szükségszerűen képzett, ám egyelőre elfojtott indulat a szervező erő. Gondoljátok meg, proletárok! D. L Napjainkban szerte az országban egyre több figyelmet fordítanak a kulturális hagyományok és népzenei értékek-ápolására. Megyénk égjük legkiemelkedőbb énekkara a fedémesi asszonykórus, amely a Röpülj páva emlékezetes első helye óta messze földön híressé vált. Archaikus énekstílusukkal példát állítottak az egész ország, de főként a palóc terület karai elé. Az utóbbi időben azonban elterjedt, hogy a tizenkét tagú fedémesi kórus feloszlott. Ennek szerettünk volna utánajárni, s először az egyik legrégebbi tagot, Bajzáth Ferencnél Malvin nénit kerestük fel otthonában. — Hogyan szereztek tudomást arról, hogy feloszlik a kar? — A volt vezetőnk megüzente, hogy többet nem tud jönni, s így nem lesz próba. Mindannyiunknak nagyon rosszulesett, hogy nem értesítettek bennünket megfelelően. Ezek után nem tudtunk mit tenni, tudomásul vettük, és azóta nem járunk ösz- sze. — Elmesélné nekünk, hogy alakult meg a kórus? — A 70-es években keresett fel bennünket Csík Ferencné — aki a tamaleleszi általános iskolában tanít —, hogy elvállalná a vezetésünket. Ezek után eleinte egyszerű palóc népviseletben, majd kasmír ruhában léptünk fel — s már mutatta is a régi szerepléseken készült felvételeket. — Hetente egyszer próbáltunk a leleszi kultúrházban, később pedig már itt az iskolában. — Milyen emlékeket őrizit közös munkából? — 1976-ban az országból huszonötén, innen Fedémesről pedig Molnár Tivadamé és én Amerikában voltunk egy folklórfesztiválon. A gödöllői hagyományőrző találkozókon többször is jártunk, természetesen a kórussal. A pétervásárai áfész volt a támogatónk, s az ő segítségükkel jutottunk ki 1981- ben Angliába, ahol nemzetközi második helyezettek lettünk. A háromévenkénti országos minősítéseken többször nyertük el a zsűritől a kiváló címet, aztán a tévé első diját, s a Röpülj pávában is remekül végeztünk. Énekeltünk a finn rádióban, a francia televízióban, s természetesen szerepeltünk különböző társadalmi rendezvényeken is. — Miért lett mindennek vége? Miért oszlott fel a csápot? — Most már lassan egy éve, hogy nem találkoztunk, s hogy pontosan miért, azt nem is tudjuk. Igaz, hogy sok vesződséggel jártak az utazások, a készülődések, de mégis megérte. Ha másért nem, hát láttuk a világot. A kórus fele már nyugdíjas, s mi bármikor szabadok vagyunk, de a másik fele még dolgozó, s így ők még le vannak kötve. Ebből is sok probléma volt. Én most a templomi énekkarba járok, de ha újra összejönnénk, nagyon szívesen mennék. Bízom benne, hogy sikerül új vezetőt találni, és így ismét együtt leszünk. A tamaleleszi általános iskolában sajnos, hiába kerestük fel Csík Ferencnét, a kórus volt vezetőjét, ő elfoglaltságaira hivatkozva nem tudott rendelkezésünkre állni. Ezért egy későbbi időpontban telefonon tudtuk csak elérni, egy óraközi szünetben. — A faluban az a hír járja, hogy önt az iskola felszólította arra: vagy az ottani teendőit látja el, vagy a kórus vezetést választja. Igaz ez a hír? — Nem egészen így történt. Nagyon sok és összetett dolog késztetett arra, hogy lemondjak a vezetésről. Az utóbbi időkben egyre nehezebben tudtam összefogni a kórust, így nem tudtunk eredményesen dolgozni. Az országban pedig már nem állnak előttünk nagy lehetőségek. Sajnos, én sem találtam meg benne azt az örömet, amit kerestem, s anyagilag sem érte meg. — Az asszonyok sérelmezték, hogy nem értesítették őket a történtekről... — Én majdnem mindenkivel találkoztam már azóta, és jó kapcsolatban vagyok velük. Az áfész- szal is megbeszéltem, hogy gondoskodjanak új vezetőről, s arról én nem tehetek, hogy ez még eddig nem történt meg. Én nagyon sok energiát fektettem a közös munkába, s bátran kijelentem, hogy rajtam soha, semmi nem múlott. Ha esetleg a körülmények úgy alakulnak, lehet szó róla, hogy megint belevágok, de addig sok mindennek kell megváltoznia. * A pétervásárai áfész már egy évtizede patronálja a fedémesi asszonykórust. Balázs Miklósné kereskedelmi vezetőtől megtudtuk, hogy ők továbbra is vállalják a támogatást. Március végéig valószínűleg megoldódik a helyzet, s Mátraballa környékéről új vezető veszi át a stafétabotot. Ám az egy év kihagyás így is sok. Eny- nyit ér ma egy országos hírű asz- szonykórus? Búzás Zsuzsanna Az 1976-os amerikai folklórfesztiválon (Fotó: Gál Gábor) Egy „hagyományos” fotó: Biztonságban Minden fotója egy gondolat Juhász Miklós képei az MMK-ban Példa a montázsra: ketten egyedül Formabontó módon rendezett tárlat fogadja a nézelődőt az egri Megyei Művelődési Központban, Egerben. A képeket ezúttal nem a falra akasztották, hanem a térben helyezték el, egy drótszálon plafon és padló közé függesztették. így a látogató szinte beleütközik Juhász Miklós fotóiba, melyek többsége kissé ugyancsak eltér a fényképről alkotott hagyományos nézeteinktől. Az 55 éves alkotó ugyanis nem a való világ riporteri leképezésére, önmagában való megragadására vállalkozott, hanem egy-egy gondolat kifejezésére, illusztrálására használja a fotókat. Az aforisztikus tömörítés érdekében és az esztétikai hatás fokozására igyekszik a valóság objektív által rajzolt mását átalakítani, mondanivalójához gyúrni. Ennek érdekében előszeretettel használ nagy látószögű optikákat, tónusmódosítást, pozitív-negatív átváltásokat, fotógrafikai eljárásokat. Mindezeket alárendeli egy montázstechnikának: a különböző helyeken és időben rögzített képek ösz- szeötvözéséből új, hatásosabb művet hoz létre. A közel negyvenéves pályafutása alatt száznegyven díjat nyert művészt az utóbbi években elsősorban ember és környezetének viszonya foglalkoztatja. Sajátos kollázsokban rögzített víziókkal figyelmeztet a természet megbomlott egyensúlyára, s benne az ember elmagányosodására és elbizonytalanodására. Repedezett, kiszáradt földet, halott fatönköket, füstokádó gyárakat, s e vigasztalan kulisszák között tétován, félősen helyüket kereső apró figurákat mutatnak e képek. A természet leigázása íme visszaüt: az emberiség, ki a világ urának képzelte magát, egyre kiszolgáltatottabbá válik, mert pusztító tevékenysége — mint a bumeráng — visszaüt. Egyre kisebb az esély a szárnyalásra, egyre kevesebb a levegő és a fény, az esély a harmonikus életre. Időszerű gondolatok ezek, és találkoznak a formálódó közfelfogással is, mint azt a fejlett ipari államokban egyre erősödő „zöldek” példája, vagy a hazánkban is szaporodó környezetvédelmi akciók igazolják. Rájöttünk: életünk minőségét védjük, ha élőterünk harmóniáját óvjuk. Segítséget ad ehhez a maga eszközeivel Juhász Miklós is, ezért érdemes megnézni és végiggondolni képeit. (koncz)
