Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-20 / 43. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1989. február 20., hétfő KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Bródy Sándor magyarsága Az életmű ismeretében naivnak hat a kérdés: magyar volt-e, s mennyire a századforduló körüli évek híres-neves egri származású Írója? Tudjuk, a családja ’48-as szellemben nevelte a gyerekeket, és serdülőként Sándornak legkedveltebb költője Petőfi volt. Idemenekült őseiknek a nyelvét (a németet) nem használták. íróként nem kis önérzettel emlegette, hogy a magyaron kívül más nyelvet nem beszél, csak amikor a közös hadseregbe bevonult, akkor tanult meg úgy- ahogy tankönyvből németül. A magyar történelem ismerőjének vallotta magát, egyfelvonáso- sokban, esszékben, regényátdolgozásokban úgy szólalt meg, hogy azt szinte az identitás keresésének érezzük. Ezek tények. S mégis meg kell vizsgálnunk magyarságtudatát. Több ok késztet erre. Az egyik: a nagy leleplezőkkel, dezillúzio- nistákkal szemben rendre felmerül a vád, hogy idegen érdekeket és gondolkodást képviselnek. Gondoljunk csak a legkézenfek-' vőbb példára: Adyra. A költő zseninek, aki írásaival hirdette, segítette az európai felzárkózást, szembe kellett nézni a kérdéssel: ”én nem vagyok magyar?” Pedig ősei hosszú évszázadokra kimutathatóan azok voltak. Itt bukkan elő • a másik ok, amiért Bródynál meg kell néznünk a választ. Több helyütt maga hivatkozott arra, hogy ősei spanyol - török zsidók voltak. Apja azonban, aki borostyánköves csibuk- kal járt Eger utcáin, csakis magyarnak tudta magát, más szó, más érzés nem volt náluk odahaza. Miért? — kérdezte maga is többször. Válasza kettősséget mutat. A ragaszkodás és az elszakadás óhaja keveredik benne. A kognitív disszonanciá (a megismerő zavarának) fogalomkörébe illenék ez. De Bródynál másról van szó; a hit és a józannak mutatkozó ész ellentétes érdekéről. A vallás parancsaihoz való ragaszkodás — tudta jól - erős, ő azonban ’’földhözragadt konzervativizmusnak”, "nyomorultnak” és ’’fölöslegesnek” nevezte. S azért, mert az idegen- ség, a másság tudatát erősítette. Pedig annak, aki Magyarországon szeretne élni (megélni) — saját példájával bizonyította —, gyermekét magyar iskolába kell adnia. Nem közömbös, hogy mikor merültek fel és mikor jelentek meg nyomtatásban ezek a gondolatai. Az első világháború második évében, illetve akkor, amikor Budapesten tömegével találkozott a Galíciából és máshonnan menekült zsidókkal. Az eszmefuttatást elindító eset konkrét. Egy teát áruló kisfiúnak ma- gyamyelvtan-könyvet ajándékozott, így akarta segíteni beilleszkedését. Pár nappal később párbeszédüket ekként írta le:- No, fiú, mennyi magyar szót tudsz?- Számolni tudok.- Jó, jó, de a nyelvtan?- Itt van uram, visszahoztam. Az apám nem engedi. A beszélgetés még folytatódott arról, miért nem engedte az apa a magyarul tanulást, de a néhány mondat épp elegendő volt Bródynak ahhoz, hogy emlékezzék, önnön útjával bizonyítsa, az asszimilációt nem tudja megakadályozni semmiféle hitelbeli parancs. Kisfiú korától magyar cselédek és parasztok között forgolódott, a nyári vakációkat Átány faluban töltötte. Sámuel Gábor fuvaros nevét megjegyezte, mert együtt ették a szalonnát, mert tanította bánni a lóval, elmondta, mi a lucerna, a rozs, a búza. Szóval: egy pillanatra sem éreztette vele, hogy ő idegen kisfiú volna. Bródy Sándor magyarságában ekként jelentőssé vált, amit falun megtanult. Sőt — visszatekintve - úgy látta, hogy másfél millió hasonló sorsú ugyancsak sokat köszönhetett a magyar parasztnak. ”Ez az intelligencia és a jóság együtt járnak, okosság, amely már ’’genie” — mondta. Hiszen az említett falusi fuvaroshoz hasonló gondolkodású embereken múlott, ’’hogy másfél millió idegen hitű emberrel gazdagabb és erősebb a magyar.” Segítséggel, megértéssel találkoztak. A nyelvi asszimiláció gyorsaságában ez nagy szerepet játszott (még akkor is, ha voltak ellenzői). Bródy nem kerülte meg a kérdést: mi a gyakorlati értéke? Válasza inkább morális, mint konkrét, de a lelkesedés kétségkívül érződik rajta: ’’Erről most nem lehet beszélni. Egyelőre csak ennyit: egy idegen fajta minden képességével és nagyszerű nemzetközi vonatkozásával beolvadt. És symbolium is elragadó: egy pesti kis zsidó fiú és egy andornoki parasztfiú egy nyelven és csak egy nyelvet beszél. Ebből valami lesz, valami igen nagy és jó!” A sorokban ott a bizonyító elem, a beolvadás kölcsönösen megérte. így kellett írnia, mert egyébként kétszeresen kerül zavarba: magyar gondolkodásával és a hitével. A disz- szonanciát mindenáron fel akarta oldani. Azért is, mert a háborús években az egységet (az ösz- szetartozást) kell erősíteni. Magyarként valami nagy, már-már bibliai áldozatot várt hitsorsosai- tól: az ősi vallás elhagyását. Tudta, hogy sokat kér,'de íróként mégsem tudta magában tartani a teljes beolvadás, azonosulás óhaját: ”már arra is gondoltam, hogy a magyarságnak nagy hasznára volna, hogyha a zsidó régi hitét itt nagy tömegekben megváltoztatná, és a nép keresztény vallására térne át. Egy teljesen egységes magyar nemzet ideálját szolgálná ez, és a legnagyszerűbb vallomás volna a világ előtt.” Két megjegyzést itt feltétlenül kell tenni. Az egyik: olyan kívánságot fogalmazott meg az író, amit maradéktalanul (bevallottan) maga sem tudott volna teljesíteni. Személyes okok között emlegette, hogy a pesti zsidó szentegyletnek öngyilkossága után (egyéb forrása nem lévén) eladta a temetését, egy bizonyos summáért, amit előre megkapott. Elmennie nem lehetett. A világháború alatt beszélt erről, és szavai nem nélkülözték a hivatalos propaganda szólamait. A mindenáron való bizonyítás vágya azt is leíratta vele, ha a katonák halotti listáján egy-egy hit- sorsosra talált, "valósággal örvendezett neki.” Nem a halálnak, hanem annak, hogy minden elmúlás egy-egy vallomás a magyarság melleit, s a honi földhöz tartozás erősebb mindennél. A lelkes, érzelemdús szavakat a leíráskor nyilván így gondolta Bródy. Kortárs olvasóit azonban valami zavarta. A Fehér Könyvnek abban a kötetében, amiben így vallott magyarságáról, frontról érkező leveleket is közzétett. Emellett úgy szerkesztette a könyvet, hogy eszmefuttatása után idézte Vilmos császár szavait a magyarokról. ’’Bennünket, magyarokat (...) határozottan szeretett” — jegyezte meg az uralkodóról. Ez a mondat nem csupán vallomás magyarságáról, hódolat is idegen érdek előtt. Lackó András Scifi-kedvelőknek ajánljuk Walter M. Miller junior: Hozsánna néked, Leibowitz! Ötszáz évvel a nagy Tűzözön után, amely megszakította az emberi civilizáció, a tudomány és a technika fejlődését, egy den- veri szerzetesrendnek a XXVI. században sikerül Új-Rómával elfogadtatnia egy Leibowitz nevezetű tervezőmérnök szentté avatását... A mindent elpusztító katasztrófa után a ’’Radioaktivitás Démona” csupán egy szentélyként tisztelt atombiztos óvóhelyet és néhány matematikai számítást tartalmazó papírfecnit - Leibowitz üzenetét — hagyott az utókorra. Ezeket őrzik szent iratként az apátság papjai, akik állandó veszélyben vannak a környező barbár hordák támadásai miatt. A szerzetesek végtelen türelemmel, alázattal és szorgalommal buzgólkodnak a múlt rekvi- zitumainak megőrzése érdekében az úgynevezett Memorabili- ák gyűjtésén és rendszerezésén, egy távoli és meglehetősen misztikus cél érdekében. Sikerül-e a civilizált társadalmat, a korábbi értékeket újratermelni? S ha igen, van-e értelme? Mi kell az egyéni boldogsághoz, boldoguláshoz? Hogyan alakul ki reménytelen szituációban is valamiféle ösztönös elhivatottság, felelősségérzet az emberiség jövőjéért? Ezeket az etikai kérdéseket boncolgatja a XX. századi antiu- tópiák — Huxley, Orwell, Bradbury és Merle írásai — sorát folytató fantasztikus regény, amelynek kétségekkel teli történelemfelfogása gondolkodásra inspirálja az olvasót. (zahemszky) Cécile Lemon Farsangkor mindent szabad dm.) Martina hosszasan nézte tisztára mosott arcát a tükörben: savószín szemek, sápadt ajkak, simára fésült, fénytelen haj. Valóban nem hatott túl csábítónak. Talán ez az oka, hogy a házasságuk hosszabb ideje olyan ingatag lábakon áll? Hónapok óta nem került többé sor intim együttlé- tekre Robby és közte. Vajon miért? Léptekre rezzent össze. Robby felkelt. Martina kiszaladt a konyhába reggelit készíteni. — Hogy akarod a tojást? — Sehogy — mordult Robby. — Iszom egy kávét, és máris eltűnők. — De hiszen ma vasárnap van! Lisbeth nénihez készültünk. — Lisbeth néni — visszhangozta megvetően Robby, majd gondolatban még hozzátette: ”A képmutató, savanyú locsogásával. Ha az ember neki hisz, a szerelem mocskos dolog, és minden élvezete bűn.” Martina még hallotta, hogy Robby a hálószobában matat, aztán a félje elhagyta a házat anélkül, hogy megmondta volna neki, hová megy. Robby jóvágású férfi volt, aki után megfordultak a nők. Szabadidejét újabban Martina nélkül töltötte. Lehet, hogy Martina nem hatott sem izgatónak, sem szexisnek, de jó társ, kiváló háziasszony és szakácsnő volt. Mindez azonban nyilvánvalóan nem volt többé elég Robbynak. Martina ráébredt, hogy olyan helyzetbe került, amelyen egyedül már nem képes úrrá lenni. Egy megoldás maradt a számára: felhívni Júliát, a barátnőjét. Júlia, a jól kereső áruházi osztályvezető és meggyőződéses hajadon, palack pezsgővel és egy riasztó hírrel érkezett. Jól ismerte a társaságot, amelyben Robby forgolódott. — Azok vidám fiúk és rendkívül mutatós lányok! És ha ünnepelnek, akkor aztán nagyon vígan vannak. — Mennyire? — nyelt egyet Martina. — Szexorgiák nincsenek, ha arra gondolsz. Egy alkalom kivételével. A farsangi partin egyszer egy évben minden meg van engedve. Én semmi esetre se engedném el oda egyedül a férjemet. A’jövő szombaton tartják az idei partit. — Ha Robby odamegy... — Egész biztosan odamegy, és kiszórakozza magát. — Mit tegyek? — kérdezte kétségbeesetten Martina. — Harcolj Robbyért. — Ezt fogom tenni. Farsangi parti, azt mondod? — Jelmez- és álarckötelezettséggel. — Menjünk el együtt, Júlia! — Miért is ne? — bólintott Júlia. — Felhívom Gert Bremen — ő lesz a házigazda —, megkérem, küldjön nekünk két meghívót. — Köszönöm — szólt Martina. Mindenre el volt szánva. És alaposan felkészült. Júlia elámult, amikor szombaton délelőtt Martina megérkezett: — Fantasztikusan nézel ki! Martina fakószőke haja barnásvörös csillogó fürtökké változott, amelyek szabadon omlottak a vállára. Szeme titokzatos fényben ragyogott sűrű, sötét szempillái és aranyszínűre árnyékolt szemhéja alatt. — Észbontó vagy! Robby az utcán simán egy idegen nőnek nézne. Minél jobban közeledett az este, Martina annál inkább elbizonytalanodott. Sikerül-e visz- szahódítania Robbyt? A külsejét végül is soha nem kritizálta, csak a -’’prüdériáját” — ahogyan a tartózkodását nevezte. Lesz-e hozzá elég ereje, hogy attól is megszabaduljon? Felvették a jelmezt. Júlia Cleopátrának öltözött, Martina pedig Messaliná- nak, az ókor szexbombájának. — Pontosan ez a jelmez illik hozzád — bátorította Júlia. A ruha felső része szabadon hagyta Martina gyönyörű, domború mellét. Ehhez bikinibugyit viselt, ami fölé bokáig érő fátyolszoknya borult. — Helló, Júlia — mondta a házigazda, mikor a barátnők beléptek a hallba. — A barátnőm, Martina — mutatta be Júlia. — Isten hozta! — Gert lesegítette Maftina köpenyét, s a szembogarai kerekre tágultak. — Először is egy köszöntő korty — mondta, és a bárpulthoz vezette Martinát. Az alkohol forrón zúdult le Martina torkán. — Mi ez tulajdonképpen? Gert nevetett. — Szakmai titok. Minden évben ezt a koktélt szervírozom a farsangi partimon... A legjobb hangulatkeltő. Martina lebegett, mintha a felhők között lett volna. Olyan felszabadultan táncolt, ahogy azelőtt még soha. Hátravetette a fejét, s csábos mozdulataival minden tekintetet magára vont. Robbyt azonban hiába kereste a szemével. — Messalina, a császárnő és kurtizán! ■ Gert állt mellette. Kezét a csípőjén érezte. — Te vagy az est leggyönyörűbb asszonya! — suttogta. A pillantása felért egy érintéssel. És ez a tekintet simogatva végigkúszott a mellén... — Táncoljunk! — A férfi szája egészen Martina füléhez tapadt. Aztán meglátta Robbyt. Egy rabszolganőnek öltözött félmeztelen lány karjaiban, akinek a jelmeze közönséges szélhámosság volt: pár darab rongy a stratégiailag fontos helyeken. Jó figurája volt a kicsikének, de Martina gömbölyű vonalaival nem vehette fel a versenyt. Ennek ellenére Robby egész figyelmét lekötötte. Martinában megmozdult a féltékenység. Amint vége lett a számnak, kibontakozott Gert karjaiból, és a bárpult felé tartott. Megállt Robby mellett. Robby feléje fordult: —Hello! — Martina megérezte a hangján, hogy nagy hatást gyakorolt a férfira. (Folytatjuk) (Zahemszky László fordítása) AZ 10 R3LDBUR **$&"** LAW: Stofcaw« fcsürtt $*«*>** i -je íhs ****** fej#«* mm Népújság-hét A megállított idő Egy esztendeje még azt jósolták a pesszimista elemzők, hogy vége a jnagyar filmnek. Az új szabályzók között nem maradhat a talpán, mivel egyre kevesebb pénz jut magára a forgatásra. A XXI. magyar filmszemle rácáfolt a kétkedőkre: azt bizonyította, hogy életképes ez a művészeti ág hazánkban. Érzékenyen reagál a társadalmi változásokra, nem nyúl félve a legkényesebb témákhoz sem, elfogadja a kihívásokat. Szembenéz történelmünk nagy kérdőjeleivel, lehetőségeinél fogva frissen idézi fel a nemzeti lelkiismeret neuralgikus pontjait. A szemle egyik legsikeresebb alkotása volt például a Recsk 1950 — 53 című dokumentumfilm, amely a kényszermunkatábor döbbenetét idézi fel. Megszólaltatja a foglyokat és őrzőiket, hiteles látleletet ad. De ugyanígy készítettek filmet a májusi pártértekezlet előtti kizárásokról, az 1956 novemberében a jugoszláv követségen történtekről, Nagy Imre és körének sorsáról, vagy arról a nyolcezer szatmári parasztról, aki bűn nélkül került szovjet munkatáborba 1944 decemberében. A játékfilmek között feltűnt egy olyan, amely az alkotókat mozgató belső igényről szólt. A Dokumentátor erkölcsi kérdéseket feszeget, főhőse videoencik- lopédiát kíván készíteni, amelyben rögzíti a történelmi fordulópontnak ígérkező periódus történéseit. Ehhez egy egész kis birodalmat épít ki: pornó- és akciófilmek másolásából szerzi jövedelmét. Vajon lehetségesek-e az ilyen kompromisszumok, melyek során tisztátalan úton szereznek pénzt a tiszta cél érdekében? Nehéz erre a kérdésre válaszolni. S máris elérkeztünk újra az anyagi problémákhoz: a rendezők sorba állnak forgatókönyveikkel, a művészet sokszor háttérbe szorul, mert olcsóbb a dokumentum. S kovácsolódik-e a szükségből erény? A Hunnia Filmstúdió Vállalat gondozásában készült el Szalai Györgyi és Dárday István filmje, amely szembenéz ezekkel a gondokkal. S mivel görcsösen, s nem elég áttételesen vet számot velük, nem aratott átütő sikert. Nem úgy, mint egy másik, ugyancsak hunniás mű, az Eldo- rádó, amely idén elvitte a pálmát. Bereményi Géza „pályán kívülről” érkezett, s nem igazán érdekelték azok a belső feszültségek, amelyek nemcsak a szakma vitáiban, de az alkotásokban is tükröződnek. Egyszerűen csak mozit csinált, úgy, ahogy kölyök- korában látta, s azon élmények alapján, amelyeket akkoriban átélt. A Hunnia nevében őrzi a régi hagyományokat, mert a felszabadulás előtt így hívták a filmgyárat. A négy játékfilmes műhely egyike, határozott arcélű csoportosulás. Sándor Pál, Got- hár Péter vagy Szomjas György neve hallatán sok izgalmas munka juthat az ember eszébe. így hát az a kiállítás, amelyet most az egri Gárdonyi Géza Színház aulája után a „lila iskolában”, az egri Neumann János Közgazdasági Szakközépiskola és Gimnáziumban láthat a közönség, egy sokoldalú „cég” törekvéseit idézi fel. Mert valójában a Hunnia is leginkább az alkotásaiban él, a celluloidszalagokon. A jelenetképek persze nem adnak vissza mindent, de felkelthetik a kedvet a moziba járáshoz. A látogatási statisztikák azt igazolják: népszerű a magyar film. A közönség szereti, támogatja, melléáll. Ézért nemcsak élni akar, de élni is tud, ha úgy tetszik, túlélni a művészeti ág, ha mégannyira is a kultúra „hét szűk esztendejét” morzsolgatjuk. (gábor) SZSMáfUCÖHÖSíS
